2012. november 21., szerda

18 órás csapán

Engedjétek meg, hogy kicsit részletesebben írjam le a legutolsó eseményeket. A nem túl jó emlékű muflonkertes csapa óta két „városi” csapát és egy erdeit dolgozott ki Szeder. Az első kettőt én fektettem, ezek 4-500 m-es 5-6 órás csapák voltak, immáron az előző postokban már említett csapacipővel fektetve.

A csapacipő a haladás sebességét nem csökkentette, ellenben az éles kanyaroknál, visszatöréseknél több gondolkodásra kényszeríti a kutyust, ami valóban hasznos, ahogy azt a vérebes kollégák már előre jelezték: egyrészt sokkal közelebb áll a valósághoz, mint a folyamatos szagnyom, másrészt a kutyusnak még mélyebben kell tartania a fejét, hogy sikerrel követhesse a nyomot. Az újítás az én szempontomból is előnyös, mivel így nekem is több időm van a töréseknél megfigyelni a kutyus viselkedését, jelzéseit.

Elkezdtük használni a GPS-t is. Ennek a szerepe kettős esetünkben: egyrészt valós képet ad a csapa hosszáról, másrészt pedig a GPS segítségével lehetőség van arra, hogy a valósághoz közelítő csapákat fektessünk. Ehhez nagyon nagy segítség a tapasztalt utánkeresők által felrakott éles munkák átrajzolt nyomvonala: érdemes néhányat megnézni, mert jól mutatják a sebzett vad viselkedését, visszatöréseit, a kutya megtévesztésére szolgáló cseleit. Érdemes leutánozni – természetesen egyelőre arányosan lekicsinyítve a hosszt – néhány ilyen csapát, és azon dolgoztatni a blökit.

Így néz ki egy profin rögzített csapa - Köszönet Horváth Dani barátomnak a képért, mely saját éles unkáját mutatja.

Nagyszerű információ bázis e téren a http://utankeresok.hu/ portál. A maga nemében egyedülálló honlap kitűnő segítséget nyújt ifjú és tapasztalt vérebeseknek. Maximálisan javaslom napi olvasgatását!

A hét harmadik csapáját ismét a Börzsönyben abszolváltuk. Bényei Tomi barátom ismét különlegességgel szolgált, nem is eggyel. A kutya kiképzése során otthon gyakorlunk, szinten tartunk, Tomival pedig előre lépünk mindig, miközben ő felügyeli munkánkat és a végén elemzi a teljesítményt. Nagyon jó ez a visszajelzési rendszer, és azt gondolom, hogy Tomi jó tanár. Erre nincs más bizonyíték, mint az, hogy egy ilyen véres kezdőből, mint én egészen normális vérebvezetőt kezd faragni. Persze az út még hosszú, de azért azt erősen érzem, hogy az irány jó.

Bényei Tomi barátom és mi


A muflonkertes csapa rávilágított sok hiányosságra: egyrészt Szeder nem szereti a szúrós vidékeket – ami a finom kis kölökszőrével teljesen érthető – másrészt ha én nem látok vérnyomot, és nem tudom segíteni a kutyát amikor bekrepál a rendszer, akkor megáll a tudomány. A tegnapi csapával mindketten mérlegre kerültünk kicsit minden téren.

A csapa a jelesfai szórótól indult, ami már magában nehézség, hiszen ez egy erősen vad járta rész, tele friss nyommal. Innen már indultunk többször, úgyhogy tudtam, hogy a kutyus meg fogja találni a nyomot, amit Tomi már előző nap lefektetett. A rálövés imitált helyétől kb. 50 m-en keresztül folyamatos volt a szagnyom, hogy a kutyus könnyen felvegye azt, de utána a nyomanyagnak használt vaddisznó nyelőcső a talp alá lett kötve, hogy lépést szimuláljon a rendszer. A vérmennyiség kicsit több volt mint általában, hogy a 18 órás nyom azért követhető maradjon a kutyusnak, ne terhelje le indokolatlan mértékben. 2,5 dl vérhez adott még egyszer annyi vizet Tomi, és ezt csepegtette el a 750 m-en változó intenzitással.

A csapa nyomvonala letöltve a GPS-ről

Szintkülönbségek diagramja a GPS-ről letöltve



A nyomvonalon több újdonság/érdekesség is volt: többszöri átkelés a Kemence patakon, átkelés betonúton, meredek felfelé kaptató, meredek lejtő, változó intenzitású sűrűk, szúrós-szedres részek, és természetesen számolatlan mennyiségű kanyar, törés. Szintén újítás volt, hogy a vérnyomot nekem is jeleznem kellett Tominak a teljes kontrollt végett.

Ha két hónapja bárki azt mondja, hogy November 20-án képesek leszünk Szederrel egy ilyen csapát kidolgozni, azt mondtam volna, hogy az lehetetlen. Ehhez képest folyamatosan, hibák nélkül, megfontoltan mentünk végig a nyomon... És még csak 5 hónapos lesz a kutyus... Készítettem egy kis összefoglalást, beillesztve, hogy a filmben hol található a vonatkozó rész. Így nem kell végigzötykölődni mindenkinek a teljes csapát.

7:20 Betonúton átkelés
Ez egy újdonság volt. Az autók kerekei persze szépen, nagy felületen terítették a nyomot, így kicsit elcsalinkázott Szeder az eredeti nyomvonaltól, de nem kellett sok idő ahhoz, hogy a helyes vonalon folytassa útját.

9:50 Patakon átkelés
A patakon átkelés sem megszokott dolog. Kis hezitálás kellett ahhoz, hogy belemásszon a hideg vízbe, de aztán a nyomkövető ösztönök könnyen győzedelmeskedtek.

11:13 Meredek kaptató
Ez már kezd hasonlítani az igazi hannoveri négykézlábasra. :) Ilyenkor látszik hogy az utánkeresés mint sport is megállja a helyét. :) Szedert nem zavarta, én azért lihegtem kicsit.

14:23 A szedresben
A legutolsó alkalommal a szeder győzedelmeskedett, most azonban nem. A kutyus többször nekiindult az áthaladásnak, de mindig megállították a nyakára tekeredő szederindák. A kereső ösztön azonban itt is erősebb volt, kis nyugtatás után szépen átugrándozott a bokrokon.



15:35 Erdészeti úton
Igazi jó kis kikapcsolódás volt végre egyenes talajon haladni.

15:55 Lefelé a hegyről
Hannoveri négykézlábas második felvonása: kis híján gatyafékkel lefelé a hegyről. Persze az ilyen meredek terep nem öncélú ökörködés: fontos, hogy a kutyus találkozzon mindenféle terepakadállyal, mellyel munkája során összefuthat. Nem jó ha az első éles munkán éri a meglepetés a vezetőt, hogy a kutya fél a magasságtól.

17:17 Átkelés a patakon
Mindig gondolkodtam azon, hogy a patakon átkelésénél a kutya már a túlparton lévő nyomot érzi, vagy esetleg a víz felet is megmarad némi szaganyag?

18:41 A csapa vége
A főnyeremény egy előző nap lőtt malac volt. Még egy kis csaholásra is rá tudtam venni a kis rosszcsontot. Bár a dermedtre csaholás lehetőségének még nyomát sem látom.





Vadászat együtt

Amikor csak lehet elviszem magammal Szedert az erdőbe. Nem mondom, hogy kényelmes vele vadászni, sőt sokszor hátráltat is, de fontosnak tartom, hogy velem legyen. A lopakodó üzemmód még hagy kívánni valót maga után, mivel jókedvűen galoppozik. Mondjuk legalább cserkelés közben nem ugat, ha megérzi a vad szagát.

Az egészséges vad nyoma nagyon érdekli. Először nem is értettem, hogy mit kapkod, mert úgy ugrott rá valamire többször, mint macska a gombolyagra. Előző este a lámpa fényénél az éjjeli lepkéket kergette, ezért úgy gondoltam most is ezzel foglalatoskodik. De nem. Szeder így ugrik a friss egészséges nyomra. Kíváncsiságból hagytam, hogy egy jól látható szarvas nyomon menjen 1-200 métert. Közben nem biztattam, nem bátorítottam, de megy rajta szépen. Nem fogom most elkezdeni egészséges nyomra képezni, de lehet, hogy majd egyszer, amikor mindketten sokkal tapasztaltabbak leszünk, megpróbálom.

Osztozunk a feszültségben
 

A kíváncsiság kedvéért este felültem egy közeli lesre. Szeder ismét mély álomba merült szinte azonnal, rágömbölyödve a hátizsákomra. Kíváncsi voltam, hogy ugatni fog-e, mint nemrég. Most nyugodtabb volt sokkal: korán jelezte, hogy a szél szarvasszagot hoz. Felemelte orrát, erősen szimatolt a vélt irányba. Hamarosan meg is érkezett a kis csoport, melyből sikerült egy szép borjút - első közös zsákmányunkat - terítékre hozni. A gím tűzbe rogyott, így pontosan egy méteres munkát dolgozott ki Szeder, amikor megmutatta, hogy hol fekszik. :)

Fegyelmezés

A fegyelmezés terén viszont erős visszalépést érzek: hihetetlen pofátlan lett a kiskutyus. Tényleg próbára teszi a "vérebet nem verünk" elvet: szemrebbenés nélkül, szemünk láttára lopkod ételt az asztalról, ha nincs lefárasztva fakultatívan kezeli az ide parancsot (bár jutalomfalattal azért megy a dolog, de nem ez a cél, kell menjen anélkül is). A kutya életkori sajátosságait persze nem szabad figyelmen kívül hagyni: kölyök még, úgyhogy nem haragszom rá ilyenkor, le sem szidom. Majd visszatérünk a fegyelmezésre, amikor kicsit higgadtabb lesz már. Addig viszont játsszuk tovább a nyomkeresőset együtt.

2012. november 16., péntek

Szeder a szedresben

Korábban már megírtam, hogy nem csak a fejlődés szép pillanatairól fogok beszámolni, hanem a kudarcokról is. Nos, a héten sikerült belenyúlni egy jól elszúrt (?) dologba.

A hét közbeni délutánra egy közepesen hosszú, 5-6 órás csapát terveztünk Szedernek könnyen követhető szagnyommal (tüdő és nyelőcső vonszalékkal – folyamatos szagnyommal). A dolog pikantériája a helyszín és a követendő szag lett volna: muflonos kertben, muflon vonszalékkal kellett volna kidolgoznia a csapát. Tapasztalt vérebesek tudják, hogy vadaskertben keresni nem egyszerű: a nagy vadsűrűség miatt nagyon intenzívek a kutya figyelmét elterelő szagok. Külön nehézséget jelent ezen felül a vonszalék típusa is: muflont nem egyszerű keresni a kutyusoknak, Szedernek pedig főleg nem, mivel ezt a szagot még eddig nem ismerte.

Tomi már reggel lefektette a csapát és a terv az volt, hogy 14 óra felé kidolgozzuk. A terv sajnos csak részben valósult meg, mivel csak 16 órára értünk oda a csapa elejére. A nyomvonal erdős részen haladt vagy 400 m-t. No eddig nem volt gond, Szeder szépen vette a terepakadályokat, töréseket. Kezdett már szürkülni, úgyhogy a vérnyomokat egyre ritkábban láttam meg, de Szeder a sok egészséges nyom ingere ellenére is biztosan mutatta az irányt.

Hamarosan a csapa kiváltott az erdőből egy szedres-tüskés, sűrű aljnövényzetes részre. No itt megállt a tudomány... Szeder nekiindult, de szúrta a szederinda. Ha vissza akart keresni, a vezeték azonnal elakadt, amit úgy értelmezett, hogy megállítottam valamiért. Én meg a vezetékkel vacakoltam folyamatosan, hogy a kutya egyáltalán dolgozni tudjon. Így bénáztunk közösen vagy tíz percet, amikor Szeder megunta a dolgot: leváltott felfelé valami egészséges nyomra, és nem akart tovább menni a szúróson át. Leültünk kicsit, lenyugodtunk, játszottunk, aztán vissza nyomra. Hasonló eredménnyel. A szúrós részen nem akaródzott haladni, csak segítséggel tudtunk átmenni: én mentem elöl és tapostam a szedret, Szeder pedig jött utánam. A nehéz terep nem volt több, mint 50 méter, de ahogy kiértünk, akkor sem akaródzott neki már nyomkövetőset játszani. Közben be is esteledett. Tartottunk ismét pár perc pihenőt, nyugtattam, ami után vissza ment a nyomra, és ki is dolgozta a maradékot, de nem a szokásos eltökéltséggel, odafordulással.

Éles munka esetén ez valószínűleg a keresés sikertelenségét jelentette volna. Valószínűleg elmentünk volna egészen másfelé, amikor az egészséges nyomon akart elindulni a szedres előtt. Szóval ez még sok volt neki, így ennyi újdonsággal és a nehéz tereppel. Vissza kell inkább lépni kettőt a következő csapákon a biztonság kedvéért.

A nap eseményeinek betetőzése a hazafelé vezető út volt: Szeder szépen összehányta az autót nap végi ajándékként, meghálálva a kitűnő esti programot. :) Két órás sikálás után is durva szag volt a kocsiban. Keresnem kell valami 20-as Wunderbaum akciós csomagot, különben évekig fog kísérteni a jól sikerült délután emléke. :)

Csapacipő. Anyagköltség: 800 Ft


Közben elkészítettem a csapacipőt fórumtársak javaslatai alapján. Valószínűleg nem lesz iparművészeti díjas termék, de a szerepét betölti. Szombaton fektetek először csapát vele, kíváncsi vagyok hogyan válik be. A szombati csapa egy 5 órás, 500 m-es lesz, hogy visszaszokjunk a jóhoz.

Miután elkészült, büszkén mutattam feleségemnek a remekművek. Ránzett, halványan elmosolyodott, majd azt mondta, hogy "Na ebben biztosan nem néznek majd hülyének..." Némi iróniát éreztem a hangjában. :)

2012. november 12., hétfő

Ugatás bármikor

Tegnap éjjel rájöttem, hogy hogyan tudom bármikor rávenni Szedert ugatásra. Visszanéztem az előző post ugatós videóját hanggal, mire a kutyus azonnali ugatással válaszolt. Ez hajnali egykor nem szolgálta a család teljes örömét, én viszont örültem neki. A dolog működik úgy is, hogy utánozom az ugatását. :) Most már csak össze kell kötni a dermedt vad látványával/élményével, és megerősíteni. :)

2012. november 11., vasárnap

Számadás az első másfél hónapról

A legutolsó hosszú hétvége is mozgalmasan telt mind családi, mint kutyázási szempontból. Már csütörtökön nekiindultunk a kifelé a városból. Itt jegyzem meg, hogy 2 gyerekkel, 2 kutyával bárhová menni hihetetlen kihívás az idegrendszernek, bárhová több napra menni pedig közelít a katasztrófához. Már ami az elindulást illeti. Ott lenni az erdőben már csoda.

A hétvégi program igen egyszerű volt: napközben kirándulás, apa hajnalban vadászik, reggelire visszaér. Közben persze kutyázás. A hétvége csodálatos volt minden szempontból, és nagyon tanulságos vérebezés terén is. A négy nap alatt három csapát dolgoztunk ki Szederrel.


Együtt az erdőn

Az első egy „hagyományos” 4 órás 500 m-es erdei csapa volt, melynek különlegessége volt, hogy volt benne egy patakon átkelés is. A fektetési mód még vonszalék volt: a szarvaslábat kb. 3 dl hígított vért csepegtetve húztuk végig a sok töréssel ellátott nyomvonalon. A kidolgozás sikeres volt, bár azért kaptam utána némi építő kritikát. Szokás szerint nem tudtam merre megy a nyomvonal, így Tomi nem csak a kutya viselkedését, hanem az én fejlődésemet is figyelte. A lábat rendben megtaláltuk, Szeder dolgozott, ahogy kell. A kritika lényegi része arra vonatkozott, hogy túlzottan a kutyát figyelem, és folyamatosan biztatom,még akkor is, amikor éles törésnél letér, és még nem találja meg a folytatást. A kritika teljesen jogos volt, a videót visszanézve tényleg be nem állt a szám. Pedig a kutya jól láthatóan jelez, amikor megerősítést kér: visszanéz rám kérdően. Csak ilyenkor kell megerősíteni: „Jól van, csak így tovább!”. A „Keresd!” parancsot sem kell elkoptatni. Elég akkor mondani csak, miközben előkeres a kutya, vagy éppen elkezdjük a közös munkát. Fontos valóban, hogy bízzak annyira a kutyában, hogy jó amit csinál, és én is koncentráljak a keresésre: nézzem a vérnyomot, patanyomot, más hagyott jeleket, így tudom segíteni a kutyust, így tudunk csapatként dolgozni.

Csapacipő helyett a jelenlegi fapados megoldás


A második csapa izgalmas kísérlet volt: előző nap Tomi autó után kötött tüdő vonszalékot húzott végig egy erdei úton egy kilométer hosszan. A kidolgozást 19 óra után kezdtük el. Annyiban egyszerű volt a feladat, hogy nem voltak törések a nyomvonalon, tehát csak egyenesen kellett haladnunk keréknyom mentén. Minden keresést már úgy kezdünk mostanában, hogy Szedert leültetem pár méterre az imitált rálövéstől. Magától még nem marad ott, bár az „Ül!” parancs már nem csak testközelből működik: ha izgágáskodik a lekötött kutyus, elég pár határozott vezényszó, és leteszi a fenekét. Pár másodpercre... Közben én vizsgálgatom a nyomokat, majd mutatom neki is, hogy felkeltsem az érdeklődését. Pár perc elmélyülés, aztán vissza megyek hozzá kissé megnyugtatni, majd együtt indulunk a rálövés helyéhez. No így kezdtük ezt a csapát is.

Szeder szépen felvette a nyomot és lassú lépés tempóban megindult rajta. Repesett a szívem az örömtől. Lassan, sokszor letérve, de haladt rajta, mindig visszatalálva a nyomra. Az egy kilométer alatt talán ha két-háromszor ült le velem szemben jelezve, hogy nehéz a feladat. Ilyenkor visszavittem az utolsó nyomhoz, ahol minden esetben ismét fel tudta venni a szagot. A játék végén egy szarvastehén fej volt, amit jókedvvel kapkodott játék közben, majd ugatott harsányan. A kísérlet értelemszerűen nem jelenti azt, hogy ilyen nyomon már elboldogulna, de arra jó volt, hogy a kitartását teszteljük. Biztos vagyok benne, hogy eltért volna a helyes irányról, ha törés lett volna a vonalban, ez még nem az ő nehézségi szintje.

Délután vadásztársam sikerének köszönhetően megörökítettük, hogy milyen a kölökkutya hangja, amikor mozgó vadat lát:



Érdekes, hogy előző este egy süldőt ejtett el másik vadásztársam, amit addig ugatott, amíg meg nem bizonyosodott arról, hogy a süldő már nem mozog. Ez után már nem lehetett rávenni ugatásra. Pedig erre szükség lesz még az biztos. Ha a vad mozog, akkor viszont nincs gond úgy tűnik.

Este kiültünk egy lesre puskával. Nagyszerű érzés vele együtt vadászni. Kutya nélkül tényleg eb a vadász. Nem vagyok lesen üldögélős igazság szerint. Gyönyörű novemberi, szokatlanul langyos naplemente volt. Szeder gyorsan elaludt a lábamnál a vadásztáskámon. Aznap már nem akartam lőni, inkább arra voltam kíváncsi, hogy jelzi-e, ha vadat érez. Az üres puskát letámasztottam magam elé, és megmondom őszintén az ütemes szuszogást hallgatva magam is kissé megszunnyadtam. A szél jó volt – már amíg ébren voltam – de hamarosan fordult 180 fokot. Az eredményre ébredtem fel: a forduló szélben Szeder megérezte a közeli sűrűben túró vaddisznót, amit heves ugatással jelzett nekem. No ezen még dolgozni kell, minden esetre tényleg jelezte a vadat. :)

A harmadik csapa is különleges volt: kevés vérrel (kb. 1 dl hígított vér) fektettünk bakancs alá kötött szarvaslábbal egy 400 m-es csapát. Ez volt az első eset, amikor nem folyamatos szagnyomot kellett követnie. A csapa utolsó 60-70 m-ét az is nehezítette, hogy már nem volt vér. A kutyus sebessége sokkal kedvezőbb volt nekem a csapán, mert a nem folytonos szagnyom még pont annyira lassítja le, hogy én is megtalálom a vérnyomokat.

És hogy hol tartunk most? Végigvettünk kamerával ma egy a jelenlegi képességeknél talán kicsit nehezebb csapát, ami megmutatja jól láthatóan, hogy milyen amikor visszakeres. Ezt a kb. 350 m-es csapát 6 órával a kidolgozás előtt fektettem 2 dl 1:1 arányban vízzel hígított vérrel, bakancs alá kötött szarvaslábbal. Az utolsó kb. 100 m-en csak minimális mennyiségű vért használtam (egy-egy csepp 25-30 m-enként). A csapában van 3 db 90 fokos törés, és egy 60 fokos visszatörés. A 90-esek közül egyet gyorsan megold, kettőnél túlmegy, de szépen visszakeres, ahogy kell. A 60 fokos már nehezebb dió, de itt is magától észlelve a hibát egy perc alatt megtalálta az éles szögben visszamenő nyomot. A töréseknél hagytam a kutyát dolgozni, nem tettem vissza a nyomra, hogy lássátok most hol tart a kicsike.



Visszatekintve az elmúlt másfél hónapra, a tervezett heti 3 csapát mindig teljesítettük, a következő lesz a 20. a kezdeti rövideket is beleszámolva. Várom azt is, hogy leessen az első hó. Szeretném megnézni hogyan tudja követni az egészséges vad nyomát. A hóban pedig még én is követni tudom a nyomot, így lesz kontroll.

Az otthoni helyzet is változik: Emma még parancsnoki szerepben van, Szeder viszont egyre szemtelenebb vele, sokszor feszegeti a határokat Emmánál, de azért bírják egymást. Emma ha nagyon unja elvonul nagyasszonyosan, mi meg ilyenkor hagyjuk nyugodtan pihenni, nem engedjük hozza a kis csíkost.

A kis kutyus a világ összes kutyakajáját megenné valószínűleg. Mindig enne, nincs kivétel. Ha estére a konyhaasztalon marad bármi ehető – tényleg bármi, az almacsutkától a kenyérhéjig – biztos ellopja a kis rosszcsont. Fő vadászterülete azonban a másfél éves kisfiam, aki gyakran sétál a kezében vmi finomsággal. Sebi sebességének köszönhetően könnyű préda egyelőre, ki is használja a lehetőséget mindig Szeder, amit Sebi heves óbégatással honorál.

2012. október 31., szerda

Fejlődés

Meg kell mondjam, hogy komoly fejlődésen megy át Szeder. 2012. július 3-án született, tehát éppen most lesz 4 hónapos. A kis szertelenke egészen kezelhető lett, már amikor le van mozgatva. A fegyelem terén azért összesítésben hatalmas az előrelépés.

Az „Ide!” parancsra mindig, minden körülmény között szinte azonnal reagál, és engedelmesen leül elém egyenesen szemembe nézve. Közben már működnek a „szobai” parancsok , mint például a „Helyedre!” vagy a „Kifelé!”. Haladunk a „Marad!” paranccsal is. Nagyjából 2 m-t tudok úgy eltávolodni, hogy nem mozdul el ülő pozícióból. Közben elkezdtük a bal oldalon lábnál sétálást tanulni, eddig minimális sikerrel: amíg a jutalomfalat a kezemben van mellettem van, ahogy megkapta lepattan. No mindegy. Minden nem működhet egyszerre.

Elkezdtük a klikkeres képzést is. Egy héten keresztül szoktattam a dicsérő szót majdan váltó klikker hangjához. Napi 10 percet csináltuk a látszólag semmit: klikk, jutalomfalat, klikk, jutalomfalat... Használni élesben pár napja kezdtem, azóta minden műcsapázásnál, sétánál ott lóg a jutalomfalatos oldaltáska mellett, sőt, még otthon is a kezem közelében van.

Ha nincs lemozgatva, akkor a nap végére bekapcsol a kisördög. Legutóbb sajnos az egyik antikváriumból frissen vásárolt könyvem látta kárát. Szederkének is tetszett Kittenberger, bár a szépirodalom fogyasztása alatt talán nem egészen ezt értik... Ilyenkor hosszan mantrázom magamban, hogy „Vérebet nem verünk, vérebet nem verünk...”

Szeder "neménvoltamgazdi" pofával


Persze feleségemnek is ki van adva az utasítás, hogy ha rosszalkodik a kutya, inkább valami feladattal el kell terelni a figyelmét, mint leszidni olyan dologért, amit úgy sem értene meg. Persze ez mulatságos helyzeteket is teremt: feleségem tűsarkúját nyúlta le a kis szemtelen, mire feleségem paprikavörösen jött hozzám, hogy most azonnal csináljak valamit a kutyával, különben „Itt helyben agyonklikkelem!” :)

A csapáink szép lassabb hosszabbodnak és öregednek. 400 m és 4 óra a mostani szint, amit örömmel, kevés hibával old meg. Egy egy csapába 3-4 törést építek 120-60 fok közötti irányváltásokkal. Takarékossági okokból mindig hígítom a vért úgyhogy ez is nehezít, valamint csinálok vér nélküli részeket, és olyan részeket is, ahol a húzott szarvaslábat úgy emelem el a talajtól, mintha a vad lépne. Eddig nem tudtam kifogni az orrán.

Találtunk egy új erdőrészt a városhatáron kívül, ahol egészen kellemesen tudunk gyakorolni, úgyhogy fókuszálunk a megoldandó feladatra sikerrel. Hamarosan el kell kezdeni a csapacipős gyakorlást, amihez Takács Zsolt fórumtárs küldött nekem nagyszerűen kivitelezhető terveket, amit köszönök neki itt is még egyszer.

Csapa cipő (Takács Zsolt fórumtársam ötlete, készítménye)


Változik a vadásztáskám tartalma is. Szépen kikerülnek belőle a „hagyományos” vadászathoz szükséges kényelmi eszközök, és veszik át helyüket a kutya igényeinek megfelelő cuccok: rövid póráz, kullancs kiszedő, összehajtható ivótányér, mobil fekhely, kis zsák kutyakaja, vizes palack. 

Közben elkészül János Zoli barátom jóvoltából a bőr vérebvezető is. Számomra komoly minőségi váltás, hogy végre nem akasztja meg a kutyát a faoldalon megtapadó szövetvezeték, hanem mehet a kis vacak az úttalan utakon visszafogás nélkül. Zoli nagyszerű munkát végzett, kitűnő mesterember, szívből javaslom mindenkinek, aki nyaklót vagy vérebvezető pórázt szeretne. Jó áron, jó minőségben, gyorsan dolgozik. Telefonszáma: 30/4848162. Jó szívvel ajánlom!

Elsajátítottam közben a vezeték megfelelő feltekerését is. Egészen egyszerű és praktikus kötési mód, úgyhogy ezentúl ezzel sétál a blöki, messzi hirdetve, hogy ő vadászkutya (lesz egyszer).



Ma egyébként ismét csapáztunk. Reggel kilenckor fektettem a csapát és 15:30-kor dolgoztuk ki, vagyis hat és fél órás volt, amikor nekirugaszkodtunk. A csapa nagyjából 300 m-es volt, egy 120 fokos, egy 90 fokos és egy hatvan fokos töréssel, erdős, sűrű aljnövényzetű környezetben. A blökin látszott, hogy az elmúlt napokban kevesebbet sétáltunk, úgyhogy izgága volt rendesen. Szépen megindult a rálövés helyétől, de kis virgonc, hirtelen módon csinálta a dolgát. Az első 20 méter után következett a 120 fokos törés. No itt legalább 3 percet vacakolt el, amíg megcsinálta, és akkor is csak segítséggel. Vissza kellett tennem a nyomra, mert annyi minden érdekelte, hogy mindig megállt valami más szagnál. Valószínűleg itt kiszórakozhatta magát, mert a többi törésnél nem volt semmi probléma. A 60 fokoson túl ment két métert, felemelte a fejét, majd egy 3-4 méter sugarú, töréspont központú körön haladva egyből megtalálta a helyes csapát.

2012. október 23., kedd

Hosszú hétvége

Nos ez a mostani hétvége valóban hosszúra sikerült. Ritka az olyan eset, amikor a családi programot be lehet illeszteni tökéletesen vadászatba – vagy inkább mostanában nevezzük ezt a tevékenységet vérebezésnek – és mindenki jól érzi magát.

A hétvége pénteken kezdődött. Tomival már hét elején lebeszéltük, hogy péntek délután jövünk csapázni. Ahogy az szokott lenni, most sem tudtam, hogy milyen hosszú lesz a csapa és merre vezet, de persze Tomi más meglepetést is tartogatott nekünk. 14:30-ra értem fel a vadászházhoz, így volt még egy kellemes háromnegyed óra lemozgatni Szedert. A kis izgágát ki kell fárasztani, hogy koncentrálni tudjon, úgyhogy jól jött a lopott szabadidő. Mostanában minden napot, minden sétát úgy kezdünk, hogy jutalomfalatokkal végigmegyünk párszor eddigi tudományunkon: „Gyere ide!” parancs láb felé csettintéssel és mutatással, „Ül!” parancs felfelé mutató mutató ujjal, „Fekszik!” parancs földre tett tenyérrel. Az első kettő már szinte 100%-os sikerrel megy, a harmadik vagy igen vagy nem, de ez is könnyen meg lesz hamarosan. Ha a fekszik megvan, elkezdem betanítani a „Maradj!” parancsot. Mondjuk ez a kutyus jelenlegi szertelenségi együtthatóját figyelembe véve még science fiction-nek tűnik. Majd ha mind megvan, akkor a parancsszavak helyett csak a kézmozdulatokat fogom megtartani.


Hováth Dani, az Utánkeresők Baráti Körének egyik szervezője


Sok segítséget kapok a friss vérebes barátoktól. Tényleg nagyon hálás vagyok a sok tanácsért és a lehetőségért, hogy tanulhatok tőlük, mert bizony van mit. Az Utánkeresők Baráti Köréhez tartozó vadásztársak pedig valóban rengeteget tudnak erről a szakmáról. Horváth Dani barátom tanácsára kezdtem el használni a „klikker” módszert Szeder nevelésében. A klikker egy kis kattogó valami, aminek hangját kitartó munkával kellemes megerősítésekhez kötjük. 

Klikker - új játékszer


Dicséret, etetés, jutalomfalat nyújtása esetén kattintunk egyet a szerkentyűvel, így a pozitív hatásokkal összeforr a kutyus agyában a kattogás. Hogy ez mire jó? Csak a hang segítségével tudjuk majd jutalmazni a blökit azonnali jelleggel. Korábbi postban említettem, hogy Szeder felemeli egyik lábát néha, amikor vértnyomot talál. Ezt a gesztust lehet majd például erősíteni úgy, hogy nem zavarom meg munkáját. (Csapázás közben ugye nehéz lenne neki jutalomfalatot adni úgy, hogy ne tereljem el a figyelmét...)

Node térjünk vissza a péntek délutánhoz. A csapa kezdete egy szóró mellett volt, ami már sejtette velem azt a tényt, hogy ismét keresgéljük Szeder jelenlegi képességeinek határát. A jelesfai szóró talán sok börzsönyi vadásznak mond valamit. Az biztos, hogy több vad-sztráda kereszteződése a hely, gyakorlatilag mindenhol vadnyomok vannak. Bekapcsoltam a GPS-t és elindultunk a nyomon. Szeder nyugodt volt, én nem annyira a hét közbeni kudarc után. Belefúrta magát az imitált rálövés helyébe, majd megindult 2-2 méteres nyolcasokkal kitérve az egészséges vad nyomokon, de mindig visszatérve a munkához. Az első 20-30 m után – ahogy a szórótól eltávolodtunk - azonban abbahagyta a kitöréseket, és egyenesen a nyomon haladt lenyomott orral. A csapában sok törés volt. Olyannyira sok, hogy néha kérdően néztem Tomira, aki viszont nem volt hajlandó segíteni, csak akkor bólintott némán, ha látta hogy a kutya jó irányon van, én viszont nem akarok hinni neki valamiért. A tompaszögű töréseket Szeder hibátlanul vette, a 90 fok körüliek esetében ha túlfutott megállt, felemelte a fejét és körkörösen visszakeresett, amíg rá nem lelt újra a nyomvonalra. Ezt szinte minden 90 fokos törésnél megtette, és mindig segítség nélkül folytatta a munkát. A csapát az is nehezítette, hogy több erdészeti utat is kereszteztünk. Ilyenkor Szeder elkóvályogott az út mentén, de aztán segítség nélkül visszatért a csapa folytatásához. Egyszer kellett kissé nógatni, amikor meghallotta az úton haladó teherautó zaját.

Az avaros erdei talaj hamarosan bokros, sűrűs részre váltott. Szedert ez nem zavarta, engem annál jobban, mivel innentől a legritkább esetben láttam meg a vérnyomot, hagyatkoznom kellett Szeder szaglására. A csapa csúcspontja egy kb. 60 fokos visszatörés volt. Szeder túlment a törésen, de pár méter után felkapta fejét, és azonnal visszakeresett segítség nélkül. Még vagy 100 m-t haladtunk a bokrok közt, amikor elkezdte emelgetni fejét. Azt hiszem először vontam le helyesen a következtetést, hogy a csapa végéhez közeledünk. A főnyeremény egy szarvas fej és a tüdő vonszalék volt, ami először meglepte a kis kutyust, de aztán örömmel vette birtokba. Morogni, ugatni nem akaródzott neki, de nagyon jól eljátszott vele. Alig akart megválni tőle.

Amikor befejeztük ránéztem a GPS-re: 440 métert mutatott és 19 percet. Tomi vigyorgott rám, majd megkérdezte: „Szerinted mennyi idős volt a csapa?” Fogalmam nem volt, de megizzadtunk rajta az biztos. Nevetve mondta, hogy délelőtt 10-kor fektette... vagyis 5-6 órás. Huhh. Ez a kutya tényleg jó lesz.

Hétfőn a diósjenői erdészet vadásznapjára voltunk hivatalosak. Bepakoltuk a két gyereket, két kutyát és irány a Börzsöny megint. A program ideálisnak ígérkezett: a kölkök ellesznek a családi programon, én meg végre találkozhatok a vérebesekkel. Nagyszerű nap volt, bár a két kutya + két gyerek megmozdulások iszonyatosan fárasztóak. Nehéz folyamatosan menedzselni a teljes családot. Az Utánkeresők Baráti Köre pedig igencsak jó emberekből áll. Tényleg megtisztelő, hogy egy amatőrt ilyen szívesen fogadnak, segítenek. 


Emma és Szeder parkolópályán


A keddi nap ismét családi program volt – persze egy kis becsempészett csapázással. Sógorék – szintén vadásztárs, de főleg barát - gyerkőcének egyéves születésnapjára érkeztünk Gárdonyba, úgyhogy a családi muri teljesítése után az egész pereputty felpakolt, és az összes blökivel egyetemben elindultunk a közeli erdőbe kirándulni. A séta elején kialakítottam a 300 m-es csapát, amihez hígított vért használtam, mivel kezdek kifogyni a szaganyagból. Egy dl vérhez adtam még egy dl vizet, ezt csepegtettem végig az imitált rálövéstől, miközben szarvaslábat húztam magam után. A csapa egy 90 fokos, egy 60 fokos, és három 110-120 fokos törést tartalmazott. 2 óra séta után tértünk vissza a nyomvonal kezdetéhez. A pénteki monstre feladat után ez már játszi könnyedséggel ment a kiskutyusnak. Alig több, mint 3 percre volt szüksége ahhoz, hogy szinte hibátlanul kidolgozza csapát. A töréseken most nem volt keresgélés, szinte azonnal váltotta az irányt, ahogy a nyomvonal megkövetelte. A 60 fokos törés csúcsát kb. 3 méterrel levágta, és lassítás nélkül ment tovább a csapán. A szarvaslábat nagy örömmel vette birtokba. Az eseményről készült videó itt tekinthető meg:




Érdemes összehasonlítani az első csapákkal... Pedig azóta mindössze 3 hét telt el. Az biztos, hogy ennél már nehezebb melót igényel, mivel a csapa elejéhez történő visszatérés után a kis vacak már kezdte volna elölről a játékot: magasba vágódó farokkal jelezte, hogy ismét megvan a rálövés helye, indulhatunk megint.

Közben érkezett az üzenet, hogy János Zoltán, friss ismerősöm elkészítette a vérebvezetőt. Zoli nemcsak a bőrrel foglalkozik, hanem ő maga is kezdő vérebes, mint én, szintén egy kis hannoverivel. Érdekes lesz vele is megvitatni a fejleményeket, hiszen ugyan abban a cipőben járunk mindketten.

2012. október 18., csütörtök

Shit happens...

Megfogadtam, hogy nem csak a szépen sikerült élményeket fogom megírni a blogban, hanem, azt is amikor valami hibádzik. Nos a tegnapi nap ilyen volt, azzal a kis különbséggel, hogy nem csak valami hibádzott, hanem szinte minden...

Az egész csapázás tulajdonképpen már előző nap el lett szúrva, amikor is kimaradt a kutyák szokásos sétája. A szerdát azért persze úgy terveztem, hogy legyen idő a szokásos „városi csapa” kidolgozásához. Már reggel kivettem a szarvas lábat és a 3 db vért a mélyhűtőből. A terv az volt, hogy délután lelépek a melóból, 3-kor fektetek egy 250-300 m-es csapát, 4-kor elviszem Szedert egy nagy sétára, amelynek végén 5 – 5:30-kor kidolgozzuk a nyomvonalt. Elméletben.

A szerdával csak annyi gond volt, hogy gyakorlatilag a reggel első percétől kezdve késésben voltam. Csak rohanás volt aznap szinte, így bár a csapát időben le tudtam fektetni, Szeder hosszúra tervezett sétája kimaradt. A csapa nyomvonalát a szokásos félvárosi környezetben csináltam meg. Volt még halaszthatatlan munkám, így 5:15-kor sajnos egyből a csapához vittem a kis rosszcsontot. Ez még önmagában nem lett volna baj, hiszen bizonyította már, hogy izgatott állapotban, szeleburdi üzemmódban is képes dolgozni a kutyus, maximum rendhagyó lesz a mozgása az első pár tíz méteren.

Rendben megérkeztünk a tett helyre, de ami fogadott az már nem tetszett: a gondosan lefektetett nyomvonalon éppen két kutya játszott gazdáikkal egyetemben... Szeder persze azonnal rohant volna a kutyákhoz, értelemszerűen semmi másra nem akart figyelni. Hagytam, hadd játsszon egy kicsit velük, ebből úgysem lesz csapázás, ha nem elégíti ki előtte a kíváncsiságát. Kb. 10 perc játék után elindultak az idegen kutyások kifelé a területről, gondoltam itt az idő, hogy kísérletet tegyünk. Odavittem az imitált rálövéshez Szedert, hagytam, hogy belefúrja magát a szagba, és kisebb gondolkodás és helyben forgás után el is indult a nyomon. Alig tehettünk meg talán 80 m-t, amikor az egyik kutya visszarohant hozzánk a gazdája heveny ordibálása ellenére... Szeder persze leváltott a nyomról és rohant a másik kutyához. 10 perc intermezzo után visszatettem a nyomra, de folyamatosan megzavarta a rét másik oldalán játszó kutyák zaja. Ekkor már éreztem, hogy ez nem az én napom.

Elindult éppen újra, amikor két krosszmotoros jelent meg a réten, és a közeli nyúlgáton kezdték húzatni a gépeket, hogy a napi gyakorlásukat letudják. Ez már nekem is sok volt. Elharaptam pár nyomdafestéket nem tűrő káromkodást, és nem próbálkoztam tovább: odavittem Szedert a csapa végére, az utolsó 10-15 m-en megérezte a láb szagát, odarohant és játszottunk azért egy nagyot, hogy ne maradjon rossz élmény a napból. Szeder nem hibázott, én voltam az amatőr a rossz helyválasztás miatt, és azért, mert nem adtam megfelelő időt a napból a csapázásnak. 

Kell találnom egy ennél elhagyatottabb helyet a hét közbeni gyakorláshoz, és vagy nem kell kivinni a kutyát, vagy meg kell adni a kellő a figyelmet, időt a feladatnak. Ezt a napot én csesztem el. Pénteken ismét Királyháza. Ott máshogy lesz.

2012. október 16., kedd

Urban trekking

A szürke városi hétköznapok kihívás elé állítják a vadászkutyát és gazdáját. Sajnos nem adott a lehetőség, hogy mindennap erdőben legyünk, pedig a város szélén élünk. A vállalásomat persze tartom, mert tartani kell: heti 3 csapát csináljon meg a kiskutyus, akinek egyébként is egyre nő a mozgásigénye, és ha nincs rendesen kifárasztva, ördög üzemmódba kapcsol. Vérebet pedig nem verünk, úgyhogy szerencsésebb kifárasztani, mint balga módon feleslegesen fegyelmezni.

Szeder mozgásigénye testméretével egyenes arányban nő. Emmával már nem férnek el olyan kényelmesen sem a kosárban, sem a szivacsos fekvőhelyen, úgyhogy állandó harc megy a jobb szinyelőhelyért. Emma persze rafkósabb: kinyitja a ház ajtaját, mintha ki akarna menni. A kicsi erre persze felugrik a szivacsról, és menne a nagy kutya után. A nagy még időben visszasasszézik, és hagyja, hogy a szúnyogháló magától becsukódjon, kint rekesztve a kis izgága hannoverit. És már is szabad a jobb hely. Pontosan öt percig, amikor a kicsi családi segítséggel – kislányomnak köszönhetően – visszavágtat, és nemes egyszerűséggel ledobja magát Emmára. És ez így megy naphosszat.

Már kicsi a kosár...


A város széli csapagyakorlatokat egy kb. 100 m széles erdős-rétes sávban csináljuk, mely a régi Flottilla területe és a 2-es út között húzódik. Itt vadnyom nemigen van, bár fácánt és nyulat láttam már a területen, de nagyvadat értelemszerűen soha. Ellenben urbánus szagnyomokkal dugig van a hely: kutyák, kutyatulajdonosok, macskák, illegális szemétlerakók járják folyamatosan a területet. Külön pikantéria, hogy a 2-es út zaja folyamatos, ami úgy gondolom nehezítő tényező az erdei környezethez képest.

Nos itt fektetem a kétórás csapákat szarvaslábat húzva magam után és csepegtetve 200 m-en keresztül a vérnyomot. El is szoktam gondolkodni ilyenkor, hogy milyen választ lehet adni mondjuk egy vízműőrnek arról, hogy épp mit csinálok egy flakon vérrel a kezemben. :) Arról már nem is beszélek, hogy milyen feszültséggel jár otthagyni a csapa végén a szarvaslábat... Minden alkalommal várom, hogy egy kutyasétáltató véletlenül megtalálja, és azonnal hívja a rendőrséget az ismeretlen, de talán érthetően megbotránkoztató látvány miatt. Szóval egyéb izgalmakkal is fűszerezett a játék. A hely egyetlen valódi előnye, hogy közel van, így biztosítja a rendszerességet.

Szintén újdonság, hogy elkezdtem Szedert szoktatni a hosszú szárhoz. Egyelőre egy fonott műanyagból készült 8 m-es szárat vettem neki, amíg el nem készül a bőr a vérebvezeték. Nos érdemes lett volna videózni az első ilyen csapázást. :) Nem volt túl komfortos... a fonott műanyag messze jobban tapad a fatörzsekre, mint a bőrszíj.

A zajos környezetnek köszönhetően nagyszerűen meg lehet figyelni, ahogy Szedert kizökkenti a munkából valami külső zaj. A harmadik „városi csapánál” tartunk és mindig úgy intézem, hogy az út 10 m-es közelében is haladjon keveset a nyomvonal. Az első alkalommal itt félre ment a kutyus: felemelte a fejét és elindult az út felé, ahol épp emberek beszélgettek. Kis csalinkázás után vissza kellett hívni, és segíteni kellett neki felvenni a nyomot ismét. A második alkalommal is ugyan ez történt, azzal a különbséggel, hogy maga javított. A harmadik alkalommal is ugyan ez történt, de már nem ment el olyan messze az emberek felé.

A „civilizációs szagok” egyébként ilyenkor nem zavarják, legalábbis nem tapasztaltam, hogy e miatt tért volna le a csapáról. A 200 m körüli vonalakat szépen ki tudjuk dolgozni, és azt hiszem én is fejlődök közben.

Külön érdekes figyelni, ha a családi sétából választunk le egy kis időt, hogy kidolgozzuk a csapát. Ilyenkor feleségemet a két kölökkel és a nagy kutyával leparkolom a csapa elején, mi pedig Szederrel nekimegyünk a melónak. Többször megfigyeltem már, hogy ha kilépünk a nyílt területre, ahonnan rálát a családra, akkor pár másodpercre megáll, felemeli a fejét, visszanéz rájuk, majd az előző postban már említett lecsapással visszamegy a nyomra hibátlanul.

Külön nehéz, hogy hátszéllel fektessem a csapát a terület behatárolt lehetőségei miatt. Ennek köszönhetően neki kedvező szél esetén már a szarvas láb előtti 10-15 m-en felemeli a fejét, és légszimatot talajszimattal váltva, felgyorsulva halad a nyomon, vagy 1-2 m-rel mellette a szarvasláb felé. Utána persze játék ugatással, csaholással.

A fegyelmezés halad szépen, bár azt hiszem több időt kellene ezzel töltenem. Az ül parancs mindig működik, 90%-ban kézjelre is leül már, de ott maradni még nem akaródzik neki. A „fekszik!” parancs még féllábas, 50-50%-os.

2012. október 11., csütörtök

Gesztusok

A vadászkutyások számomra egyik legcsodálatraméltóbb képessége, ahogy hihetetlen finomsággal olvasni tudják kutyáik gesztusait, viselkedését. Érdekes folyamat, ahogy a tanuló vérebnél felerősítik a nyomkövetés szempontjából fontos gesztusokat, miközben gyengítik azokat a viselkedési formákat, melyek munka közben hátráltatják a kutyust. A leggyönyörűbb, hogy a vérebben gyárilag benne van minden, csak ki kell hozni, élesíteni a közös játékhoz szükséges érzékeket, viselkedési formákat.

A vércsapás játékok számomra egyik legfontosabb feladata így, hogy figyeljem Szedert, memorizáljam, értelmezzem cselekedeteit. A tegnapi királyházi műcsapázás ebből a szempontból igen tanulságos volt nekem. Három olyan jelt sikerült azt hiszem értelmezni, amelyekkel eddig nem találkoztam.

Munka után sebtiben felkaptam Szedert, és már indultunk is. Tomi 2 órával érkezésünk előtt fektette le a csapát, mely hasonló nehézségi fokkal bírt, mint az előző: 200 m, 2-3 dl vér, szarvasláb vonszalék. A csapa vége viszont most újdonság volt: egy disznó feje és bőre volt a főnyeremény.

Tomi kezébe nyomtam a kamerát, és indult a menet. Illetve csak indult volna, mert a kamera lemerült szinte azonnal... Így kénytelen vagytok sorokba szedve megismerni a tegnapi csapa sztoriját.

A nap rohanás volt, így nem volt idő arra, hogy Szeder akklimatizálódjon kissé az erdei környezetben, így a rálövés helyébe ugyan belefúrta orrát, de a környező hideg csapanyomok annyira izgalmasak voltak (egy vadetető közelségében volt a csapa), hogy a kis szertelen nem igazán akart elindulni rajta. Többször visszament, elindult, visszament elindult, míg végül is kb. 3 perc úgy döntött magától, hogy „Na jó, menjünk!”. Mindebből azt a tanulságot vontam le, hogy a városi kutyának igen is hagyni kell magát „beleszippantani” az erdőbe, mielőtt bármi feladat megoldását várom el tőle.

A csapa első 50 m-ét szintén új módszerrel tette meg: annyi volt az izgalmas egészséges nyom, hogy folyamatosa nyolcasokat leírva haladt előre, de mindig visszatért a műcsapa nyomára. Jó irányban, nyomon haladtunk, de a kutyus úgy tízszer annyit ment mint én. Közben bemutatott egy új mozdulatot is: amikor egészséges csapa szagnyomát találta, elindult rajta 1-2 m-t, letérve a nyomról, de szinte azonnal felkapta a fejét, és szinte 180 fokban ugorva-fordulva „csapott le” ismét a műcsapa nyomára. Így telt az első 50 m, amíg a kicsike kiszórakozta magát, utána viszont visszakapcsolt a megfontolt véreb üzemmódba. Ez is azt igazolta, hogy hagyni kell játszani munka előtt, ki kell elégíteni a kíváncsi kis idegrendszerét. Az viszont megnyugtató volt, hogy a nyomra visszament mindig.

A csapa két nagy kanyart tartalmazott, melyeket hibátlanul vette Szeder, bár félek attól, hogy ha bármelyik az első 50 m-re esett volna, akkor nem lett volna ilyen egyértelmű a helyzet... Egy kis vízmosáson áthaladva, hegynek felfelé folytatódott az út. Egyszer csak felkapta fejét a nyomról, megállt, visszanézett és erősen koncentrált előre: megérezte a kb. 10-15 méterre elhelyezett disznófejet. Tomi tanácsára lecsatoltam a blökit. Ő normál tempóban odaügetett talaj- és légszimat váltásával, visszanézett, szagolgatta, kerülgette, majd visszajött hozzám boldogan.

A disznófej igencsak érdekelte: ahogy Tomi megmozdította morogni kezdett, majd ahogy intenzívebb lett a fej mozgása, úgy lettek élénkebbek Szeder reakciói is: bele nem harapott, de egészen közelről ugatta. Jó tíz perc játék majd kis nyugi után indultunk visszafelé magunk után húzva a földön a főnyereményt. Szeder nem tágított mellőle: ugatta, kapkodta, elészaladt, mögéfutott. Szóval tetszett neki, ahogy nekünk is Szeder reakciója.

Még egy fontos gesztust mutatott Szeder tegnap. Három esetben is megemelte bal lábát, amikor vérnyomot talált. Nem tudom, hogy ez tudatos jelzés-e, de nagyszerű lenne ezt felerősíteni. Csak nem tudom egyelőre hogyan lehetne.


Közben persze elkezdtem a különböző egyéb feladatok trenírozását is, melyek majd az elővizsgához kellenek, de erről majd egy következő postban írok. Az biztos, hogy bármi megtanítható a kutyusnak csak dicsérettel is, de ha van mellé jutalomfalat, akkor minden munka egy tized idő alatt végezhető el. Szóval elhatároztam, hogy ezentúl mindig ott lesz a zsebemben pár falat a kedvenc csemegéből.

2012. október 9., kedd

Királyházán ismét

Szeder második csapájának videóját jó néhányszor átnéztem persze, mielőtt a kicsit ismét erdőbe vittem volna. A kellemes és hasznos lehető legideálisabb összekötése végett a következő csapa fektetést vasárnapra terveztük, hogy közben a család is kirándulhasson egyet. A csapát már az erdei séta megkezdése előtt lefektettük, aztán irány a közeli hegytető a két kutyussal és a kölkökkel. A jelenlegi állapotban a 4-5 km túra bőven elegendő mindenkinek: kislányom Fanni is ennyire van hitelesítve, Emma sem bír többet öreg ízületeivel, és Szederkét sem akartuk lefárasztani az új játék előtt túlságosan. A murit csak Sebi fiam húzná tovább gyakorlatilag korlátlan ideig, mivel ő rendkívül élvezi, hogy apa hátán utazhat, miközben hangos „Oda!” rikkantásokkal és heves mutogatásokkal jelzi, hogy nekem melyik sziklára kellene felmászni, hogy ő jól láthasson.

A kellemes kis séta után leparkoltam a családot a vadászháznál, és jöhetett az újabb kidolgozandó csapa. Az előző csapa sok újdonságot tartalmazott. Tomi tudatosan keresgéli a Szeder korához ideális gyakorló csapát. Az előző csapa tapasztalatai egyértelműen megmutatták, hogy a szaganyag egy óra után még túl erős a kicsinek, rohan rajta, nem kihívás a követése. A túl gyors munka, és Szeder és vezetője gyakorlatlansága miatt viszont a terepváltozásoknál elhelyezett kanyarok még túl nagy feladatot jelentenek nekünk.

Az aznapi csapát ezért idősebb nyomnak készítettük: két órát vártunk a kidolgozás előtt. Ettől Tomi két eredményt várt: egyrészt lassuljon le a kis hannoveri és fúrja jobban orrát a talajba, másrészt dolgozzon kicsit meggondoltabban. A csapát könnyebb terepen fektettük: egységes erdei környezetben húztuk végig a szarvaslábat, mely mellé már nem volt tüdő rögzítve. A vérnyomok a szokásos 2-3 dl-ből készültek. Nem volt tehát terepváltás. A csapahosszon és a kanyarok számán egyelőre nem csökkentett Tomi, bár a sarkos 90 fokok helyett kissé ívesebbre vette fordulókat.

A rálövés imitált helyét ismét bő vérrel, csontdarabkákkal jeleztük. Szeder ismét belefúrta magát a szaganyagba, aztán eleinte kissé bizonytalanul, majd pár méter után már megfelelő önbizalommal, ügyesen ment végig a távon egyenletes tempóban. Ez a sebesség már nekem is kellemesebb volt, kontrolláltabbnak éreztek a közös sétát. Szeder meg meg állt, hátranézett néha biztatásért, ha kicsit elbizonytalanodott lassított, visszakeresett. Nagyjából 8 percre volt szüksége a távhoz. Többször volt olyan érzésem is, hogy a kutyus azért néz vissza, mert vérnyomot jelez. Ezt még majd tisztázni kell, mert megmondom őszintén nagyon örülnék, ha ezt a gesztust meg lehetne benne erősíteni.




Szintén nagy különbség volt az előző csapához képest, hogy nem zökkent ki a kicsi a keresésből. Az egységes környezet, kevesebb inger, kevesebb szaganyag jó hatással volt a munkára. A kétórás nyom, és ehhez hasonló csapák lesznek a gyakorlás alapjai. Ezt nehezítjük majd fokozatosan, kis lépésekben, hogy egy éves korára érett legyen az elővizsgára.

Szeretném még azt is ellenőrizni a közeljövőben, hogy milyen hatással van a kutyus pihentsége a munkára. A kiadós erdei séta, és játék a kölkökkel, Emmával értelemszerűen lenyugtathatta a csapázás előtt Szedert. Érdekes lesz kitapasztalni, ezt az aspektust is.

2012. október 8., hétfő

A második csapa és az első közös vadászat

A hosszúra nyúlt délelőttöt jóízű ebéd követte a vadászházban. Szilvi, Tomi felesége vezeti a két vadászház háztartását elsőrangú színvonalon. Az ebéd megérdemelt kényelme előtt azonban még elkészítette Tomi az aznapi csapát. Emelte a távolságot, több kanyart épített a a nyomvonalba és 60 percre emelte a csapa pihentetését, csak utána kezdhette el Szeder kidolgozni.

Szintén újítás volt, hogy én sem tudtam merre megy a nyomvonal, így kénytelen voltam sokkal jobban figyelni Szederre, ahogy neki is rám. A későbbi okulás érdekében magammal hoztam a videokamerát is, melyet Tomi kezelt. A felvétel sok mindent elárul, ami felett gyakorlatlan szemem ott és akkor elsiklik.

Szeder szépen indult az imitált rálövés helyéről, nekem talán kicsit gyorsan is. Nem zavarta meg az sem, hogy Tomi két nagy rakás lóürüléken vezette át a csapát. Szeder egy pillanatra sem foglalkozott a lócitrommal, simán átgyalogolt rajtuk, követve a vér szagát. Azért persze mindketten bénáztunk kicsit. Az első 90 fokos kanyarnál én akartam más irányba menni, úgyhogy Szeder megállt, és mozdulatlanul nézett, egyet nem értését így kifejezve.

Pár perccel és pár méterrel ezután viszont a kiskutya kalandozott el: a csapa vonalán egészséges vad haladhatott előttünk, mert fejét felemelve, légszimatra hagyatkozva elcsábította valami érdekesség. Tomi megkért, hogy engedjem el a szárat, nézzük meg mit csinál. Szeder tempósan elindult a hibás irányba, majd megállt, visszajött, ismét elindult a csábító szag irányába. Így libikókáztunk pár percet, amiből azzal húztam ki, hogy leguggoltam hozzá. Ahogy odafutott hozzám lelkesen, magától újra felvette a csapa szagát, és kis segítséggel ismét ráállt az újabb kanyarral erdőbe váltó nyomra. Innentől nem volt letérés, tempósan – nekem továbbra is kicsit túl gyorsan – még két 90 fokos kanyart sikerrel véve ért oda a szarvaslábhoz rögzített tüdődarabhoz. 



A 220 m-es 60 perces csapát kb. 10 perc alatt dolgoztuk ki. Számomra nagyon jó élmény volt. Jó volt látni, ahogy egymást segítjük, javítjuk munka közben. Persze nem lehet elkiabálni, de azt hiszem kezdem érteni jelzéseit. Annyira nagy a különbség a kutyus viselkedése közt, mikor nyomon van, és amikor légszimattal félre megy, hogy biztonsággal még én is meg tudom különböztetni.

A csapa kidolgozása egy kis kapkodós játékkal fejeződött be: a spárgára kötött szarvaslábat húzogattuk előtte, úgy, ahogy otthon a felmosópemzlit, Szeder pedig nagy örömmel, gyerekkutyahangon csaholva rohant, kapkodott, ugrált utána. Ha a husit elkapta, oly erősen tartotta, hogy a kis vacak felemelhető volt.

A hosszúra nyúlt péntek még egy újdonságot hozott Szeder életében. Tomi javaslatára az alkonyatban elindultunk együtt vadászni. Végigjártunk két-három szórót, majd felültünk egy ígéretesnek mutatkozó lesre. Basa a les alatt horkolt Tomi hátizsákja mellett, Szeder pedig felült mellénk a fa építményre. Eleinte nehezen találta a helyét, frusztrálta, hogy kilátott a pallók között lefelé, de aztán összetekeredett a hátizsákomon és mély álomba merült.

Kíváncsi voltam, hogy mit reagál a lövésre. Légfegyvert már csattogtattam mellette, de nem igazán érte el az ingerküszöbét, magyarul tett rá, nem félt tőle.

Az este szép, nyugodt volt, suttogva elemezgettük az aznapi eseményeket, miközben lassan sötétedni kezdett. Basa ütemesen horkolt, Szeder pedig kényelmesen szuszogott. A lővilág utolsó perceiben jelent meg tekintélyes méretű borz a les előtt úgy 70 méterre. Tomi 7x64-ese élesen csattant. Szeder felemelte a fejét, rám nézett, én megdögönyöztem kicsit, hogy pozitív élménye maradjon az ügyből, aztán visszatette a fejét a hátizsákra és megint szunyálni kezdett.

(történt: 2012. október 5.)

A hannoveri négykézlábas

Engedjétek meg, hogy kicsit visszakanyarodjak a blog címére. A sors úgy alakította, hogy Szeder második kiképzési napját kénytelenek voltuk kissé átírni. Péntek reggel érkeztem ismét Királyházára, hogy Tomi szakértői segítségével az első félórás, komoly kanyarok nélküli csapát nehezítsük a kis hannoverinek. Éppen felmarkoltuk a vonszalékot (egyelőre szarvaslábhoz rögzített tüdő darab) és a vért a csapakészítéshez, amikor érkezett a telefon: kapitális disznót sebeztek a szomszédos falu határánál.

Szeder még kísérőként sem alkalmas egy ilyen muriban való részvételre, úgyhogy maradt a vadászháznál Gino, a kis mopsz őszinte örömére. Tomi felpakolta Basát, az utánkereső puskát, és már indultunk is.

A „blöki tanul” nap igen gyorsan átváltozott „gazdi tanul” nappá. Az igazság az, hogy vérebes utánkeresésben már többször részt vettem, de disznó csapáját még nem követtem soha. A szarvas inkább húzódik aljnövénytől ritkásabb lábas erdőrészekbe, ahonnan kilátása nyílik a környező terepre, míg a disznó sebzés esetén azonnal az áthatolhatatlan sűrű felé veszi az irányt. Ez bizony nem kis különbség, nekem pedig szarvasról volt eddig csak tapasztalatom.

Nem készültem ilyen jellegű munkára, úgyhogy normál vadászruhámban jelentem meg a közös kiképzésre. A faluban a vadászháznál megkaptuk az információkat: valószínűleg haslövést kapott a hatalmas kan, mely akkora volt, hogy a „vadász is megijedt tőle”. A kan később még megállt látótávolságban, így még két lövést adtak le rá, de ezek eredményéről nem tudtak semmi biztatót mondani. A vadászok a vérnyomon elmentek vagy 3 km-t, utána hívták a szakembert: jöjjön a véreb.

Tomi felcsatolta Basára a GPS nyakörvet, én fejembe nyomtam vadászkalapom, hátamra vettem a hátizsákot, felkötött a kamáslit bakancsomra és már indulhattunk is.

A nyomot egy szántóföldön vette fel Tomi és Basa, nagyjából ott, ahol a keresés abbamaradt. A lövés után 3-4 órával kezdte meg a munkát kutya és vezetője. Nagyjából 10-12 méterenként lehetett találni egy-két csepp vérnyomot, így nem volt nehéz feladat Basának követni a jeleket. Orrát földre illesztve biztosan, hibátlanul haladt át friss szántáson, műúton, málna ültetéseken, repcén. A kan, úgy ahogy az várható volt hamar beváltott az erdőbe. No innen kezdődött az a bizonyos „hannoveri négykézlábas”. Mert aki még nem keresett disznót – mint amilyen vadász péntekig én is voltam – annak csekély fogalma sem lehet arról milyen az amikor a bokrok alatt kúszva, négykézlábon mászva, áthatolhatatlan tüskés bokron áthatolva megy a vezető a kutya után. Mert a kutya megy. Őt nem tántorítja el holmi terepakadály, ahogy a disznót sem.

Úttalan utakon haladtunk az egyre ritkuló nyomon. Kúszva, lépésben, de sokkal inkább négykézláb. Az első egy óra gyorsan elment. Az irányváltásoknál fehér papírral jelöltük a nyomot, hogy visszakereshető legyen. A disznó nem állt meg, sebágyba nem feküdt, egyenletes tempóban haladt folyamatosan, visszaállva a kondába, mivel kisebb nyomokat is találtunk a csapán.

Én persze folyamatosan küzdöttem: vadászkalapom minden 50 m-en egyszer legalább leesett fejemről, vagy fennakadt valami bokron, kezeim pedig kezdtek úgy kinézni, mint egy szürrealista festmény. Lehet, hogy érdemes lett volna idejekorán hallgatni a szakirodalomra és nem kalapban jönni?

Basa és Tomi kitartóan haladt előre. A véreb nem veszítette el egyszer sem a nyomot. A disznó több meredek falú vízmosáson is átvágtatott lassítás nélkül, s csak ott volt bőségesebb vér, ahol láthatóan leért szügye a felfelé kaptatás közben. Egyébként a tempó alapján nem tűnt túl betegnek...

A sebzett kan egy bővizű patak felé tartott, melyen azonnal át is haladt, ahogy követtük mi is. A combig érő mocsaras vízen átgázolva követtük Basát, akit természetesen nem tréfált meg az átkelés. Én persze derékig vizes lettem... Tanulság kettő: a gumicsizma sokkal jobb megoldás, mint a bakancs + kamásli kombó. Legalább iszappal nem ment volna tele a cipőm... 2:0 a szakirodalomnak.

Közelítettünk egy sásos, sűrűs részhez. Ideális hely lenne, hogy elfeküdjön így 8-9 km után... hát nem tette. Kiment a szomszédos szántóföldre, majd beváltott egy kívülről áthatolhatatlannak tűnő nádasba. No itt aztán tényleg embert próbáló feladat volt haladni. A látótávolság gyakorlatilag fél-egy méterre csökkent. Tomi sokat sejtetően maga elé vette a puskát, jelezve, hogy itt aztán bármi lehet. Közben mosolyogva hátrasuttogott, hogy ha disznót látok, akkor nagyon gyorsan fussak... Bennem persze előkerült az összes sebzett kanos eset a történelemből Zrinyitől Wesselényi Miklósig. Azt hiszem ez volt az életemben az első eset, hogy a disznóra valóban veszélyes vadként tudtam gondolni, miközben azon gondolkodtam, hogy legalább a vadászkésemet elhozhattam volna... 3:0 a szakirodalomnak.

Basa viselkedése közben hirtelen megváltozott. Én simán úgy gondoltam, hogy a disznó mindjárt előttünk ugrik, de Tomi a kutya reakcióit jobban olvasta: a hannoveri egy őzet érzett meg a nádasban, aki zavartan menekülőre is fogta közeledtünkre. Lepihentünk kissé, hogy Basa is lenyugodjon. A nádasban kis önkorrekciókkal, de szépen haladt a kutyus, ismét át a patakon, majd ismét vissza az iménti oldalra. Közben már a 3. óra végénél tartottunk, a vérnyomok pedig egyre ritkábbak, egyre kisebbek lettek. Sebágy sehol, lassítás nyoma sehol. A vér olyannyira kevés volt, hogy még a sűrűsöknél sem láttunk felkenődést, pedig az aljnövényzetnek biztosan érnie kellett a disznó hasát. A cseppek tovább ritkultak, míg el is tűntek. Már csak Basa tudta, hogy hová megyünk, őt nem tréfálta meg a vér hiánya. 10 km keresés után a disznó ismét úszott egyet. Vérnyom már sehol, csak a jellegzetesen nagy nyomok a parton. Basa menne még, kitartóan néz a túlpart felé, s enyhém megfeszíti a szárat. Tomi azonban megálljt parancsolt. A disznó sebe nem lehetett súlyos, ha ezen a 3+10 km távolságon így ment végig. Nem volt értelme tovább keresni. Bocsánatot kér Basától, és elindulunk visszafelé fáradtan, mocskosan, tele karcolással. Telefon a sebző vadásznak, miközben lekerült Basáról a GPS nyakörv.

Nos ilyen az a hannoveri négykézlábas.

(történt: 2012. október 5.)

Az első műcsapa

Az első vadhús ízlelés, és vadszag minták kinyitották a kiskutya érzékeit. Porszívó üzemmódba kapcsolt, és végigszkennelte e vadászház – és főleg a vadhűtő – körüli összes szagot. Az első lépéseket félve megtéve, de folyamatosan bátorodva, gazditól eltávolodva ismerkedett az ismeretlennel. Basa és Rocky mögött ott lábatlankodott, de persze azért tisztes távolságban maradt tőlük.

Az első csapához szarvas tüdő vonszalékot, és nagyjából 3 dl vért használtunk fel. A rálövés helyét csontszilánkokkal, tüdődarabokkal, vérrel tettük valóssá. A vonszalékot bő 150 méteren át húzta maga után Tomi az erdőben, az utat könnyű, tompaszögű kanyarokkal tarkítva, a vért 2-3 méterenként csepegtetve. Én persze aggódtam: volt amikor a párizsit sem találta meg Szeder segítség nélkül az 5 m-es kerti csapa végén... Mi lesz ebből? Aztán egy kidőlt fa mellett végre megállt Tomi és felkötötte a tüdődarab zsinórját egy faágra. A maradék vért kilocsolta, mi pedig kerülő úton, a csapát nem keresztezve, visszafelé nem követve visszasétáltunk a házhoz. Fél óra pihenés, beszélgetés után elhangzott a várva várt parancs „Induljunk!”. Vérebvezetékem nem lévén, Szedert egy 2-3 méteres spárgára kötve indultunk a „rálövés” helyéhez. Tudom, hogy nagyon az eleje, és hogy ilyenkor még bármi lehet a kutyából, akár tetszik neki a vadszag, akár nem, de azért bennem volt a zabszem: Mi van ha mégsem jól választottunk? Szedert imádjuk, nagyszerű családtag lett, de lesz-e jó vadásztárs? Ezen elmélkedve érkeztünk meg a tett színhelyére, a csapa elejéhez.

És Szederben beindult az epromba égetett vadászkutya program: belefúrta orrát a kezdő nyomba, jól hallhatóan „tüdőzte le” a rálövés helyének szaganyagát, és indult el biztosnak tűnve a játszós csapán. A csapa vonalát 2-2 m-es távolságba el nem hagyva, néha biztatásért, megerősítésért hátratekintve haladt előre be az erdőbe az én kis városi hannoverim. Tomi persze közben folyamatosan instruált: hogyan legyen a vezeték, mikor biztassam, milyen jeleket ad a kutya amikor nyomon van, hogyan dicsérjem. Persze mindezt nyugodt csendben, hogy Szederke figyelmét el ne tereljük a játékról.

Első nap Királyházán


Én persze kicsattantam az örömtől, néma üdvrivalgással adtam hálát a sorsnak, hogy a vadászkutya tényleg az, ami. Olyan büszke voltam, mintha Szeder 15 kilós gímbikát talált volna meg. A kis kutyus pedig csak ment, orrát a talajra illesztve, nyolcasokat leírva a csapa körül. A 150 méteres távon háromszor állt meg. Kétszer segítségért nézett fel, ilyenkor kezemet a csapa irányában végighúzva újra mutattam neki a vérnyomot. A kis blöki kezemet követve szépen megindult újra. Harmadszor egy szajkó számára eddig ismeretlen hangja állította meg. Felkapta fejét, és mozdulatlanul nézett a hang irányába. Ahogy a furcsa zaj elmúlt, visszatette orrát a nyomra és ott folytatta, ahol abbahagyta.

A játék annyira tetszett neki hogy, amikor a csapa végére ért simán túlment a tüdődarabon, kereste, hogy merre megy tovább a muri. A kis szeleburdi persze aztán visszatért a finom vonszalékhoz, hogy megkapja jól megérdemelt dicséretét, dögönyözését és jutalomfalatját.

 És akkor rájöttem, hogy ez a kutya már most, 3 hónaposan messze jobb véreb, mint amilyen felkészült – illetve felkészületlen - kezdő vérebvezető én vagyok. Na irány tanulni megint.

Először Királyházán

Mielőtt leírnám Szeder első vérebes tapogatózásának részletes történetét, had kanyarodjak vissza a rendszer másik fontos eleméhez, a (leendő) vérebvezetőhöz vagyis magamhoz. Bizonyos témákon belül olvasott embernek tartom magam, bár az is igaz, hogy minél többet tudok, annál jobban látom, hogy mekkora a világ, vagyis, hogy mennyit nem tudok még. Szerkesztőként, íróként falom a könyveket, de a vérebes szakirodalom áttanulmányozása komolyan frusztráló esemény volt. Be kellett valljam, hogy arcpirítóan keveset tudok a vadászatról, hiába vadászom és olvasom a témát évek óta...

Figyelmes vadásztársak révén jutottam hozzá a legfontosabb szinte beszerezhetetlen szakirodalmakhoz, és letaglózó volt belemélyülni az ismeretekbe. Kétségbeejtően bizonytalanná tett a vérebezés hatalmas ismeretanyaga. Meg tudom csinálni? Meg lesz hozzá a kitartás? Elég jó vagyok hozzá? A magammal szembeni kétségek tisztázása szerencsére még a kiskutyus beszerzése előtt megtörtént, és ez az amit javaslok mindenkinek. Először szembesítse magát a feladattal, azután döntsön. És mondom mindezt úgy, hogy még csak elméletben gondolom magam elégnek a kezdéshez (messze nem a vérebvezetéshez), a gyakorlati munka pedig még szinte el sem kezdődött.



Szeder első bevezető napja október 1-én történt. Szép napos reggel, Királyháza... Nem lehetne jobb alkalom. A kis kutyus összegömbölyödve aludt az anyósülésen, és már messze nem félt annyira az autózástól, mint az első alkalommal. Azért még kihagyta volna valószínűleg, ha ő döntene.

Tomi vérebei – Basa és Rocky – barátságosan köszöntötték a kis fajtatársat, aki viszont komolyan megilletődve, fülét farkát behúzva fogadta a közeledést. Spuri vissza a terepjáró alá, és onnan figyelte a két kutya játékát. Némi akklimatizálódás, és a gazdi megnyugtató közelsége hatására kimerészkedett, és fel-felvette a két nagy kutya ritmusát. Tomi már előző nap bekészített szarvas belsőségeket és némi vért, hogy megízlelje a kicsi először életében a vadszagot. Szeder érdeklődve figyelte az eseményeket, bizalmatlanul, de erős kíváncsisággal közelített Tomi véres kezéhez. Én persze aggódtam, hisz a vadhúslé kudarca azért kicsit elbizonytalanított. Mi van ha nem is érdekli a városi blökit a vadszag? Szerencsére az ösztönök, és az ősök génje nem felülírhatóak holmi flaszterszaggal: Szeder felcsapott farokkal közelített a vonszalékhoz, majd jóízűen, elégedetten el is fogyasztott pár falatot nagy megelégedésemre. Nem lesz ez aszfaltkutya már biztosan.

(történt: 2012. október 1.)

Először az erdőben

Elérkezett a várva várt pillanat, amikor Szeder megkapta az összes szükséges oltást ahhoz, hogy kikerüljön a kert karanténjából, és végre erdőbe mehessünk. „Irány a Pilis!” adtuk ki a parancsot a két kölöknek, két kutyának. Hazajövetele óta ez volt Szeder első autózása. A kis hannoveri nem értette a helyzetet, az autó rossz emléket idézett fel benne. Meghúzta magát az anyós ülés előtt, szinte rátekeredve Brigi lábaira. Megálltunk egy turisták által nem igen látogatott hegyoldalban, kiraktuk a blökiket és elindult a család az első erdei sétára. Illetve indult volna, mert Szeder el sem akart mozdulni az öreg Range Rover mellől. Megmakacsolta magát, nem mozdult. Emma persze szabadon galoppozott 20 m sugarú körben körülöttünk. Meggyőződésem, hogy a kis kutyus azt gondolta, azért hoztuk el otthonról, hogy itt hagyjuk. Nem akart változást az életében. 

Így történt, hogy a leendő vadászkutya az első lépéseit az én ölemben tette meg. Megnyugtattam, körbeszaglászta az új környező szagokat, két lépés előre, egy hátra tempóban megindult magától, majd elkezdte követni Emmát, és felszabadult. Szépen jött velem pórázon orrát a talajra szegezve, gondosan beszippantva minden izgalmas szagot. A nagy kutya jó példáját követve nem húzott, szépen jött láb mellett tartva az én tempómat, csak akkor állt meg, amikor több idő kellett egy-egy szagcsomag feldolgozásához. Ilyenkor persze nem hagyta magát, de nem is akartam megzavarni az új ingerek feltérképezésében: városban lakunk, minden alkalmat maximálisan ki kell használni, hogy megismerje az erdőt.

1,5-2 km gyaloglás után kezdett vadászkutyásodni. Orrával a talajt porszívózva követte a disznótúrásokat, meg meg állt az őz és szarvasnyomokban, gondosan szagmintát vett minden hullatékból. Egy egy erősebb szagnyomon azonnal haladni kezdett, letérve az általunk diktált ösvényről.

A kirándulás az ismerkedésen kívül kis tesztet is jelentett. Otthon már többször tapasztaltam, hogy a „gyere ide” parancsra egészen jól reagál a kicsi. Nem véletlen: elleste ezt is a dobbermanntól a kis okos. Az erdő azonban más, mint amikor kijutnak a kertkapun egy rövid körbeszaglászásra. Mivel Szeder biztosan követi Emmát, bizalommal engedtem el őt a pórázról. Először a két kutyát együtt hívva, majd Szedert külön hívva is visszajött mindig gyorsan, „mellébeszélés nélkül”. A „lábhoz” parancson azonban még kell majd dolgozni bőven, mert a kis szertelen sokáig nem szeret a lábam mellett lépkedni. Vonzza a sok érdekesség.

(történt: 2012. szeptember 15.)

Az első játékok

Az első három hét eltelt gyorsan, s a két kutyus nem apadó örömforrása lett azt egész családnak. Szertelen Szederke természetesen azt csinálta, amihez a kiskutyák legjobban értenek: eszik, alszik, játszik bármivel, ellop ezt – azt, szétrág ezt - azt, miközben hatalmas barna szemekkel néz, s mondja: nem én voltam gazdi.
Persze nem lennék vadász, ha nem érdekelne, hogy milyen az orra a kis szerkezetnek. Az első játékokat párizsi és kolbász darabkákkal kezdtük játszani. Naponta egyszer, lehetőleg amikor épp már éhes volt, készítettem neki egy kis rövid 3-5 m-es csapát a kertben úgy, hogy végighúztam a párizsit a füvön először egyenesen, majd kis kanyarokat csinálva. Szeder minél éhesebb volt, annál jobban vette az akadályt, bár néha nemes egyszerűséggel kihagyta a kanyarokat, és azonnal rárontott a rosszul elrejtett csemegére. 

Következő lépésként azon gondolkodtam, hogy hogyan lehetne valamit vadszaggal játszani. Előszedtem egy csomag szarvashúst a mélyhűtőből és kiolvasztottam, hogy egy jó pörköltet főzzek, miközben a kicsorgó vörös húslét eltettem egy üvegbe. A következő csapát ennek segítségével készítettem el, de mivel az állatorvos megtiltotta, hogy nyers húst egyen, ezért az 5 m-es csapa végére egy darab kolbászt tettem, amire szintén csepegtettem egy kis véres húslét.

Vártam 5-10 percet, aztán odaeresztettem Szedert. A hús szaga érdekelte, de haladni nem volt hajlandó a csapán. Kissé aggódni kezdtem igazság szerint. Azt gondoltam, hogy a vadhús szagának erősebb ösztönt kellene kiváltania. Tévedtem. Nem gondoltam arra, hogy Szeder ezt a szagot még nem ismeri. Soha nem járt a kerítésen kívül, és még erdőben sem volt ekkor még, mivel az oltásokból még volt hátra. Erőltetni nem akartam, így inkább hagytam, legyen ez az én kudarcom ne a kutyusé. Majd megízleli egyszer a vadhúst, és tetszeni fog neki az biztos.

Első napok otthon

A szakirodalmak átnyálazása persze már jóval a blöki érkezése előtt megtörtént, így már hazafelé az autóban tervezgettem, hogy mi hogyan lesz. Az út nem volt rövid, és az sem gyorsította, hogy feleségem folyamatosan hívogatott, hogy a gyerkőcök már a kapuban állva várják az új jövevényt. Szederke – kinek nevét végre élesben lehetett ízlelgetni – kissé depressziósan feküdt a hátsó ülésen elhelyezett kosarában. Hiába álltunk meg az úton, sem enni, sem inni nem akart. A hazaérkezés sem alakult máshogy. Az izgalommal várakozó család egy cukifalat örökmozgót várt, ehelyett egy kis depressziósan fekvő, riadt szemű kakaóscsiga érkezett haza.

Szederkét nem lehetett kiimádkozni a pillanatnyi biztonságot jelentő kosárból, melyet letettünk az előszoba neki szánt sarkába. Emma megszagolgatta, de komolyabb tudomást nem vett a frissen érkezett fajtársról.

Így telt el még két óra változás nélkül. Simogattuk, szeretgettük, de a depresszió nem múlt. Tomi szavai csengtek ekkor fülembe: a vérebre lehet hatni a hasán keresztül. Brigi éppen a vacsorának szánt milánóit készítette. Egy próbát megér alapon kezembe tettem pár falatnyit a frissen főtt darált húsból, és Szedernek nyújtottam. Két szagminta vétel után a kis kutya elkezdte habzsolni a húst, mintha soha nem evett volna még. Szemeiből eltűnt a szomorúság, felpattant, csóválni kezdte a farkát, és egy kiskutyától maximálisan elvárható frissességgel kezdett követni és ugrálni még egy-egy falat húsiért. Megnyugodtunk. Rendben lesz ez. Szederkét mintha kicserélték volna. A rossz kedv nem jött vissza, elkezdett feloldódni a családban.

Emma


A hely megtalálása a falkában nem volt egyszerű. Emma érdeklődése a kicsi aktivitási rátájával egyenes arányban erősödött, és nem éppen a jó irányban. Érthető féltékenységgel telítve, a ház nagyasszonya nehezen tolerálta az idegesítő kis vakarcsot, aki mindig ott van, ahol nem kellene lennie. Mordulásokkal, látványos fogcsattogtatásokkal tette folyamatosan helyre a szertelen Szederkét, aki pedig kitartóan ostromolta játékkal az öreg dobit. Kicsit féltettük is mindkettőjüket, mivel Emma már nem mai gyerek, nehezen alkalmazkodik, fogai és reflexe viszont még veszélyes.

Szederke pozíció keresése persze nem csak a kutya fronton volt problémás. Az rendben, hogy a család két lábon járó tagja előtte vannak a ranglétrán, de Sebi, egy év két hónapos kisfiam néha még négykézláb közlekedett, Szeder pedig őt automatikusan nem az emberek, hanem a kutyusok közé illesztette be. Ennek eredménye az lett, hogy ha Sebi „iszonyatos” sebességgel elmászott előtte, azonnal lesből támadó ruhaszárító kötelet játszott Szeder, és tűhegyes fogaival megragadta nadrágszárát, zokniját... legnagyobb örömünkre.

És persze elkezdődtek az egyéb kiskutyás problémakörök is. Nálunk a kutyusok bent alszanak, pedig családi házban lakunk. Szedernek is meg kell tanulnia a kétlaki életmódot. Emma előjoga, hogy a dolgozószobámban aludjon, Szeder helye pedig az előszobában lett kialakítva. Persze hat hetes kutyánál szobatisztaság még nem létezik, ahogy kiszámítható bélrendszer működés sem. A szobatisztaságra nevelésben azonban nem vagyunk kezdők, úgyhogy itt már most látszik a fény az alagút végén.
Az előszoba gyakori felmosása azonban az egyik legjobb móka lett. Szeder nagy kedvvel kapott rá a felmosópemzli üldözésére, elkapására, vicsorogva, gyerekkutya hangon ugatva az előtte mozgatott háztartási eszközt. S ha egy-egy szálat ki tudott belőle tépni, azt trófeakánt hordozta körbe a szobában.
Emma és Szeder viszonya azonban nem kezdett javulni az első napokban. Az öreg kutyus kétségbeejtően elutasító marad a kicsivel szemben, anyai ösztönei nem ébredeztek. Már a „B” megoldásokon gondolkodtunk, és a lassú, segített változás terveit szövögettük, amikor szinte egyik percről a másikra változás állt be a kapcsolatukban.


Barátok

Emma éppen délutáni szunyókálására készülve hevert a hűvös fűben, amikor Szeder lapos kúszásban, lépésről-lépésre elkezdte megközelíteni. A kiskutya nem adta fel könnyen. Emma kivételesen nem vicsorgott, nem ugatott, hagyta, hogy a kicsi lassan mellé feküdjön, sőt még azt is tűrte, hogy a pici tűhegyes fogaival fülével játsszon. A család határtalan örömmel, néma üdvrivalgással szemlélte az esetet az ablakból. No ez is rendben lesz.

Azóta a két kutyus elválaszthatatlan, a sokéves dobi megfiatalodott a kis bajkeverő hatására, és úgy játszanak, mint két kölökkutya. S ha az öreglánynak kicsit sok a hannoveri akkor sincs balhé: okos enged alapon odébbáll, és nyugisabb helyre vonul. Sőt, a két blöki cinkos szövetségeként esténként titokban, amikor mi már alszunk, Emma beengedi a kis vackot is a dolgozószobába...

Az öreg kutya persze nem csak a rosszra tanítja a kicsit, hanem a jó dolgokra is. Nagy segítség Emma az alap parancsszavak elsajátításában, sőt a szobatisztaságra nevelésben is jó példát ad a kicsinek. Szeder figyeli Emmát. Most ő a falkafőnök. Persze egyszer majd félek attól, hogy újratárgyalják a viszonyokat, de az még nem ma lesz.

(történt: 2012. augusztus 25-26.)