Urban trekking

A szürke városi hétköznapok kihívás elé állítják a vadászkutyát és gazdáját. Sajnos nem adott a lehetőség, hogy mindennap erdőben legyünk, pedig a város szélén élünk. A vállalásomat persze tartom, mert tartani kell: heti 3 csapát csináljon meg a kiskutyus, akinek egyébként is egyre nő a mozgásigénye, és ha nincs rendesen kifárasztva, ördög üzemmódba kapcsol. Vérebet pedig nem verünk, úgyhogy szerencsésebb kifárasztani, mint balga módon feleslegesen fegyelmezni.

Szeder mozgásigénye testméretével egyenes arányban nő. Emmával már nem férnek el olyan kényelmesen sem a kosárban, sem a szivacsos fekvőhelyen, úgyhogy állandó harc megy a jobb szinyelőhelyért. Emma persze rafkósabb: kinyitja a ház ajtaját, mintha ki akarna menni. A kicsi erre persze felugrik a szivacsról, és menne a nagy kutya után. A nagy még időben visszasasszézik, és hagyja, hogy a szúnyogháló magától becsukódjon, kint rekesztve a kis izgága hannoverit. És már is szabad a jobb hely. Pontosan öt percig, amikor a kicsi családi segítséggel – kislányomnak köszönhetően – visszavágtat, és nemes egyszerűséggel ledobja magát Emmára. És ez így megy naphosszat.

Már kicsi a kosár...

A város széli csapagyakorlatokat egy kb. 100 m széles erdős-rétes sávban csináljuk, mely a régi Flottilla területe és a 2-es út között húzódik. Itt vadnyom nemigen van, bár fácánt és nyulat láttam már a területen, de nagyvadat értelemszerűen soha. Ellenben urbánus szagnyomokkal dugig van a hely: kutyák, kutyatulajdonosok, macskák, illegális szemétlerakók járják folyamatosan a területet. Külön pikantéria, hogy a 2-es út zaja folyamatos, ami úgy gondolom nehezítő tényező az erdei környezethez képest.

Nos itt fektetem a kétórás csapákat szarvaslábat húzva magam után és csepegtetve 200 m-en keresztül a vérnyomot. El is szoktam gondolkodni ilyenkor, hogy milyen választ lehet adni mondjuk egy vízműőrnek arról, hogy épp mit csinálok egy flakon vérrel a kezemben. :) Arról már nem is beszélek, hogy milyen feszültséggel jár otthagyni a csapa végén a szarvaslábat... Minden alkalommal várom, hogy egy kutyasétáltató véletlenül megtalálja, és azonnal hívja a rendőrséget az ismeretlen, de talán érthetően megbotránkoztató látvány miatt. Szóval egyéb izgalmakkal is fűszerezett a játék. A hely egyetlen valódi előnye, hogy közel van, így biztosítja a rendszerességet.

Szintén újdonság, hogy elkezdtem Szedert szoktatni a hosszú szárhoz. Egyelőre egy fonott műanyagból készült 8 m-es szárat vettem neki, amíg el nem készül a bőr a vérebvezeték. Nos érdemes lett volna videózni az első ilyen csapázást. :) Nem volt túl komfortos... a fonott műanyag messze jobban tapad a fatörzsekre, mint a bőrszíj.

A zajos környezetnek köszönhetően nagyszerűen meg lehet figyelni, ahogy Szedert kizökkenti a munkából valami külső zaj. A harmadik „városi csapánál” tartunk és mindig úgy intézem, hogy az út 10 m-es közelében is haladjon keveset a nyomvonal. Az első alkalommal itt félre ment a kutyus: felemelte a fejét és elindult az út felé, ahol épp emberek beszélgettek. Kis csalinkázás után vissza kellett hívni, és segíteni kellett neki felvenni a nyomot ismét. A második alkalommal is ugyan ez történt, azzal a különbséggel, hogy maga javított. A harmadik alkalommal is ugyan ez történt, de már nem ment el olyan messze az emberek felé.

A „civilizációs szagok” egyébként ilyenkor nem zavarják, legalábbis nem tapasztaltam, hogy e miatt tért volna le a csapáról. A 200 m körüli vonalakat szépen ki tudjuk dolgozni, és azt hiszem én is fejlődök közben.

Külön érdekes figyelni, ha a családi sétából választunk le egy kis időt, hogy kidolgozzuk a csapát. Ilyenkor feleségemet a két kölökkel és a nagy kutyával leparkolom a csapa elején, mi pedig Szederrel nekimegyünk a melónak. Többször megfigyeltem már, hogy ha kilépünk a nyílt területre, ahonnan rálát a családra, akkor pár másodpercre megáll, felemeli a fejét, visszanéz rájuk, majd az előző postban már említett lecsapással visszamegy a nyomra hibátlanul.

Külön nehéz, hogy hátszéllel fektessem a csapát a terület behatárolt lehetőségei miatt. Ennek köszönhetően neki kedvező szél esetén már a szarvas láb előtti 10-15 m-en felemeli a fejét, és légszimatot talajszimattal váltva, felgyorsulva halad a nyomon, vagy 1-2 m-rel mellette a szarvasláb felé. Utána persze játék ugatással, csaholással.

A fegyelmezés halad szépen, bár azt hiszem több időt kellene ezzel töltenem. Az ül parancs mindig működik, 90%-ban kézjelre is leül már, de ott maradni még nem akaródzik neki. A „fekszik!” parancs még féllábas, 50-50%-os.