2014. január 22., szerda

Véreb = harci kutya?

Nehéz napokat tud maga mögött minden magát tisztességes vadásznak tartó kutyabarát ember. Az elmúlt hetek, hónapok kutyalövései miatt a vadásztársadalom egészére hull az elítélő szó válogatás nélkül. Nem tudok és nem is akarok igazságot tenni a kérdésben, hogy a kutya lelövőjének vagy gazdájának van igaza. Elkötelezett kutya és állatbarátként én sem tudom érzelemmentesen kezelni a kialakult helyzetet. Hogy is tudnám, mikor életem jelentős részét hű társam, családunk négylábú tagja mellett töltöm?

Igazság tétel helyett inkább engedjék meg, hogy a közösségi médiában terjedő egyik tévhitre reagáljak. A vadgazdálkodás fontos szereplői a képzett vadászkutyák. Ez így volt mindig és így is lesz, amíg ember vadat ejt el akár hivatásból, akár más okból. A vadászkutyák feladatai számosak, s a fajta vérmérsékletének, előnyös képességeinek megfelelően specializálódtak.

A sebzett vad utánkeresésében az egyik legjobban teljesítő fajta a véreb. A fajta elnevezése azonban nem a kutya vérmérsékletét, harciasságát jellemzi, hanem feladatát. A kutya ugyanis nem azért „véreb”, mert vérszomjas, hanem mert feladata a sebzett vad nyomainak – adott esetben a vérnyomnak – kitartó, állhatatos keresése, követése. A véreb elnevezést a köznyelv van amikor hibásan az agresszív, támadásra kitenyésztett fajták jelzőjeként használja. A valósághoz ennek azonban nincs köze. Olyannyira nincs köze, hogy a véreb valós tulajdonságai éppen az ellenkező jeleket mutatják: végletekig nyugodt, komótos – Uram bocsá' lusta - mentalitású kutyák a vérebek. Harci vagy őrző-védő feladatokra egyáltalán nem, vagy csak kis mértékben alkalmasak.

Képzett vérebeink feladata a sebzett vad megtalálása és szenvedésének megrövidítése, semmi más. Egyáltalán nem az ölés, ahogy azt néhány kutyabarát hibásan véli. Mi ezt tudjuk természetesen, de tudatnunk kell a munkánkat nem ismerő laikus érdeklődőkkel is.

2014. január 2., csütörtök

A disznó ami meglett, de mégsem

Különösen nagy kihívás, ha egy közeli barátunk számára nyújthatunk segítséget sebzett vadja megkeresésében. Ilyen élményben volt részünk Szederrel.

A sebzés egy 7x64-es puskával történt. A vadász kissé lefelé egy sűrűs határán mozgó süldőre lőtt rá nem éppen kényelmes szögből. Az első süldőt azonnal helyben marasztalta, de a második süldőre leadott lövésre már nem volt ilyen jó: a vad megrázta a fejét, mintha az orrát érte volna a találat, majd nagy tempóban megindult a sűrű felé. A következő lövés nagyjából 50 méterről csattant el a futó vadra, s bár jól nem lehetett látni találatjelzést, valószínűsíthetően a a disznó hátulját találhatta el.

Másnap reggel napkelte után kezdtük el a munkát. A rálövés helyétől úgy 6-700 méterig jól követhető volt szemmel is a vérnyom. A vad váltóját szegélyező ágakon, gallyakon elé magasan voltak kenések. Szeder szépen követte az ösvényt, s ahol kellett, megállt és visszakeresett a bonyolultabb, erősebben vadjárta részeken. Nagyjából egy kilométer után találtunk egy kisebb sebágyat. Innentől a vér jóval kevesebb lett, s egy dagonya után szinte el is tűnt. Innentől Szeder vezetékmunkája egy csapásra megváltozott. Az addig kiegyensúlyozott, megfontolt munkából buldózerbe váltott, gyakorlatilag lobogtam a vezeték végén. Vért sehol nem találtunk, pedig jó 500 métert mentünk így.

Tomi jött mögöttünk, s már idejekorán jelezte, hogy szerinte nem a sebzett nyomán vagyunk, de úgy gondoltam, hogy meg kell ezt próbálni, pedig ez a Szeder tényleg egészen más Szeder volt, mint amikor sebzett vad nyomán megyünk. A fél kilométer vér nélküli haladás után beláttam hibánkat. Visszamentünk az utolsó jelölt vérnyomhoz, hogy újra felvegyük a csapát. Itt jó 10 percet pihentünk. Megitattam Szedert, mielőtt folytatnánk. Az egészséges nyom után néhányszor meg kellett vele értessem újra, hogy melyik nyomot kell követni, de utána nagy biztonsággal vette fel újra a munkát, pedig a vérnyomok szemmel már alig voltak követhetőek. A csapa egy köves motorutat keresztezett. Szeder megállás nélkül vágott át rajta, én meg mindenhol nagyítóval kerestem a vért, okulva az előző hibázásunkból. De vér sehol. Szeder viszont ment úgy, ahogy megszoktam tőle a sebzett vad csapáján. Jó 100-150 méter után végre ismét találtunk egy csepp vért. Nagy megkönnyebbüléssel dicsértem meg a szép munkáért.

A követett disznó elért egy sűrűshöz, ahol többször is elfeküdt. Az elfekvésekben minimális vért találtunk, inkább csak a bebújó vagy kibújó részeken találtunk egy-egy csepp kenést. A negyedik fekvés után Tomi halkan odasúgta: „Én elengedném a kutyát...” Én viszont bizonytalan voltam, pedig Szeder emelte már orrát. Ebben a pillanatban felkelt tőlünk 15 méterre a disznó és iszonyatos tempóban rohanni kezdett lefelé az árok felé. Próbáltam Szedert leoldani, de a vezeték kicsúszott a kezemből, így Szeder azzal együtt indult hajszára...

Mondanom sem kell, hogy úgy vágtattam utánuk, mintha az életemért küzdöttem volna, nem törődtem sűrűvel, ágakkal, csak látni akartam hol tartanak. Egy árkon rohant át a disznó, Szeder pedig mögötte vagy 20 méterre maga után húzva a vezetéket. Aztán az árok utáni domb gerincén szem elől vesztettem őket. GPS elő, és néztem az eseményeket. Jó 500 méter után Szeder megállt pár percre, majd visszaindult. Nem érte utol. Lehet, hogy leakadt, de az is biztos, hogy a disznó iszonyatosan gyorsan haladt. Az eseményeket utólag felidézve az biztos, hogy a vad orra, vagy állkapcsa nem volt sérült, ahogy a hátulja sem. Srégen hátulról néztem vágtájukat, és a disznóról emlékeim szerint egy dolog hiányzott, a bal oldali füle... Konzíliumot tartottunk és a keresés feladása mellett döntöttünk.

A disznó nem lett meg. 3,5 km vezetékmunka és 500 méter hajsza után nem tudtuk megfogni. Visszatekintve a munkára, több hibát is elkövettünk:
  1. Letértünk egészséges vad csapájára. Ezt sikeresen javítottuk, és abból a szempontból jó volt, hogy így már könnyebben teszek különbséget a sebzett és egészséges vad csapáján haladó Szeder munkája között.
  2. Nem hallgattam azonnal Tomira, hogy mikor csatoljak, hanem bizonytalankodtam.
  3. Nem csatoltam le a vezetéket, mert nyakló helyett nyakörv volt a kutyán. Pedig eddig mindig nyaklóval kerestünk...
A disznó sérülése semmiképpen nem volt komoly, valószínűleg akkor sem lett volna meg, ha nem hibázunk. De azért kell még tanulnunk, tapasztalnunk.