Az első műcsapa

Az első vadhús ízlelés, és vadszag minták kinyitották a kiskutya érzékeit. Porszívó üzemmódba kapcsolt, és végigszkennelte e vadászház – és főleg a vadhűtő – körüli összes szagot. Az első lépéseket félve megtéve, de folyamatosan bátorodva, gazditól eltávolodva ismerkedett az ismeretlennel. Basa és Rocky mögött ott lábatlankodott, de persze azért tisztes távolságban maradt tőlük.

Az első csapához szarvas tüdő vonszalékot, és nagyjából 3 dl vért használtunk fel. A rálövés helyét csontszilánkokkal, tüdődarabokkal, vérrel tettük valóssá. A vonszalékot bő 150 méteren át húzta maga után Tomi az erdőben, az utat könnyű, tompaszögű kanyarokkal tarkítva, a vért 2-3 méterenként csepegtetve. Én persze aggódtam: volt amikor a párizsit sem találta meg Szeder segítség nélkül az 5 m-es kerti csapa végén... Mi lesz ebből? Aztán egy kidőlt fa mellett végre megállt Tomi és felkötötte a tüdődarab zsinórját egy faágra. A maradék vért kilocsolta, mi pedig kerülő úton, a csapát nem keresztezve, visszafelé nem követve visszasétáltunk a házhoz. Fél óra pihenés, beszélgetés után elhangzott a várva várt parancs „Induljunk!”. Vérebvezetékem nem lévén, Szedert egy 2-3 méteres spárgára kötve indultunk a „rálövés” helyéhez. Tudom, hogy nagyon az eleje, és hogy ilyenkor még bármi lehet a kutyából, akár tetszik neki a vadszag, akár nem, de azért bennem volt a zabszem: Mi van ha mégsem jól választottunk? Szedert imádjuk, nagyszerű családtag lett, de lesz-e jó vadásztárs? Ezen elmélkedve érkeztünk meg a tett színhelyére, a csapa elejéhez.

És Szederben beindult az epromba égetett vadászkutya program: belefúrta orrát a kezdő nyomba, jól hallhatóan „tüdőzte le” a rálövés helyének szaganyagát, és indult el biztosnak tűnve a játszós csapán. A csapa vonalát 2-2 m-es távolságba el nem hagyva, néha biztatásért, megerősítésért hátratekintve haladt előre be az erdőbe az én kis városi hannoverim. Tomi persze közben folyamatosan instruált: hogyan legyen a vezeték, mikor biztassam, milyen jeleket ad a kutya amikor nyomon van, hogyan dicsérjem. Persze mindezt nyugodt csendben, hogy Szederke figyelmét el ne tereljük a játékról.

Első nap Királyházán

Én persze kicsattantam az örömtől, néma üdvrivalgással adtam hálát a sorsnak, hogy a vadászkutya tényleg az, ami. Olyan büszke voltam, mintha Szeder 15 kilós gímbikát talált volna meg. A kis kutyus pedig csak ment, orrát a talajra illesztve, nyolcasokat leírva a csapa körül. A 150 méteres távon háromszor állt meg. Kétszer segítségért nézett fel, ilyenkor kezemet a csapa irányában végighúzva újra mutattam neki a vérnyomot. A kis blöki kezemet követve szépen megindult újra. Harmadszor egy szajkó számára eddig ismeretlen hangja állította meg. Felkapta fejét, és mozdulatlanul nézett a hang irányába. Ahogy a furcsa zaj elmúlt, visszatette orrát a nyomra és ott folytatta, ahol abbahagyta.

A játék annyira tetszett neki hogy, amikor a csapa végére ért simán túlment a tüdődarabon, kereste, hogy merre megy tovább a muri. A kis szeleburdi persze aztán visszatért a finom vonszalékhoz, hogy megkapja jól megérdemelt dicséretét, dögönyözését és jutalomfalatját.

 És akkor rájöttem, hogy ez a kutya már most, 3 hónaposan messze jobb véreb, mint amilyen felkészült – illetve felkészületlen - kezdő vérebvezető én vagyok. Na irány tanulni megint.