2013. július 18., csütörtök

Elfektetés és egyhelyben maradás

A vérebnek feladataiból adódóan képesnek kell lennie szinte bárhol, bármikor elfeküdni a vérebvezető parancsára, s ott is maradni amíg gazdája magához nem hívja. Erre szükség van a lőjelek vizsgálatánál, vágy más olyan helyzetben, amikor a kutya zavarhatja a vérebvezető vadász tevékenységét.

Ilyen is van már. Nyugton elfekszik. Az Utánkeresők Baráti Köre gyakran vesz részt vadásznapokon, ilyenkor a kutyások kísérik be a terítéket.
Az elfektetés betanítása nem túl nehéz: ha megvan az "ül!", ebből könnyen kifejleszthető a többi. A jutalomfalatot rejtsük földre helyezett tenyerünk alá, és csak akkor adjuk oda, ha a kutyus lefekszik hozzá. Egyszerű, mint az egyszeregy. A módszer videón:



A fegyelmezési feladatok közül talán a "Marad!" paranccsal küzdöttünk a legtöbbet, pedig "rövidtávú" (értsd: testközeli) változata már működött rég. Egészen egy hónappal ezelőttig Szeder maximum arra volt képes, hogy 5-10 másodpercig ülve maradjon, ha eltávolodom tőle. Ha lekötöttem, nyugton maradt a vadásztáskám mellett, de ahogy elindultam visszafelé hozzá, 5-6 méteres távolságból már eszét veszítette, és vadul ugrálni kezdett felém.

Az elfektetés és ottmaradás tanítása két vonalon zajlott: a királyházi csapázások előtt mindig beiktattunk egy kis gyakorlatot: Szedert lekötöttem egy kellemesen árnyékos, hűs helyre, vadásztáska mellé, majd otthagytuk 20-30 percre. Ahogy távolodtam tőle, természetesen jönni próbált volna, de a vezeték megfogta. Szerencsére a vezetéket nem kezdte rágni, de ha rágta volna, arra is lett volna megoldás: erős paprikával kentem volna be. Szerencsére erre nem volt szükség. Közben persze beiktattunk egy-két vaktöltényes lövést is. Szedert nem zaklatta fel a dolog, a lövéshangra általában felül, és a hang irányában figyel. A visszatérés viszont mindig nehézkes, mivel az ugrándozást bőven megvolt ilyenkor mindig, bármilyen „ül!” vagy „fekszik!” parancs ellenére is. Ennek a gyakorlatnak a célja, hogy a kutya tanulja meg, hogy a gazdi visszajön hozzá, bízzon meg társában. 

A "Marad!" parancs betanításaának első fáisa lekötött Szederrel:


Fontos, hogy  ha vmi nem megy ne büntessük a kutyát, ha valamit viszont jól csinál, mindig jutalmazzuk meg. Kölyök blökitől pedig ne várjuk, hogy kiirtsa magából a tűzt. Ne várjunk görcsösen mindig 100%-os fegyelmet.

A következő lépcső, amikor a vezetéket már nem kötöm le, hanem csak ráteszem a hátizsákot, s ennek is elegendő visszatartó erővel kell bírnia. S ha már minden ok, akkor a zsák és vezeték is elmaradhat.

Persze mindez nem működik, ha a kutyus nem érti mit várunk el tőle. Erre szolgál a gyakorlatok másik vonulata, melyben jutalmazzuk a nekünk tetsző viselkedési formát, és figyelmen kívül hagyjuk, amit nem szeretnénk látni. A gyakorlatban ez úgy néz ki, hogy megvárjuk, amíg a kutya magától elfekszik, s ha ez megvan megjutalmazzuk, ismételve a „fekszik!” parancsszót. A jutalomfalat hatására a kutyus örömmel fog elfeküdni, igaz, hogy fel is pattan majd, ahogy a kaját megkapta. :) Ha teljesen megbízhatóan megy a „fekszik!” parancs, jöhet a következő lépcső, a „marad!”. Én ezt úgy tanítottam meg Szedernek, hogy a fekvő kutyusnak jutalomfalatot adtam, egészen addig, amíg fekve maradt. A kutyus hamar ráérzett, hogy az egy helyben maradva fekvés szoros összefüggésben áll a beérkező kaja mennyiségével. Két három lépésekkel növelve a távolságot fejleszthetjük a rendszert amíg a kutyus már megnyugtatóan érti mit várunk el. Ekkor jöhet a következő lépés: ki kell kerülni a látóteréből. A vérebnek ilyenkor is fekve kell maradnia, úgyhogy a pozitív megerősítést ismételve ne álljunk meg a teljes sikerig.


A következő feladat, hogy egy helyben maradjon majd akkor is, ha engem nem lát. De meg leszünk ezzel is, most már érzem!

Persze mindez megoldható lenne veréssel, szigorral is... Biztos gyorsabban bele lehet verni az ebbe, hogy mi a parancs. Persze nem hiszem, hogy valaha jó vadásztárs lesz egy olyan kutyus, amelyikbe a sz..r is beléfagy, amikor a gazdit meglátja... A „vérebet nem verünk” elvhez eddig is néhány fenékre veréstől eltekintve tartottuk magunkat, s eztán sem fogom megruházni a kutyust ha vmi nem úgy megy, mint a nagykönyvben. Ellenben mindig örömmel, félelem nélkül jön hozzám, ami kárpótol a befektetett extra munkamennyiségért.

Én ezt a módszert használtam. Nem biztos, hogy a legjobb, de nekünk működött úgy, hogy egyetlen fülest sem kellett kiosztanom Szedernek közben. tehát már megérte.

Dermedtre csaholás

A dermedtre csaholás igazából nem szerepelt sohasem azok a képesség között, melyekre túl nagy energiát kívántam szánni. A dermedt vadat a vérebvezető azonos időpontban találja meg a kutyával, így felesleges azt külön jeleznie a vérebnek. Őszintén szólva, hallgatva a tapasztalt vérebesekre nem is nagyon foglalkoztam a kérdéssel.

Szeder azonban magától csaholni kezdte még a szarvaslábat is. Nem igazán tudtam mire vélni a lelkesedést, de aztán azt hiszem megtaláltam a képesség kialakulásának forrását. Kertünkön egy sünsztráda vág át. Valamiért minden szuicid sün úgy gondolja, hogy érdemes éjszakánként belátogatni Szeder birtokára, aminek az eredménye mindig az egész szomszédságot felverő csaholás. Persze ilyenkor gyerkőcök is azonnal bejelzik, hogy mentsük meg a sünit.

A sün maga valamiért minden kutyának egy rendkívül idegesítő jelenség. Nem beszélve azon tulajdonságáról, hogy mozdulatlanra gömbölyödik, és nem csinál semmit, akármennyire is ugatja a blöki. Én azt tippelem, hogy ezek az éjszakai „mozdulatlan sünös” szeánszok alapozzák meg a dermedtre csaholás mókáját. Persze lehet, hogy tévedek, de sztorinak mindenképpen jó. :)

És hogy milyen, amikor rákattan a mozdulatlan szarvaslábra? Nos ilyen: 




Persze azért ez még nem a tökéletes dermedtre csaholás, hiszen a blöki játszani akar, nem jelezni, de azért ezt tekintem kiindulópontnak.

Hőség

Jó ideje nem írtam már a blogra, pedig téma lett volna bőven. Ennek szerencsére nem az az oka, hogy Szederrel nem foglalkoztam, inkább az, hogy a grafomán oldalamat az elöltöltő fegyveres vadászat ügye kötötte le, így Szeder fejlesztése mellett egyéb írogató energiáim nem nagyon maradtak. Közeledik Augusztus, az elővizsga ideje, s két hónapja még sok megoldatlan feladat előtt álltunk. A heti két csapás képzést az utolsó post óta is tartottuk.

A nyár számos új tapasztalatot adott. A képzés tavaly októberben kezdtük, így gyakorlatilag mindig „véreb kompatibilis” időben tudtunk Szederrel csapázni, vagyis a szaganyagok egyik legnagyobb ellenségével, a hőséggel még nem volt alkalmunk megküzdeni. A meleg nem csak az szaganyagok bomlását gyorsítja fel, hanem a kutya idegrendszerét is kikezdi, aminek élő példáját is sikerült megtapasztalni három hete. Szeder szokásos börzsönyi 10 órás, csapacipős, vér nélküli csapáját dolgoztuk ki, mikor 4-500 m után a kutyus egyszerűen kedvét veszítette. Az addig jól húzó, agilisen kereső kutyus munkája lelassult, kényszeredetté vált, pedig a keresés előtt megitattam, pofáját kis vízzel leöntöttem (a szaglószervek működéséhez kell a nedves közeg, így ezt keresés előtt soha ne felejtsük ki!). Először nem tudtam mire vélni, de azért hamar rá kellett jönnöm, hogy a délután háromkor árnyékban mért 35 fok nem ideális utánkereső idő. A kutya pedig nem gép, hogy a környezettől függetlenül is mindig ugyanúgy működjön. A csapa végi szarvasláb persze meglett, de messze nem olyan szép munka volt, mint amit Szedertől megszoktam.

Azért meglett a szarvasláb
A következő alkalommal a csapát már emberibb hőmérsékletben, 6 óra után dolgoztuk ki, és itt már semmi gond nem volt, pedig szép nagy gyermekkorona követett minket, akik éppen a vadászházban táboroztak.

A meleg, ahogy említettem nem csak a kutyára hat, hanem a szaganyagokra is. Újhelyi Tamás előadásának egy fontos részét képezte, hogy a környezeti viszonyok hogyan hatnak a szaganyagok lebomlására. Rávilágított, hogy a csapa idejének megadása önmagában nem elég. Egy nedves erdőtalajon húzott egy napos csapa biztosan nem nehezebb, mint egy kopár, nyári nap sütötte tisztásra húzott négy-öt órás nyom. A meleg és a napsütés ugyanis felgyorsítja a szaganyagok bomlását, míg a nedves erdei közeg szépen megtartja azt nekünk. Ennek igazságát múlt hét csütörtökön magam is megtapasztalhattam. Bényei Tomi barátom 24 órás csapát készített elő Szedernek, melyet egy vaddisznóbőr darab vér nélküli kihúzásával hozott létre.

A kb. egy kilométeres csapa erdős területről indult, majd egy mezőn lett áthúzva, majd megint erdő, megint mező, megint erdő. Szenzációs volt nézni Szedert munka közben. Az erdei részeken húzott, mint a mozdony, mintha a nyom nem lenne több 4-5 órásnál, a mezőkön azonban eltűnt a szag. Szeder azonban nem adta fel, körkörös kereséssel addig forgolódott, amíg meg nem találta, hogy a „vad hol váltott be” a másik oldalon. Persze ez most nagyon tudatosnak hangzik, de őszintén szólva ha Tomi nincs ott és nem mondja folyamatosan, hogy „Bízz benne, hagyd dolgozni!”, én már úgy értékeltem volna, hogy elveszítette a nyomot. Tominak volt azonban igaza: Szeder minden esetben felvette a nyomot magától a másik oldalon, igaz, hogy volt olyan mező, amin 10 percet csalinkáztunk.

Ismét egy példa arra, hogy a csapázás nem „szaglást tanító óra”, hanem kommunikációs tréning a vérebvezető és kutyája között.

Történt: 2013. 06.17-én