2012. november 21., szerda

18 órás csapán

Engedjétek meg, hogy kicsit részletesebben írjam le a legutolsó eseményeket. A nem túl jó emlékű muflonkertes csapa óta két „városi” csapát és egy erdeit dolgozott ki Szeder. Az első kettőt én fektettem, ezek 4-500 m-es 5-6 órás csapák voltak, immáron az előző postokban már említett csapacipővel fektetve.

A csapacipő a haladás sebességét nem csökkentette, ellenben az éles kanyaroknál, visszatöréseknél több gondolkodásra kényszeríti a kutyust, ami valóban hasznos, ahogy azt a vérebes kollégák már előre jelezték: egyrészt sokkal közelebb áll a valósághoz, mint a folyamatos szagnyom, másrészt a kutyusnak még mélyebben kell tartania a fejét, hogy sikerrel követhesse a nyomot. Az újítás az én szempontomból is előnyös, mivel így nekem is több időm van a töréseknél megfigyelni a kutyus viselkedését, jelzéseit.

Elkezdtük használni a GPS-t is. Ennek a szerepe kettős esetünkben: egyrészt valós képet ad a csapa hosszáról, másrészt pedig a GPS segítségével lehetőség van arra, hogy a valósághoz közelítő csapákat fektessünk. Ehhez nagyon nagy segítség a tapasztalt utánkeresők által felrakott éles munkák átrajzolt nyomvonala: érdemes néhányat megnézni, mert jól mutatják a sebzett vad viselkedését, visszatöréseit, a kutya megtévesztésére szolgáló cseleit. Érdemes leutánozni – természetesen egyelőre arányosan lekicsinyítve a hosszt – néhány ilyen csapát, és azon dolgoztatni a blökit.

Így néz ki egy profin rögzített csapa - Köszönet Horváth Dani barátomnak a képért, mely saját éles unkáját mutatja.

Nagyszerű információ bázis e téren a http://utankeresok.hu/ portál. A maga nemében egyedülálló honlap kitűnő segítséget nyújt ifjú és tapasztalt vérebeseknek. Maximálisan javaslom napi olvasgatását!

A hét harmadik csapáját ismét a Börzsönyben abszolváltuk. Bényei Tomi barátom ismét különlegességgel szolgált, nem is eggyel. A kutya kiképzése során otthon gyakorlunk, szinten tartunk, Tomival pedig előre lépünk mindig, miközben ő felügyeli munkánkat és a végén elemzi a teljesítményt. Nagyon jó ez a visszajelzési rendszer, és azt gondolom, hogy Tomi jó tanár. Erre nincs más bizonyíték, mint az, hogy egy ilyen véres kezdőből, mint én egészen normális vérebvezetőt kezd faragni. Persze az út még hosszú, de azért azt erősen érzem, hogy az irány jó.

Bényei Tomi barátom és mi


A muflonkertes csapa rávilágított sok hiányosságra: egyrészt Szeder nem szereti a szúrós vidékeket – ami a finom kis kölökszőrével teljesen érthető – másrészt ha én nem látok vérnyomot, és nem tudom segíteni a kutyát amikor bekrepál a rendszer, akkor megáll a tudomány. A tegnapi csapával mindketten mérlegre kerültünk kicsit minden téren.

A csapa a jelesfai szórótól indult, ami már magában nehézség, hiszen ez egy erősen vad járta rész, tele friss nyommal. Innen már indultunk többször, úgyhogy tudtam, hogy a kutyus meg fogja találni a nyomot, amit Tomi már előző nap lefektetett. A rálövés imitált helyétől kb. 50 m-en keresztül folyamatos volt a szagnyom, hogy a kutyus könnyen felvegye azt, de utána a nyomanyagnak használt vaddisznó nyelőcső a talp alá lett kötve, hogy lépést szimuláljon a rendszer. A vérmennyiség kicsit több volt mint általában, hogy a 18 órás nyom azért követhető maradjon a kutyusnak, ne terhelje le indokolatlan mértékben. 2,5 dl vérhez adott még egyszer annyi vizet Tomi, és ezt csepegtette el a 750 m-en változó intenzitással.

A csapa nyomvonala letöltve a GPS-ről

Szintkülönbségek diagramja a GPS-ről letöltve



A nyomvonalon több újdonság/érdekesség is volt: többszöri átkelés a Kemence patakon, átkelés betonúton, meredek felfelé kaptató, meredek lejtő, változó intenzitású sűrűk, szúrós-szedres részek, és természetesen számolatlan mennyiségű kanyar, törés. Szintén újítás volt, hogy a vérnyomot nekem is jeleznem kellett Tominak a teljes kontrollt végett.

Ha két hónapja bárki azt mondja, hogy November 20-án képesek leszünk Szederrel egy ilyen csapát kidolgozni, azt mondtam volna, hogy az lehetetlen. Ehhez képest folyamatosan, hibák nélkül, megfontoltan mentünk végig a nyomon... És még csak 5 hónapos lesz a kutyus... Készítettem egy kis összefoglalást, beillesztve, hogy a filmben hol található a vonatkozó rész. Így nem kell végigzötykölődni mindenkinek a teljes csapát.

7:20 Betonúton átkelés
Ez egy újdonság volt. Az autók kerekei persze szépen, nagy felületen terítették a nyomot, így kicsit elcsalinkázott Szeder az eredeti nyomvonaltól, de nem kellett sok idő ahhoz, hogy a helyes vonalon folytassa útját.

9:50 Patakon átkelés
A patakon átkelés sem megszokott dolog. Kis hezitálás kellett ahhoz, hogy belemásszon a hideg vízbe, de aztán a nyomkövető ösztönök könnyen győzedelmeskedtek.

11:13 Meredek kaptató
Ez már kezd hasonlítani az igazi hannoveri négykézlábasra. :) Ilyenkor látszik hogy az utánkeresés mint sport is megállja a helyét. :) Szedert nem zavarta, én azért lihegtem kicsit.

14:23 A szedresben
A legutolsó alkalommal a szeder győzedelmeskedett, most azonban nem. A kutyus többször nekiindult az áthaladásnak, de mindig megállították a nyakára tekeredő szederindák. A kereső ösztön azonban itt is erősebb volt, kis nyugtatás után szépen átugrándozott a bokrokon.



15:35 Erdészeti úton
Igazi jó kis kikapcsolódás volt végre egyenes talajon haladni.

15:55 Lefelé a hegyről
Hannoveri négykézlábas második felvonása: kis híján gatyafékkel lefelé a hegyről. Persze az ilyen meredek terep nem öncélú ökörködés: fontos, hogy a kutyus találkozzon mindenféle terepakadállyal, mellyel munkája során összefuthat. Nem jó ha az első éles munkán éri a meglepetés a vezetőt, hogy a kutya fél a magasságtól.

17:17 Átkelés a patakon
Mindig gondolkodtam azon, hogy a patakon átkelésénél a kutya már a túlparton lévő nyomot érzi, vagy esetleg a víz felet is megmarad némi szaganyag?

18:41 A csapa vége
A főnyeremény egy előző nap lőtt malac volt. Még egy kis csaholásra is rá tudtam venni a kis rosszcsontot. Bár a dermedtre csaholás lehetőségének még nyomát sem látom.





Vadászat együtt

Amikor csak lehet elviszem magammal Szedert az erdőbe. Nem mondom, hogy kényelmes vele vadászni, sőt sokszor hátráltat is, de fontosnak tartom, hogy velem legyen. A lopakodó üzemmód még hagy kívánni valót maga után, mivel jókedvűen galoppozik. Mondjuk legalább cserkelés közben nem ugat, ha megérzi a vad szagát.

Az egészséges vad nyoma nagyon érdekli. Először nem is értettem, hogy mit kapkod, mert úgy ugrott rá valamire többször, mint macska a gombolyagra. Előző este a lámpa fényénél az éjjeli lepkéket kergette, ezért úgy gondoltam most is ezzel foglalatoskodik. De nem. Szeder így ugrik a friss egészséges nyomra. Kíváncsiságból hagytam, hogy egy jól látható szarvas nyomon menjen 1-200 métert. Közben nem biztattam, nem bátorítottam, de megy rajta szépen. Nem fogom most elkezdeni egészséges nyomra képezni, de lehet, hogy majd egyszer, amikor mindketten sokkal tapasztaltabbak leszünk, megpróbálom.

Osztozunk a feszültségben
 

A kíváncsiság kedvéért este felültem egy közeli lesre. Szeder ismét mély álomba merült szinte azonnal, rágömbölyödve a hátizsákomra. Kíváncsi voltam, hogy ugatni fog-e, mint nemrég. Most nyugodtabb volt sokkal: korán jelezte, hogy a szél szarvasszagot hoz. Felemelte orrát, erősen szimatolt a vélt irányba. Hamarosan meg is érkezett a kis csoport, melyből sikerült egy szép borjút - első közös zsákmányunkat - terítékre hozni. A gím tűzbe rogyott, így pontosan egy méteres munkát dolgozott ki Szeder, amikor megmutatta, hogy hol fekszik. :)

Fegyelmezés

A fegyelmezés terén viszont erős visszalépést érzek: hihetetlen pofátlan lett a kiskutyus. Tényleg próbára teszi a "vérebet nem verünk" elvet: szemrebbenés nélkül, szemünk láttára lopkod ételt az asztalról, ha nincs lefárasztva fakultatívan kezeli az ide parancsot (bár jutalomfalattal azért megy a dolog, de nem ez a cél, kell menjen anélkül is). A kutya életkori sajátosságait persze nem szabad figyelmen kívül hagyni: kölyök még, úgyhogy nem haragszom rá ilyenkor, le sem szidom. Majd visszatérünk a fegyelmezésre, amikor kicsit higgadtabb lesz már. Addig viszont játsszuk tovább a nyomkeresőset együtt.

2012. november 16., péntek

Szeder a szedresben

Korábban már megírtam, hogy nem csak a fejlődés szép pillanatairól fogok beszámolni, hanem a kudarcokról is. Nos, a héten sikerült belenyúlni egy jól elszúrt (?) dologba.

A hét közbeni délutánra egy közepesen hosszú, 5-6 órás csapát terveztünk Szedernek könnyen követhető szagnyommal (tüdő és nyelőcső vonszalékkal – folyamatos szagnyommal). A dolog pikantériája a helyszín és a követendő szag lett volna: muflonos kertben, muflon vonszalékkal kellett volna kidolgoznia a csapát. Tapasztalt vérebesek tudják, hogy vadaskertben keresni nem egyszerű: a nagy vadsűrűség miatt nagyon intenzívek a kutya figyelmét elterelő szagok. Külön nehézséget jelent ezen felül a vonszalék típusa is: muflont nem egyszerű keresni a kutyusoknak, Szedernek pedig főleg nem, mivel ezt a szagot még eddig nem ismerte.

Tomi már reggel lefektette a csapát és a terv az volt, hogy 14 óra felé kidolgozzuk. A terv sajnos csak részben valósult meg, mivel csak 16 órára értünk oda a csapa elejére. A nyomvonal erdős részen haladt vagy 400 m-t. No eddig nem volt gond, Szeder szépen vette a terepakadályokat, töréseket. Kezdett már szürkülni, úgyhogy a vérnyomokat egyre ritkábban láttam meg, de Szeder a sok egészséges nyom ingere ellenére is biztosan mutatta az irányt.

Hamarosan a csapa kiváltott az erdőből egy szedres-tüskés, sűrű aljnövényzetes részre. No itt megállt a tudomány... Szeder nekiindult, de szúrta a szederinda. Ha vissza akart keresni, a vezeték azonnal elakadt, amit úgy értelmezett, hogy megállítottam valamiért. Én meg a vezetékkel vacakoltam folyamatosan, hogy a kutya egyáltalán dolgozni tudjon. Így bénáztunk közösen vagy tíz percet, amikor Szeder megunta a dolgot: leváltott felfelé valami egészséges nyomra, és nem akart tovább menni a szúróson át. Leültünk kicsit, lenyugodtunk, játszottunk, aztán vissza nyomra. Hasonló eredménnyel. A szúrós részen nem akaródzott haladni, csak segítséggel tudtunk átmenni: én mentem elöl és tapostam a szedret, Szeder pedig jött utánam. A nehéz terep nem volt több, mint 50 méter, de ahogy kiértünk, akkor sem akaródzott neki már nyomkövetőset játszani. Közben be is esteledett. Tartottunk ismét pár perc pihenőt, nyugtattam, ami után vissza ment a nyomra, és ki is dolgozta a maradékot, de nem a szokásos eltökéltséggel, odafordulással.

Éles munka esetén ez valószínűleg a keresés sikertelenségét jelentette volna. Valószínűleg elmentünk volna egészen másfelé, amikor az egészséges nyomon akart elindulni a szedres előtt. Szóval ez még sok volt neki, így ennyi újdonsággal és a nehéz tereppel. Vissza kell inkább lépni kettőt a következő csapákon a biztonság kedvéért.

A nap eseményeinek betetőzése a hazafelé vezető út volt: Szeder szépen összehányta az autót nap végi ajándékként, meghálálva a kitűnő esti programot. :) Két órás sikálás után is durva szag volt a kocsiban. Keresnem kell valami 20-as Wunderbaum akciós csomagot, különben évekig fog kísérteni a jól sikerült délután emléke. :)

Csapacipő. Anyagköltség: 800 Ft


Közben elkészítettem a csapacipőt fórumtársak javaslatai alapján. Valószínűleg nem lesz iparművészeti díjas termék, de a szerepét betölti. Szombaton fektetek először csapát vele, kíváncsi vagyok hogyan válik be. A szombati csapa egy 5 órás, 500 m-es lesz, hogy visszaszokjunk a jóhoz.

Miután elkészült, büszkén mutattam feleségemnek a remekművek. Ránzett, halványan elmosolyodott, majd azt mondta, hogy "Na ebben biztosan nem néznek majd hülyének..." Némi iróniát éreztem a hangjában. :)

2012. november 12., hétfő

Ugatás bármikor

Tegnap éjjel rájöttem, hogy hogyan tudom bármikor rávenni Szedert ugatásra. Visszanéztem az előző post ugatós videóját hanggal, mire a kutyus azonnali ugatással válaszolt. Ez hajnali egykor nem szolgálta a család teljes örömét, én viszont örültem neki. A dolog működik úgy is, hogy utánozom az ugatását. :) Most már csak össze kell kötni a dermedt vad látványával/élményével, és megerősíteni. :)

2012. november 11., vasárnap

Számadás az első másfél hónapról

A legutolsó hosszú hétvége is mozgalmasan telt mind családi, mint kutyázási szempontból. Már csütörtökön nekiindultunk a kifelé a városból. Itt jegyzem meg, hogy 2 gyerekkel, 2 kutyával bárhová menni hihetetlen kihívás az idegrendszernek, bárhová több napra menni pedig közelít a katasztrófához. Már ami az elindulást illeti. Ott lenni az erdőben már csoda.

A hétvégi program igen egyszerű volt: napközben kirándulás, apa hajnalban vadászik, reggelire visszaér. Közben persze kutyázás. A hétvége csodálatos volt minden szempontból, és nagyon tanulságos vérebezés terén is. A négy nap alatt három csapát dolgoztunk ki Szederrel.


Együtt az erdőn

Az első egy „hagyományos” 4 órás 500 m-es erdei csapa volt, melynek különlegessége volt, hogy volt benne egy patakon átkelés is. A fektetési mód még vonszalék volt: a szarvaslábat kb. 3 dl hígított vért csepegtetve húztuk végig a sok töréssel ellátott nyomvonalon. A kidolgozás sikeres volt, bár azért kaptam utána némi építő kritikát. Szokás szerint nem tudtam merre megy a nyomvonal, így Tomi nem csak a kutya viselkedését, hanem az én fejlődésemet is figyelte. A lábat rendben megtaláltuk, Szeder dolgozott, ahogy kell. A kritika lényegi része arra vonatkozott, hogy túlzottan a kutyát figyelem, és folyamatosan biztatom,még akkor is, amikor éles törésnél letér, és még nem találja meg a folytatást. A kritika teljesen jogos volt, a videót visszanézve tényleg be nem állt a szám. Pedig a kutya jól láthatóan jelez, amikor megerősítést kér: visszanéz rám kérdően. Csak ilyenkor kell megerősíteni: „Jól van, csak így tovább!”. A „Keresd!” parancsot sem kell elkoptatni. Elég akkor mondani csak, miközben előkeres a kutya, vagy éppen elkezdjük a közös munkát. Fontos valóban, hogy bízzak annyira a kutyában, hogy jó amit csinál, és én is koncentráljak a keresésre: nézzem a vérnyomot, patanyomot, más hagyott jeleket, így tudom segíteni a kutyust, így tudunk csapatként dolgozni.

Csapacipő helyett a jelenlegi fapados megoldás


A második csapa izgalmas kísérlet volt: előző nap Tomi autó után kötött tüdő vonszalékot húzott végig egy erdei úton egy kilométer hosszan. A kidolgozást 19 óra után kezdtük el. Annyiban egyszerű volt a feladat, hogy nem voltak törések a nyomvonalon, tehát csak egyenesen kellett haladnunk keréknyom mentén. Minden keresést már úgy kezdünk mostanában, hogy Szedert leültetem pár méterre az imitált rálövéstől. Magától még nem marad ott, bár az „Ül!” parancs már nem csak testközelből működik: ha izgágáskodik a lekötött kutyus, elég pár határozott vezényszó, és leteszi a fenekét. Pár másodpercre... Közben én vizsgálgatom a nyomokat, majd mutatom neki is, hogy felkeltsem az érdeklődését. Pár perc elmélyülés, aztán vissza megyek hozzá kissé megnyugtatni, majd együtt indulunk a rálövés helyéhez. No így kezdtük ezt a csapát is.

Szeder szépen felvette a nyomot és lassú lépés tempóban megindult rajta. Repesett a szívem az örömtől. Lassan, sokszor letérve, de haladt rajta, mindig visszatalálva a nyomra. Az egy kilométer alatt talán ha két-háromszor ült le velem szemben jelezve, hogy nehéz a feladat. Ilyenkor visszavittem az utolsó nyomhoz, ahol minden esetben ismét fel tudta venni a szagot. A játék végén egy szarvastehén fej volt, amit jókedvvel kapkodott játék közben, majd ugatott harsányan. A kísérlet értelemszerűen nem jelenti azt, hogy ilyen nyomon már elboldogulna, de arra jó volt, hogy a kitartását teszteljük. Biztos vagyok benne, hogy eltért volna a helyes irányról, ha törés lett volna a vonalban, ez még nem az ő nehézségi szintje.

Délután vadásztársam sikerének köszönhetően megörökítettük, hogy milyen a kölökkutya hangja, amikor mozgó vadat lát:



Érdekes, hogy előző este egy süldőt ejtett el másik vadásztársam, amit addig ugatott, amíg meg nem bizonyosodott arról, hogy a süldő már nem mozog. Ez után már nem lehetett rávenni ugatásra. Pedig erre szükség lesz még az biztos. Ha a vad mozog, akkor viszont nincs gond úgy tűnik.

Este kiültünk egy lesre puskával. Nagyszerű érzés vele együtt vadászni. Kutya nélkül tényleg eb a vadász. Nem vagyok lesen üldögélős igazság szerint. Gyönyörű novemberi, szokatlanul langyos naplemente volt. Szeder gyorsan elaludt a lábamnál a vadásztáskámon. Aznap már nem akartam lőni, inkább arra voltam kíváncsi, hogy jelzi-e, ha vadat érez. Az üres puskát letámasztottam magam elé, és megmondom őszintén az ütemes szuszogást hallgatva magam is kissé megszunnyadtam. A szél jó volt – már amíg ébren voltam – de hamarosan fordult 180 fokot. Az eredményre ébredtem fel: a forduló szélben Szeder megérezte a közeli sűrűben túró vaddisznót, amit heves ugatással jelzett nekem. No ezen még dolgozni kell, minden esetre tényleg jelezte a vadat. :)

A harmadik csapa is különleges volt: kevés vérrel (kb. 1 dl hígított vér) fektettünk bakancs alá kötött szarvaslábbal egy 400 m-es csapát. Ez volt az első eset, amikor nem folyamatos szagnyomot kellett követnie. A csapa utolsó 60-70 m-ét az is nehezítette, hogy már nem volt vér. A kutyus sebessége sokkal kedvezőbb volt nekem a csapán, mert a nem folytonos szagnyom még pont annyira lassítja le, hogy én is megtalálom a vérnyomokat.

És hogy hol tartunk most? Végigvettünk kamerával ma egy a jelenlegi képességeknél talán kicsit nehezebb csapát, ami megmutatja jól láthatóan, hogy milyen amikor visszakeres. Ezt a kb. 350 m-es csapát 6 órával a kidolgozás előtt fektettem 2 dl 1:1 arányban vízzel hígított vérrel, bakancs alá kötött szarvaslábbal. Az utolsó kb. 100 m-en csak minimális mennyiségű vért használtam (egy-egy csepp 25-30 m-enként). A csapában van 3 db 90 fokos törés, és egy 60 fokos visszatörés. A 90-esek közül egyet gyorsan megold, kettőnél túlmegy, de szépen visszakeres, ahogy kell. A 60 fokos már nehezebb dió, de itt is magától észlelve a hibát egy perc alatt megtalálta az éles szögben visszamenő nyomot. A töréseknél hagytam a kutyát dolgozni, nem tettem vissza a nyomra, hogy lássátok most hol tart a kicsike.



Visszatekintve az elmúlt másfél hónapra, a tervezett heti 3 csapát mindig teljesítettük, a következő lesz a 20. a kezdeti rövideket is beleszámolva. Várom azt is, hogy leessen az első hó. Szeretném megnézni hogyan tudja követni az egészséges vad nyomát. A hóban pedig még én is követni tudom a nyomot, így lesz kontroll.

Az otthoni helyzet is változik: Emma még parancsnoki szerepben van, Szeder viszont egyre szemtelenebb vele, sokszor feszegeti a határokat Emmánál, de azért bírják egymást. Emma ha nagyon unja elvonul nagyasszonyosan, mi meg ilyenkor hagyjuk nyugodtan pihenni, nem engedjük hozza a kis csíkost.

A kis kutyus a világ összes kutyakajáját megenné valószínűleg. Mindig enne, nincs kivétel. Ha estére a konyhaasztalon marad bármi ehető – tényleg bármi, az almacsutkától a kenyérhéjig – biztos ellopja a kis rosszcsont. Fő vadászterülete azonban a másfél éves kisfiam, aki gyakran sétál a kezében vmi finomsággal. Sebi sebességének köszönhetően könnyű préda egyelőre, ki is használja a lehetőséget mindig Szeder, amit Sebi heves óbégatással honorál.