2013. december 17., kedd

Az első szarvas, az első hajsza

Furcsa időszak volt az elmúlt pár hét. A munka miatt csapázni sem igazán volt idő, éles munka pedig egyáltalán nem akadt. Nem csoda, hogy Szeder sem nagyon fért már a bőrébe, és én is nagyon vártam valami mozgalmas eseményt. Továbbá az is feszélyezett, hogy bár több sikeres dermedtre vezetést abszolváltunk, a hajsza mégis kimaradt eddig az életünkből. Sokat játszottunk, gyakoroltunk, tudom, hogy kapós kis kutya, de nem láttam még soha mit művel sebzett vadnál. Mindez persze némi feszültséggel is bírt. Mi van ha fél majd a vadtól? Mi van, ha nem teszi a dolgát?

A hétvégén Cserhátsurányban tartott terelővadászatot a helyi társaság, amelyen a mi kis csapatunk adta az utánkereső szolgálatot. Mi vasárnapra vállaltuk a készenlétet, úgyhogy már szombat este összeraktam minden cuccot, feltöltöttem a GPS akkumulátorait. Megbeszéltük, hogy Dani hív este, és értesít a fejleményekről, s ennek fényében döntjük el, hogy hajnalban indulunk, vagy elég délelőtt. A szombati nap sebzéseiből nem maradt vasárnapra ez már estére kiderült, úgyhogy nem maradt más, mint várni a telefont, hogy mikor induljak, ha egyáltalán még kell.

Délig semmi. Már kezdtem úgy gondolni, hogy itt ma nem lesz ránk szükség, amikor végre megcsörrent a telefon. Dani ecsetelt, hogy kis csúszásban van, mert Somának és neki volt egy kis akciófilmbe illő esete egy kannal. Soma szerzett kis sebet, de épp bőrrel megúszták mindketten a kalandot. A parancs megjött: sebzés van, indulhatunk.

Kettőre értünk a területre. Egy vadász 40-45 méterről lőtt meg egy gímtehenet, amely elfeküdt, majd jó egy óra múlva lábra kapott, és tova ügetett be a sűrűbe. A rálövés helyén vettük fel a csapát. Mindkét kutya izgatottan, erősen húzva indult el egymást váltva az élen. A vér eleinte jó volt. A rálövés helyén sötétpiros tócsa, később kenések magasan az aljnövényzeten. A szarvas egy szedresen vágott át, majd több erdészeti utat keresztezve beváltott a szálerdőbe. Az úton a kutyák kicsit elidőztek, mert a fel alá járkáló vadszállító autók széthordták a szaganyagot mindkét irányba. Kis helyszínelés után azonban mindketten ugyanott indultak meg befelé az erdőbe. Vér innentől már nem volt, de a kutyák olyan erősen húztak az irányba, hogy nem lehetett nem bízni bennük. Hamarosan egy fél tenyérnyi vérfolt igazolta állításukat. A szarvas itt megállhatott kis időre.

A csapa a völgy felé fordult, s hamarosan mindkét kutya emelni kezdte orrát, jelezve, hogy közeledünk. Hamarosan megpillantottuk a sebágyba feküdt szarvast. Még élt, emelte fejét. Dani hajszára engedte Somát, és szólt hogy induljon Szeder is. A szarvas közben lábra kapott és vagy 50 métert futott miközben a kutyák hevesen ugatták. 50 méter után aztán megállt. Soma hátulról, szokás szerint, Szeder pedig körülötte szaladgálva csaholta körbe.

Az első szarvas, az első hajsza - már csak a jobb oldalára kellett volna fektetni a vadat a fénykép előtt

Először láttam Szedert elő sebzett vaddal. Olyannyira megigézett a látvány, hogy az eseményt résztelesen fel sem tudtam idézni később. Furcsa kettősséget éreztem: mindenek előtt sajnáltam a sebzett szarvast. Nem jó így szenvedni látni a nemes vadat... Másrészt örömmel töltött el a siker, hiszen Szeder éppen azt csinálta és éppen úgy, ahogy egy jó vérebnek dolgoznia kell. Megkönnyebbülést adott az is, hogy megrövidíthetjük szenvedését. Utánuk futottunk. A kegyelemlövést Dani adta le az ismét elfeküdt szarvasra, ami komoly figyelmet igényelt, hiszen a két kutya figyelme, csaholása nem lankadt egy percre sem, folyamatosan köröztek a fekvő vad körül.



A munka nem volt éppen hosszú vagy embert próbáló. A vezetékmunka csak 600 méter volt, s a hajsza is mindössze 100 m. De mégiscsak az első igazi, szép, vérebes hajszánk volt. A sebző lövés egyébként a májcsúcsot érte, s a seb főleg befelé vérzett. Jó pár liter vér volt a mellüregben.

Aznap még egy kontroll munkánk volt: 70-80 méterre tett lövést egy vadász egy szarvasra, s úgy látta hátsó lábai megroggyantak. Már szürkült, amikor el tudtuk kezdeni a rálövés helyének keresését, s a teljes sötétségbe nyúlt keresgélésünk, de vérnyomot nem talált sem Soma, sem Szeder.

2013. október 10., csütörtök

Disznókeresés videón



1400 méteres dermedtre vezetés, a vendégvadász előző este sebezte, 14 órás volt a csapa. Szedernek ekkor még kezeltük a törött farkincáját, lehet látni ahogy lóg folyamatosan a vége. Annak ellenére, hogy komoly fájdalmai lehettek, tök jól dolgozott, pedig voltak benne jó kis törések, nehéz részek. 

Emlékeztek még, hogy egy 2012. októberi postban azt írtam, hogy Szeder lábemeléssel jelzi a vért? 
http://hannoverinegykezlabas.blogspot.hu/2012/10/gesztusok.html
 
Tavaly amikor kezdtük a bevezetést észrevettem, hogy vérnél van amikor a jobb első lábát emeli, úgy jelez. Most a videón többször is látszik ez a gesztusocska (végén tisztán látszik a vadnál). Nem mondom, hogy én tanítottam neki, de dicsértem gazdagon, amikor csinálta, úgyhogy úgy tűnik rögzül. Minden vért nem jelez így még, de remélem eljön majd annak az ideje is.

2013. október 7., hétfő

Gímbikák nyomán

Sem Szeder sem én nem vagyunk elég tapasztaltak ahhoz, hogy egyedül vállaljunk akkora felelősséget, mint egy gímbika keresése. Gyakorolni ellenben kell, méghozzá úgy, hogy a vad terítékre hozatala ne kerülhessen veszélybe tapasztalatlanság miatt.

Erre jó lehetőséget kínál egyesületünk alapvető kutyaképzési elve, a kétkutyás keresés. A tapasztalt vérebes társ támogatása felbecsülhetetlen érték nekünk. Erről már írtam egy korábbi postomban, és hiszem, hogy ez a legjobb módja, hogy a kutyust a kellő műcsapás tapasztalat megszerzése után az éles munkákba is bevezessük, méghozzá úgy, hogy igazán nehéz feladatokkal is szembe kerülünk.

Ebben a szezonban eddig két gímbika keresésben sikerült így részt vennünk. Egy sikertelen és egy sikeres keresést abszolváltunk. Íme történetük.

Sikertelenül

Az első másodkutyás keresésre Bényei Tomi barátom hívott. Már a hívásnál jelezte a helyi hivatásos - aki szintén vérebes - hogy ez szerinte nem lesz meg. Egy német vendégvadász előző nap este sebezte. 180 méterre lőtt jó fénynél a bőgő bikára, kissé lefelé a dombról, lesről. A lövésre a bika hátrafelé kirúgott, majd begaloppozott egy kukoricásba, mielőtt a vadász a második lövést is ellőhette volna. Nagy segítség volt, hogy a vendégvadász egy ismerőse videófelvételt készített a lövésről, vagyis mi is megnézhettük a vad találatjelzését. Valóban alacsonyan hátra rúgott egyet, majd mintha semmi sem történt volna továbbügetett. A kukoricás szélén még meg is állt körülnézni, hogy ez pontosan mi volt, mielőtt belépett volna.

A kukoricánál tettük rá a kutyákat a nyomra. Elöl Tomi és Rocky, mögöttük 10-12 méterre mi Szederrel. A kukoricában néhány csepp vért találtunk, mást nem. Sem kenés, sem háj, sem csontdarab, semmi más. De mentünk tovább. A vad beváltott az erdőbe, majd egy árok partján haladt végig. Jó 6-800 méter után találtunk még pár csepp vért. A cseppek előrefelé fröccsentek, jelezve, hogy a vad futott ezen a részen. Utána hegynek fel, de semmi vér. Már azon filóztunk, hogy letértünk a nyomról, amikor újabb 1,5 km után ismét egyetlen csepp vért találtunk egy levélen. Tehát mentünk tovább, egyenesen egy elfekvésig. Az elfekvésben nem volt egy csepp vér sem. Ekkor tartottunk 4,5 km-nél a GPS szerint.

A hivatásos itt jelezte, hogy ne menjünk tovább, nincs értelme. Megerősítettük a feltételezését, hogy alacsony horzslövés volt has tájékon.

Sikeresen

Rákövetkező héten Tomit ismét egy sebzett bika keresésére hívták, én pedig épp úgy, mint előző héten elkísértem őt. A sebzés egy hegyoldalban történt, alig 70-80 méterről. A német vendégvadász 30-06-os puskát használt, a lövés pedig előre-lefelé elcsúszott, aminek következtében a forgó környékén ellőtte a jobb első lábát a bikának. A kísérő vadász jelezte, hogy a rálövés után a szarvas beváltott a sűrűbe, majd nyoma veszett. A vérnyom könnyen követhető, bőséges de nem akartak utána menni, nehogy fel legyen zavarva a sebágyból. Reggel 9-kor értünk ki a rálövés helyére. A kutyák könnyen felvették a nyomot, és mintaszerűen haladtunk hegynek fel. A sebző vadász kificamította a lábát, így egy barátja kísért minket el az illetékes hivatásos társaságában.

Az első vér

Az első sebágy a rálövéstől 5-600 méterre volt, egy további pedig egy jó kilométerrel feljebb a hegyoldalban egy igazi börzsönyí sűrűsben. Rocky haladt elöl Tomival, utánuk mi 10-20 méterre, mögöttünk pedig a hivatásos vadász és a német vadász. Daráltuk a kilométereket.. először fel sem tűnt, hogy mekkora a táv, csak amikor lepihentünk egy árok alján, hogy megitassuk a kutyákat, akkor néztem rá a GPS-re, ami 4,5 km-t mutatott. A vezetékmunka mintaszerű volt, egyik kutya sem tévedett egy métert sem. Ilyenkor az igazsághoz hozzátartozik, hogy a másodkutya nem végez teljes értékű munkát. Ha kellő távolságot tudunk tartani, akkor a nyomon megy, de ha túl közel kerülünk a főkutyához, akkor néha őt követi. Persze kontrollnak ilyenkor is nagyon jó hogy vagyunk.

Bele a felkelő napba
Sebágy


További 2,5 km-t mentünk, miközben a vér egyre frissebbé kezdett válni. Egyre gyakrabban találtunk olyan kenéseket, mintha a vad dülöngélt volna. Rövid tanakodás után Tomi lecsatolta és hajszára indította Rocky-t – éppen 7 km nél -, itt már annyira friss volt a vér, hogy szinte csepegett le a levélről. Megbeszéltük, hogy Szeder marad, mivel a vadat nem láttuk, úgyhogy vele megyünk tovább a nyomon. Aztán kb. 800 méteren Rocky állította a szarvast. Rámentünk, előtte 250m-rel Szedert is elengedtük, de nem látta még a vadat, és nem is értette igazán a helyzetet. Pont a csatoláskor a szarvas felkelt és megint 600 méterre futott Rockyval. Közben mi is rohantunk persze rövidebb úton. Szeder közben visszajött a saját nyomán, és elindult oda, ahol csatoltam őt, úgyhogy én itt kiszálltam és visszamentem érte. Leült szépen ott ahol utoljára találkoztunk.

Közben Tomiék tovább mentek a hajszán. Nagy vitalitása volt a szarvasnak, annak ellenére, hogy három lábon menekült. Még további négy alkalommal állította Rocky, amire Tomi meg tudta adni a kegyelemlövést.

Én közben visszamentem az autóhoz, hogy begyűjtsem a boldog német vadászt. Szeder közben kinyúlt, mint egy rongyszőnyeg. Kicsit persze szomorú voltam, mert nagyszerű alkalom lett volna, hogy lássam hajsza közben végre a kis hannoverit, de még nem volt itt az ideje úgy látszik. Azért a nap cseppet sem volt felesleges, sőt. Jó tapasztalat volt látni, hogy Szeder hosszan is tud megbízhatóan dolgozni, valamint azt is jó volt látni, hogy elszakadás esetén visszatért a csatolási ponthoz, nem ment világgá. Ez volt egyébként az első alkalom, hogy eltávolodtunk egymástól munka közben több száz métere, úgyhogy hazudnék ha azt mondanám, hogy a zabszem nem volt a hátsómban.
Megvan!


A nap további tanulsága, hogy nem csak vizet, de valami energiadús táplálékot is érdemes vinni a munkára, hogy utána egyből feltölthessük a lemerült elemeket. Tapasztaltabb vérebesek a töpörtyűre esküsznek. Következőre lesz nálam némi vaddisznóból készített csemege az biztos.

2013. október 6., vasárnap

Vadászatra alkalmas véreb - VAV vizsgán

Szinte napra pontosan egy éve kezdtem el írni ezt a blogot, és éppen egy éve kezdtem el Szeder bevezetését. Visszatekintve erre az egy évre kellemes érzés: sok unkát tettünk egymásba, és mindketten sokat tanultunk. Az első hivatalos megmérettetés 2013. október 5-én érkezett el.

Egy véreb életében négy vizsgát tehet le. Az első a Vadászati Alkalmassági Vizsga. A jogszabályok szerint olyan kutya vehet részt vadászatban Magyarországon, mely ezzel a vizsgával rendelkezik. A jogszabály nem említi a véreb elővizsgát és fővizsgát, de sok véreb dolgozik az országban elő- vagy fővizsgával, tehát a gyakorlat azt mutatja, hogy azt is elfogadják.

Az vadászkamarák által szervezett utánkereső vadászati alkalmassági vizsga és a Véreb Egylet által szervezett elővizsga egyébként szóról szóra ugyan az. Nem csak a feladtatok ugyan azok, hanem az értékelés, pontozás is ugyanúgy történik. No nézzük, hogy pontosan mit is kell egy kutyusnak teljesíteni, ahhoz, hogy hivatalosan is utánkereső vadászkutya legyen.

A vizsga két nagy részre oszlik. Az első rész a fegyvelmi gyakorlatokkal, második a munkaképességgel – csapázással – foglalkozik. A fegyelmi gyakorlatokon azt ellenőrzik, hogy a van e olyan szófogadó, hogy ne zavarja a vadászatok menetét. A gyakorlatokat, és a saját tapasztalatainkat is leírom itt, hátha tudok vele segíteni utánkereső vizsga előtt álló vérebvezetőknek:

  1. Behívás, vezetékre vétel: a lecsatolt kutyussal el kellett sétálnunk 100-120 métert, miközben a kutyust kétszer háromszor be kellett hívni és vezetékre kellett venni. Ez volt az első feladat, és bármennyire is tudom, hogy Szeder mindig visszajön, azért a zabszem ott volt. :) Szemem előtt lebegett a kép, ahogy a kutya talál valami érdekes szagot én meg negyedóráig szólongatom, hívogatom, ő meg rám sem hederít. De Szeder nem ilyen. Szépen bejött mind a három alkalommal, és ülve várta, hogy felcsatoljam a vezetéket.
  2. Elfektetés: nos ez a legnehezebb feladat. Alapvetően kétféleképpen lehet abszolválni: lekötött kutyussal és szabadon elfektetett kutyussal – kevesebb pontért természetesen. Vigyázzunk mit választunk, mert ha a kutyus 10 méternél jobban elhagyja helyét, azonnal kizárják a vizsgából. Bár kétségtelenül jól haladtunk a szabadon fektetéssel, mégsem voltunk olyan szinten, hogy 9 kutya között is garantálni tudjam a sikert, ezért én inkább lekötöttem Szedert, ahogy több tapasztaltabb vérebes társam is. Ki tudja, hogy a falkaszellem mire képes. Lehet, hogy elég egy kutyának megindulni, hogy a többi utána rohanjon. A kutyus fekhet, ülhet, miközben a vezetők kimennek a látótávolságból. Ekkor a vizsgabiztos lövést ad le. A kutyák nem mozdulhatnak (felállhat, az nem gond), nem tépkedhetik a vezetéket, nem próbálhatnak elszabadulni. Nyugisan, helyben kell maradni. Szeder szépen vette az akadályt. Leültetem és marad paranccsal lenyugtattam. Ahogy távolodtunk felállt, de aztán vissza is ült kis fészkelődés után és úgy „várta” a lövést. A vezeték végig laza volt, még csak meg sem feszült. A lövésre Szeder nem mozdult. Megfordult a fejemben, hogy lehetett volna lekötés nélkül is abszolválni a feladatot, de ahogy az utánkeresében, úgy a vizsgán is tisztában kell lenni saját képességeinkkel, felkészültségi szintünkkel, és annak megfelelően kell elhelyezni a lécet. Ezért nem megyek tapasztalatlan vérebesként tapasztalatlan kutyával bikát keresni... Mondom ezt azért, mert néhány szabadon elfektetett kutya bizony útra kelt...

    Csak maradj így a gyakorlat alatt is...


  3. Vezetés láb mellett: A kutyust rövid vezetékre véve bal láb mellett kell vezetni. Nem húzhat extrém módon, nem térhet ki az irányból, végig szorosan követnie kell a vezető lábát. Közben még 2-3 lövéssel tesztelték a lövésállóságot. Nem volt ezzel a feladattal gondunk.
  4. Viselkedés a vadnál: ennél a feladatnál kb. 10-15 méter távolságból kellett a kutyáknak megtalálni lecsatolva egy vaddisznóbőrt. Mindannyiunk pechére erős hátszél fújt, amikor a gyakorlatot végeztük, így mindegyik kutya tekergett egy időt, amíg meglelte a disznóbőrt. Mindegyik lement a szél alatti oldalra, és onnan jött vissza a műdisznóhoz. Itt két dolgot nem csinálhat: nem kezdheti ki a „vadat” és nem félhet tőle. Az nem baj, ha kellő óvatossággal közelíti meg a vadat, ahogy az sem, ha kicsit ráharap, vagy nyalogatja. Ha a kutyus fél, vagy erősen belekap, akkor viszont vége a vizsgának.

A fegyelmi gyakorlatoktól tartottam a legjobban. Bár tudtam, hogy jól felkészültünk, Szeder mégis csak egy játékos kölyökkutya, ez pedig magában rejtheti a meglepetést. Összességében azt tudom tanácsolni mindenkinek, hogy vegye nagyon komolyan a fegyelmi feladatokat, mert itt nagyon könnyű elvérezni. Itt nincs mérlegelés: ha a kutya nem jön be, vagy az elfektetés helyét 10 m-nél távolabbra elhagyja, vagy megijed a lövéstől vége a vizsgának! Ezek a feladatok egyszerűnek tűnnek, éppen ezért könnyen letegezhetőek, hogy „áh ezt úgy is tudja a kutya, ne gyakoroljuk már..”. De. Kell gyakorolni!

Utánkereső gyakorlatok:

  1. Előkeresés: gyakorlatilag a kutyusnak meg kell találnia egy 20x20 méteres területén az imitált rálövés helyét és fel kell vennie a csapát. Parancsra a blökinek szépen keresnie kell érdeklődő módon. A csapákat 5-6 órája fektették, így nem volt nehéz feladat. Elvben. Gyakorlatban még sok sikeres munkával bíró tapasztalt véreb is sokat keresgélt, amíg felvette a nyomot. A mi rálövésünk kb. 10-12 méterre lehetett a kiindulási ponttól, és Szeder talán a leggyorsabb volt az összes kutyus közül a csapa felvételében. Érdekes egyébként azt látni, hogy a vizsgahelyzet nem csak a vezetőnek vizsgahelyzet. A rálövés helyét jelezni kell a bíróknak, csak akkor lehet továbbindulni a vezetékmunkára.
  2. Vezetékmunka: 7-800 méter csapa vérebek esetében, 2 dl vér, 4-8 óra – esetünkben kb. 6 óra csapaidő, egy derékszögű és egy tompaszögű törés. Egyáltalán nem tűnik nehéz feladatnak. Nem is az, ha a vérebvezető odafigyel. Vége a vizsgának ha: a kutya kettőnél többször elhagyja a csapát 50 méterre, vagy a szarvaslábat nem találja meg. Jó pont ha a vezető jelzi folyamatosan a kutya által mutatott vérnyomokat. Szép vezetékmunkával kiegyensúlyozott tempóban halad. Azt hiszem, ezt az akadályt szépen vettük, bár őszintén szólva lassabban csináltuk, mint amennyi időt egyébként akár gyakorláskor, akár éles munkán egy ilyen csapára szántunk volna. És persze nem a kutya miatt. Szeder szépen felvette a nyomot a napsütötte füves tarlón, majd megtalálta a bozótosba a beváltást. A bozótos sáv közepén egy árok futott, no ebben tekergett egy kicsit, de a nyomot nem hagyta el. Amikor kiélvezte a környező kellemes szagokat, tovább ment. A csapa kiváltott egy újabb napsütötte rétre, itt is kicsit oda-vissza ment a nyomon, de nem hagyta el a csapát. Különösen figyelni kell, amikor a csapa erdőből nyílt térre ér! Ezek a legkönnyebb hibázási pontok. Inkább legyen lassabb a kutya, inkább ellenőrizze magát többször, de ne hibázza el. Szeder ment ide-oda a nyomon 5-10 métereket, majd nekiindult, hogy egy újabb bozótoson áthaladva, újabb mezőre kiérve befejezzük a munkát és megtaláljuk a szarvaslábat. Bármennyire is tudtam, hogy a csapázás nem lesz nehéz feladat – pedig ilyen vizsgahelyzetben igen is az – szarvascsülöknek ennyire még nem örültem... Tehát meglett, és innen már tudtam, hogy a VAV vizsga is sikerült.

Nyerésre állva

Persze a hiúság azt diktálta, hogy tűkön ülve várjuk az eredményt. A kilenc kutyusból öt teljesítette a vizsgát. Szeder 192 pontot kapott a 240-ből, ami az adott napon a harmadik legnagyobb pont volt. Előttünk két tapasztalt kutyus volt. Pontot veszítettünk három feladatnál: egyrészt az elfektetésnél, ahol én a lekötést választottam. Másrészt a vadnál való viselkedésnél: itt a vizsgabiztos úgy ítélte meg, hogy hamarabb kellett volna a vadhoz mennie. Harmadrészt egy pontot veszítettünk a vezetékmunkán, mert a kutyus sokat időzött az önellenőrzéssel. Ezt én nem éreztem hibának, hiszen inkább a kutyus jó tulajdonsága, ha bizonytalanság esetén ellenőrzi magát. Több időt sem töltöttünk a csapával mint a többiek, de az is biztos, hogy az utánkeresés nem időre űzött tevékenység, hanem csak az eredmény számít: meg lett-e a vad, vagy nem. A többi sokszor mese.

Néhány jó tanácsom hasonló helyzetben lévő vadásztársaknak:
  1. Fektesd bele a munkát a kutyusba magad. Ne válaszd a könnyebb utat, hogy más képezze ki neked.
  2. Ne változtass semmin vizsga előtt, használd ugyan azt a felszerelést mint mindig. Volt olyan kutyus, melyre gazdája most először adott hámot nyakló helyett. A kutyus a vizsgán a hámmal nem keresett, vizsga után nyaklóval próbálva vígan ment a csapán.
  3. Vizsga előtt mozgasd le a kutyust, had szívj magába a környék érdekes szagait, had szokja meg az adott területet. Nyugodt kutyával sokkal egyszerűbb vizsgázni...
  4. Vigyél sok vizet a kutyusnak. Kiszáradt orr nyálkahártyával töredékére esik vissza szaglóképessége.
  5. Maradj nyugodt. Ne rakd rá a kutyusra a feszültséget. Neki ez pont olyan nap, mint a többi, és ez így jó.

És, hogy a 192 pont soknak tekinthető-e? Nos ez relatív. Nagyon relatív. Persze jól hangzik nekem, meg simogatja a májamat, de a vizsgán teljesített szint és a valóság között igen nagy eltérések lehetnek. Élő példaként aznap vizsgázott egy olyan véreb, amelyik 200 körüli sikeres munkánál tart, és kevesebb pontot kapott Szedernél. És akkor most az én tapasztalatlan Szeder kutyám jobb véreb, mint a 200 sikeres munkával bíró kutya? Egy frászt. A vizsga és valóság két külön ügy. A cél az, hogy a valóságban is sikeresek legyünk. Azon leszünk.

A kalapomra pedig feltűztem a vérebes kitűzőt. Köszönet érte Snoopy barátomnak! És hogy most merre tovább? Még kell gyakorolni, biztosabbá válni, mert még nem profi a közös munkánk. Mehet tovább a tanulás.

Feltűztem.

2013. szeptember 16., hétfő

Farok nélkül

Sajnos nem sikerült Szeder farkát megmenteni. Már úgy látszott, hogy visszatér az élet a törött részbe, amikor egyszerűen elkezdte lerágni az akkor már – hitünk ellenére – elhalt részét. Este alig öt perc alatt 5 cm hosszú 2,5 cm széles sebet rágott magára úgy, hogy kilátszott a csont. Azonnal telefonáltunk az állatorvosnak, és vittük műtétre.

Így kezdődött - csontig rágta az elhalt véget

Mindannyian elszomorodtunk, kislányom ott térdelt Szeder előtt, ölelte és csak sírt, hogy nem akarja, hogy levágják a kutyus farkát. Úgy búcsúzott el az óvodai terem ajtajában, hogy „Nagyon vigyázzatok Szederre!”.

Nem volt mit tenni. A farok végi kisebesedés már éppen rendbe jött volna, amikor a törés történt. A sérült erek nem tudtak megfelelő vérellátást biztosítani a faroknak, Szeder természetes reakciója pedig az volt, hogy amputálja az elhaló részt, hogy ne fertőződjön el, ne üszkösödjön.

Itt még megvolt... az utolsó pillanatok
A műtét maga alig volt több, mint 30 perc. Utána 3-4 órával kezdett ébredezni, és szinte azonnal látni lehetett rajta a változást. Biztosan a fájdalomcsillapítók is közrejátszottak benne, de jó kedvvel ébredt, látszott rajta, hogy a fájó farok eltávolítása megváltás volt neki.

Szerdán vehetjük le a kötést és a gallért. Azóta éppen olyan rosszcsont, mint amilyennek ismertük mindig, csak 30 cm-rel rövidebb lett a vérebecske. Szokni kell a vizsla-szerű fart, de hát az optikánál fontosabb a kutyus egészsége. A farok hiánya pedig nem befolyásolja munkát.

Röviden. Ennyi.
Közben már tudjuk a VAV vizsga időpontját. Pár hét múlva Szeder hivatalosan is vadászkutya lesz. Addig még kissé rendbe tesszük az elmúlt hetek farokproblémái miatt elhanyagolt fegyelmi gyakorlatokat és csapázunk kicsit, hogy megfelelő kondiban legyünk.

Elhatároztam, hogy veszek a vadászkalapomra egy vérebes kitűzőt. Ha a vizsgát megcsináltuk, feltűzöm rá.

2013. szeptember 10., kedd

Újabb sikeres munka

Sajnos az augusztusi post kimaradt, és az az igazság, hogy az adott hónapban nem is sok minden történt kutya ügyben. Egyrészt a családi nyaralás, másrészt pedig a lövész EB-re való készülés és az EB foglalta le Szeder idejét. Ez nem szép dolog, de ez van.

Augusztus végétől azonban visszamentünk a rendes kerékvágásba, sőt éles munkát is oldottunk meg. 1400 méteres dermedtre kereséssel találtunk meg egy 14 órája sebzett malacot. A nyom felvételét nehezítette, hogy sűrűn látogatott szórón lőtték, valamint aznap este még két malacot lőtt ugyanott a sebző, tehát volt ott mindenféle nyom-vér összevissza. Szeder 4-5 percig forgolódott a rálövés helyén 5 m sugarú körben, hogy kibogozza az eseményeket, aztán szépen megindult a nyomon. A malac hegynek fel vette az irányt eleinte erős kenésekkel, aztán egyre kevesebb vérrel. Kutyám hibátlanul követte a 14 órás nyomot, és meg is találtuk az erősen kikezdett malacot 1,4 km után. Valószínűleg hátsó láb lövése lehetett. Azért valószínűleg, mert mára a disznó felét már megették a rókák. Minden esetre nagy életerő lehetett a malackában, hogy eddig eljutott... nekünk viszont jó munka, jó gyakorlás volt.

Kis disznó nagy munkával


Közben némi orvosi jellegű gonddal is megismerkedtünk az elmúlt egy hónapban. Más vérebes kollégától is hallottam már hasonló esetről, ezért okulásként összefoglalom az eseteket:

  1. Folyamatos vakarózás

Szeder pár hete eszeveszett módon vakarózni kezdett. Néhány helyen foltosra vakarta a lábát, testét. Először arra gondoltunk, hogy valamilyen allergiás reakciót váltott ki az új bolhaűző nyakörv, de sajnos nem. Aztán változtatni kezdtünk az étrenden: lecseréltük a száraz kaját, és növeltük a hús-házikoszt hozzátáplálás mértékét. Ez sem hatott. Kinyomattuk a bűzmirigyét, ami pár napra javított a helyzeten, így meg volt a probléma forrása. Az augusztusi kevesebb testmozgás miatt sokkal gyorsabban telítődött a bűzmirigy, ami bőrallergiát válthat ki. Persze gond lehetett a táplálékkal is, mivel a bűzmirigy ürítéséért elsősorban a széklet felel. A mirigyek ürülését izom összehúzódás okozza, amely ingerét a rostos táplálék váltja ki. Az állatorvos tanácsára a bőrpírt és kiütéseket szteroidos kúrával vittük le, a táplálékához pedig rostanyagot – korpát – keverünk. A bűzmirigy működése több hónap alatt áll vissza normálisra, addig a kutyus nem kaphat csontot. Egyébként már most sokkal jobb a helyzet.

  1. Törött farok

A másik gond sajnos maradandó lesz úgy tűnik. Szertelen Szederke extra hosszú farkincája olyan mint egy ostor. Iszonyatos erővel tudja odacsapni mindennek, aminek következtében egyrészt a farokvége kisebesedett, a faroktőtől számított egyharmad távolságnál pedig sajnos pár napja megroppant egy csigolya ahogy a házfalnak ütötte a farkát. A farokvég sebét folyamatosan fertőtlenítjük, és hámosítóval kezeljük, de nem kecsegtetett túl sok jóval az állatorvos. Örömkitörései magukban hordozzák a veszélyt, hogy újra elő fog jönni. A roppanás is komolyabb gond, ugyanis, ha a hátsó farokrész elhal, mindenképpen amputálni kell azt. Jelenleg úgy látjuk, hogy a roppanás utáni részt mozgatja, ami jó jel. Sőt érzi is, mert a seb kezelésekor reagál minden érintésre. A következő két hétben dől majd el mi lesz a farkinca sorsa. Remélem, hogy megmenthető, s ha nagyon kell, akkor csak a végét kell visszavágni a sebesedés miatt.

A kis kutyus keménységét jelzi, hogy annak ellenére, hogy iszonyatos fájdalmai lehettek a farkában, kitűnően kereste végig a fent említett malacot.

2013. július 18., csütörtök

Elfektetés és egyhelyben maradás

A vérebnek feladataiból adódóan képesnek kell lennie szinte bárhol, bármikor elfeküdni a vérebvezető parancsára, s ott is maradni amíg gazdája magához nem hívja. Erre szükség van a lőjelek vizsgálatánál, vágy más olyan helyzetben, amikor a kutya zavarhatja a vérebvezető vadász tevékenységét.

Ilyen is van már. Nyugton elfekszik. Az Utánkeresők Baráti Köre gyakran vesz részt vadásznapokon, ilyenkor a kutyások kísérik be a terítéket.
Az elfektetés betanítása nem túl nehéz: ha megvan az "ül!", ebből könnyen kifejleszthető a többi. A jutalomfalatot rejtsük földre helyezett tenyerünk alá, és csak akkor adjuk oda, ha a kutyus lefekszik hozzá. Egyszerű, mint az egyszeregy. A módszer videón:



A fegyelmezési feladatok közül talán a "Marad!" paranccsal küzdöttünk a legtöbbet, pedig "rövidtávú" (értsd: testközeli) változata már működött rég. Egészen egy hónappal ezelőttig Szeder maximum arra volt képes, hogy 5-10 másodpercig ülve maradjon, ha eltávolodom tőle. Ha lekötöttem, nyugton maradt a vadásztáskám mellett, de ahogy elindultam visszafelé hozzá, 5-6 méteres távolságból már eszét veszítette, és vadul ugrálni kezdett felém.

Az elfektetés és ottmaradás tanítása két vonalon zajlott: a királyházi csapázások előtt mindig beiktattunk egy kis gyakorlatot: Szedert lekötöttem egy kellemesen árnyékos, hűs helyre, vadásztáska mellé, majd otthagytuk 20-30 percre. Ahogy távolodtam tőle, természetesen jönni próbált volna, de a vezeték megfogta. Szerencsére a vezetéket nem kezdte rágni, de ha rágta volna, arra is lett volna megoldás: erős paprikával kentem volna be. Szerencsére erre nem volt szükség. Közben persze beiktattunk egy-két vaktöltényes lövést is. Szedert nem zaklatta fel a dolog, a lövéshangra általában felül, és a hang irányában figyel. A visszatérés viszont mindig nehézkes, mivel az ugrándozást bőven megvolt ilyenkor mindig, bármilyen „ül!” vagy „fekszik!” parancs ellenére is. Ennek a gyakorlatnak a célja, hogy a kutya tanulja meg, hogy a gazdi visszajön hozzá, bízzon meg társában. 

A "Marad!" parancs betanításaának első fáisa lekötött Szederrel:


Fontos, hogy  ha vmi nem megy ne büntessük a kutyát, ha valamit viszont jól csinál, mindig jutalmazzuk meg. Kölyök blökitől pedig ne várjuk, hogy kiirtsa magából a tűzt. Ne várjunk görcsösen mindig 100%-os fegyelmet.

A következő lépcső, amikor a vezetéket már nem kötöm le, hanem csak ráteszem a hátizsákot, s ennek is elegendő visszatartó erővel kell bírnia. S ha már minden ok, akkor a zsák és vezeték is elmaradhat.

Persze mindez nem működik, ha a kutyus nem érti mit várunk el tőle. Erre szolgál a gyakorlatok másik vonulata, melyben jutalmazzuk a nekünk tetsző viselkedési formát, és figyelmen kívül hagyjuk, amit nem szeretnénk látni. A gyakorlatban ez úgy néz ki, hogy megvárjuk, amíg a kutya magától elfekszik, s ha ez megvan megjutalmazzuk, ismételve a „fekszik!” parancsszót. A jutalomfalat hatására a kutyus örömmel fog elfeküdni, igaz, hogy fel is pattan majd, ahogy a kaját megkapta. :) Ha teljesen megbízhatóan megy a „fekszik!” parancs, jöhet a következő lépcső, a „marad!”. Én ezt úgy tanítottam meg Szedernek, hogy a fekvő kutyusnak jutalomfalatot adtam, egészen addig, amíg fekve maradt. A kutyus hamar ráérzett, hogy az egy helyben maradva fekvés szoros összefüggésben áll a beérkező kaja mennyiségével. Két három lépésekkel növelve a távolságot fejleszthetjük a rendszert amíg a kutyus már megnyugtatóan érti mit várunk el. Ekkor jöhet a következő lépés: ki kell kerülni a látóteréből. A vérebnek ilyenkor is fekve kell maradnia, úgyhogy a pozitív megerősítést ismételve ne álljunk meg a teljes sikerig.


A következő feladat, hogy egy helyben maradjon majd akkor is, ha engem nem lát. De meg leszünk ezzel is, most már érzem!

Persze mindez megoldható lenne veréssel, szigorral is... Biztos gyorsabban bele lehet verni az ebbe, hogy mi a parancs. Persze nem hiszem, hogy valaha jó vadásztárs lesz egy olyan kutyus, amelyikbe a sz..r is beléfagy, amikor a gazdit meglátja... A „vérebet nem verünk” elvhez eddig is néhány fenékre veréstől eltekintve tartottuk magunkat, s eztán sem fogom megruházni a kutyust ha vmi nem úgy megy, mint a nagykönyvben. Ellenben mindig örömmel, félelem nélkül jön hozzám, ami kárpótol a befektetett extra munkamennyiségért.

Én ezt a módszert használtam. Nem biztos, hogy a legjobb, de nekünk működött úgy, hogy egyetlen fülest sem kellett kiosztanom Szedernek közben. tehát már megérte.

Dermedtre csaholás

A dermedtre csaholás igazából nem szerepelt sohasem azok a képesség között, melyekre túl nagy energiát kívántam szánni. A dermedt vadat a vérebvezető azonos időpontban találja meg a kutyával, így felesleges azt külön jeleznie a vérebnek. Őszintén szólva, hallgatva a tapasztalt vérebesekre nem is nagyon foglalkoztam a kérdéssel.

Szeder azonban magától csaholni kezdte még a szarvaslábat is. Nem igazán tudtam mire vélni a lelkesedést, de aztán azt hiszem megtaláltam a képesség kialakulásának forrását. Kertünkön egy sünsztráda vág át. Valamiért minden szuicid sün úgy gondolja, hogy érdemes éjszakánként belátogatni Szeder birtokára, aminek az eredménye mindig az egész szomszédságot felverő csaholás. Persze ilyenkor gyerkőcök is azonnal bejelzik, hogy mentsük meg a sünit.

A sün maga valamiért minden kutyának egy rendkívül idegesítő jelenség. Nem beszélve azon tulajdonságáról, hogy mozdulatlanra gömbölyödik, és nem csinál semmit, akármennyire is ugatja a blöki. Én azt tippelem, hogy ezek az éjszakai „mozdulatlan sünös” szeánszok alapozzák meg a dermedtre csaholás mókáját. Persze lehet, hogy tévedek, de sztorinak mindenképpen jó. :)

És hogy milyen, amikor rákattan a mozdulatlan szarvaslábra? Nos ilyen: 




Persze azért ez még nem a tökéletes dermedtre csaholás, hiszen a blöki játszani akar, nem jelezni, de azért ezt tekintem kiindulópontnak.

Hőség

Jó ideje nem írtam már a blogra, pedig téma lett volna bőven. Ennek szerencsére nem az az oka, hogy Szederrel nem foglalkoztam, inkább az, hogy a grafomán oldalamat az elöltöltő fegyveres vadászat ügye kötötte le, így Szeder fejlesztése mellett egyéb írogató energiáim nem nagyon maradtak. Közeledik Augusztus, az elővizsga ideje, s két hónapja még sok megoldatlan feladat előtt álltunk. A heti két csapás képzést az utolsó post óta is tartottuk.

A nyár számos új tapasztalatot adott. A képzés tavaly októberben kezdtük, így gyakorlatilag mindig „véreb kompatibilis” időben tudtunk Szederrel csapázni, vagyis a szaganyagok egyik legnagyobb ellenségével, a hőséggel még nem volt alkalmunk megküzdeni. A meleg nem csak az szaganyagok bomlását gyorsítja fel, hanem a kutya idegrendszerét is kikezdi, aminek élő példáját is sikerült megtapasztalni három hete. Szeder szokásos börzsönyi 10 órás, csapacipős, vér nélküli csapáját dolgoztuk ki, mikor 4-500 m után a kutyus egyszerűen kedvét veszítette. Az addig jól húzó, agilisen kereső kutyus munkája lelassult, kényszeredetté vált, pedig a keresés előtt megitattam, pofáját kis vízzel leöntöttem (a szaglószervek működéséhez kell a nedves közeg, így ezt keresés előtt soha ne felejtsük ki!). Először nem tudtam mire vélni, de azért hamar rá kellett jönnöm, hogy a délután háromkor árnyékban mért 35 fok nem ideális utánkereső idő. A kutya pedig nem gép, hogy a környezettől függetlenül is mindig ugyanúgy működjön. A csapa végi szarvasláb persze meglett, de messze nem olyan szép munka volt, mint amit Szedertől megszoktam.

Azért meglett a szarvasláb
A következő alkalommal a csapát már emberibb hőmérsékletben, 6 óra után dolgoztuk ki, és itt már semmi gond nem volt, pedig szép nagy gyermekkorona követett minket, akik éppen a vadászházban táboroztak.

A meleg, ahogy említettem nem csak a kutyára hat, hanem a szaganyagokra is. Újhelyi Tamás előadásának egy fontos részét képezte, hogy a környezeti viszonyok hogyan hatnak a szaganyagok lebomlására. Rávilágított, hogy a csapa idejének megadása önmagában nem elég. Egy nedves erdőtalajon húzott egy napos csapa biztosan nem nehezebb, mint egy kopár, nyári nap sütötte tisztásra húzott négy-öt órás nyom. A meleg és a napsütés ugyanis felgyorsítja a szaganyagok bomlását, míg a nedves erdei közeg szépen megtartja azt nekünk. Ennek igazságát múlt hét csütörtökön magam is megtapasztalhattam. Bényei Tomi barátom 24 órás csapát készített elő Szedernek, melyet egy vaddisznóbőr darab vér nélküli kihúzásával hozott létre.

A kb. egy kilométeres csapa erdős területről indult, majd egy mezőn lett áthúzva, majd megint erdő, megint mező, megint erdő. Szenzációs volt nézni Szedert munka közben. Az erdei részeken húzott, mint a mozdony, mintha a nyom nem lenne több 4-5 órásnál, a mezőkön azonban eltűnt a szag. Szeder azonban nem adta fel, körkörös kereséssel addig forgolódott, amíg meg nem találta, hogy a „vad hol váltott be” a másik oldalon. Persze ez most nagyon tudatosnak hangzik, de őszintén szólva ha Tomi nincs ott és nem mondja folyamatosan, hogy „Bízz benne, hagyd dolgozni!”, én már úgy értékeltem volna, hogy elveszítette a nyomot. Tominak volt azonban igaza: Szeder minden esetben felvette a nyomot magától a másik oldalon, igaz, hogy volt olyan mező, amin 10 percet csalinkáztunk.

Ismét egy példa arra, hogy a csapázás nem „szaglást tanító óra”, hanem kommunikációs tréning a vérebvezető és kutyája között.

Történt: 2013. 06.17-én

2013. május 3., péntek

Vérebbel vadászni

Kivételesen nem az utánkeresésről lesz szó, hanem arról, hogy hogyan működünk együtt Szederrel hagyományos cserkelő vadászataink során. Sokat változott a helyzet az elmúlt hónapokban, így a komolyodó kis kutyussal igen jó párost kezdünk alkotni.

A véreb a hagyományos vadászatban is sok mindben együtt tud működni a vadásszal, segítségére lehet. Szeder nem az a véreb, aki csak akkor jöhet ki a kennelből, ha utánkereső munka van. Ő jön velem mindig a vadászterületre, s egy ilyen kis kutyusnak számos haszna lehet.

Egyrészt a rálövés után azonnal bizonyítani, vagy cáfolni tudja a találatot vagy hibát, ha a vadász számára nem egyértelműek a lőjelek. Azonnal megmutatja a vért, és azt is, hogy merre indult a vad. Persze az utánkeresést ilyenkor még nem ildomos elkezdeni. Inkább kutya nélkül követni kell a vért – ha van -, de ha a vad nincs meg 50-80 m-en belül, tegyük félre az ügyet másnapig, ne zavarjuk ki a sebágyból a sebzett vadat. Ez a szerep nem áll távol a kutyus alap rendeltetésétől.

Így teljes...


Használható azonban cserkelés közben is. Egyrészt Szeder szépen mutatja az egészséges csapákat, anélkül, hogy erre bátorítanám, vagy engedném, hogy menjen rajta. Megáll ilyenkor a váltónál, orra a földön és belefeszül a vezetékbe. Ha nem engedem tovább, magától lejön a szagnyomról 5-10 mp után.

Mutatja ezen kívül a közelben lévő egészséges vadat is. Ha a jó szél vadszagot hoz, belefeszül a vezetékbe, magasra emeli orrát, és hevesen szagol abba az irányba, ahonnan a vadat érzi. Persze a vérebet elvben nem nevelhetjük arra, hogy az egészséges vadat hajszázza, de ha jeleit helyesen olvassuk, nagy segítség lesz úgy is a vadászatban, ha egyébként nem engedjük egészséges nyomon menni sem talajszimattal, sem légszimattal. Egyébként arról, hogy a vad kövesse-e az egészséges vad nyomát megoszlanak a vélemények. A német iskola kifejezetten támogatja, a magyar szakirodalom általában nem. Újhelyi Tamás szerint a kutyának mindegy, hogy a szagnyom egészséges vagy sebzett vadé, ha a vérebet megfelelően neveltük, úgy a vezető bármilyen szagra rá tudja tenni.

A kölyökkutyát kiképzés során tulajdonképpen egyébként sem „szagolni tanítjuk”... Nem azért húzunk sok kilométer műcsapát, hogy fejlődjön az orrá. Nagy beképzeltség lenne azt gondolni, hogy egy ember bármit is taníthat a kutyának a szaglásról. Sokkal inkább azért csapázunk, hogy szorosabbra fűzzük a kutya és magunk kapcsolatát, erősítsük a kommunikációt: a vadász képes legyen a kutyával megértetni, hogy melyik nyomot kövesse, s képes legyen a kutya jeleit megfelelően olvasni munka közben. A kutya viszont képes legyen tartani a nyomot. Legyen eléggé motivált, hogy csak azt az egy, csak arra az egy vadra jellemző szagmixet kövesse, melyre gazdája ráteszi. Ebben a mátrixban pedig a szagnyom jellege mindegy, a kutya és gazdája kapcsolata a döntő.

Szeder a fent említett módon már két–háromszáz méterről jelzi, hogy vad van a közelünkben. A cserekelés közben egyébként összetekert vezetéken van a bal oldalamon, úgy hogy vállamon átvetem a feltekert vezeték hurokját. Így mindkét kezem szabad marad: jobb oldalon kezem ügyében a puska, bal oldalon a távcső. A cserkelés közben folyamatos „S” kanyarokat írva közlekedik előttem. Orra közben általában a talajon van, így könnyen olvasható viselkedésváltozása. Távcsövezés, lövés közben le kell ültetni (vagy inkább elfektetni) a kutyust, hogy ne ránthasson bele a folyamatba véletlenül.

Szeder még nem fegyelmezett eléggé ahhoz, hogy ilyenkor nyugton maradjon ezért inkább lekötöm a vad lőtávba cserkelése előtt. A kutyus ilyenkor pár másodpercig jönne utánam, de megérezve a vezeték fogását, gyorsan leheveredik a hátizsákom mellé, amit mindig mellé teszek, s így figyeli, hogy a gazdi mit csinál. Szerencsére nem ugat, nem akarja kiszabadítani magát, tehát nyugton van. Mindez addig tart, amíg a lövés leadása után vissza nem megyek érte. Ilyenkor az utolsó két-három méternél ugrálva örül, amit majd még rendbe kell tenni a későbbiekben, mert ez nem megengedhető.

Közben egy meglepő jelenséget is tapasztalok magamon: javul a szaglásom. Nekem alapvetően annyira fa orrom van, hogy egy pöcegödör mellett is reggelizhetnék, ha bekötik a szemem nem zavar. Vadászat közben viszont elkezdtem megérezni a jellegzetes vadszagokat: vaddisznót, szarvast egyelőre. Ha Szeder jelez, úgy látszik az én agyamban is elkezd működni a szagló központ. Micsoda terápia.

2013. április 24., szerda

Elfektetés - kezdődik

A képzett véreb egyik fontos képessége, hogy szinte korlátlan ideig, nyugodtan, csendben elfeküdjön ott, ahol az a gazdi parancsolja. Ennek megtanítása nem is olyan egyszerű, bár hazudnék ha azt mondanám, hogy a vérebben genetikailag nincs meg erre a hajlam.

Az elfektetési gyakorlat a véreb elővizsga részét is képezi: a vérebvezető elfekteti a kutyát (lekötés nélkül vagy lekötéssel), a kutyának pedig nyugodtan maradni kell akkor is ha a gazdi eltávolodik tőle, akkor is ha kikerül látóköréből, és akkor is ha lövéshangot hall.

Ritka pillanat: Szeder magától, nyugodtan fekszik
A fekvés közben a kutya felülhet, tehet kört, de nem követheti gazdáját, nem próbálhatja magát kitépni, nem rághatja pórázát.

Ez a gyakorlat értelmezésem szerint egyfajta bizalomjáték: visszajön-e a gazdi, el tudok-e válni tőle biztonsággal? Szeder akkor fog nyugodtam helyben maradni parancsra, ha egyrészt megértette a feladatot, másrészt pedig kialakult az a kellő bizalom, hogy visszajövök érte mindig.

A marad parancs - mint egyébként minden vérebnek tanítandó parancs - étellel/jutalom falattal tanítható legkönnyebben: etetés előtt elfektetem mindig Szedert, és a "Marad!" parancs ismételgetése közben kiöntöm a táljába a kutyakaját, melyet csak "Mehetsz!" parancsra vehet birtokba. Ezt a parancsot tulajdonképpen feleségem tanította neki, akit idegesített a kutyus szertelenkedése kajaosztás közben. Szépen is működik: ha nem oldom fel a parancsot, ott ül perceken át, legyen bármennyire is éhes. Ilyenkor bemehetek a házba, nem gond ha szem elől téveszt, maradni fog.

A feladat tehát megvan, érti, már csak ezt kell majd átültetni egy másik élethelyzetbe. a lőjelek vizsgálatának perceire. Milyen könnyűnek tűnik, pedig egyelőre nem az. Jelenleg ha Szedert a lőjelek vizsgálata előtt leültetem (fekvés ilyenkor nem megy olyan izgatott), max 4-5 m-t tudok eltávolodni tőle, egyébkén azonnal követni kezd.

Bényei Tomival persze elkezdtük az elfektetési gyakorlatokat is: lekötötten, elfektettem Szedert, letettem mellé a hátizsákomat. Tomi tőle pár méterre elfektette Basát. Aztán elmentünk beszélgetni úgy, hogy a kutyák ne lássanak minket. Jó 15 percig feküdt egy helyben, nem rángatta, nem rágta a vezetéket, nyugi volt. Basa sem izgatta fel túlzottan - persze a kiadós játékon már túl voltak -, így jöhettek a vaklövések. A lövéshangra felfigyelt, felállt de nem próbált szabadulni, meg sem feszítette a vezetéket.  A lövéstől nem fél, hallott már eleget vadászat közben. Még 5-10 percet vártunk,aztán elindultunk vissza a kutyákért. Elvben ilyenkor nyugton fekve kellene maradni addig amíg oda nem érek. Nos úgy 5-8 méteres távolságnál már kicsattanó örömmel jött volna felém.. ha nem tartotta volna a vezeték. Szóval van még mit gyakorolni... A cél, hogy az elővizsgán lekötés nélkül, fegyelmezetten maradjon majd helyén parancstól parancsig.

2013. április 23., kedd

Vérebes találkozók

A vadászkutyások közösséget alkotnak, különösen igaz ez a vérebesekre. Az ilyen – sors - közösségek pedig nagyszerű fórumokat biztosítanak a tapasztalat cserére, fejlődésre, és persze néha a jó kedélyű zsörtölődésre is.

Nekem nagyon sokat segített, segít és segíteni fog, hogy az Utánkeresők Baráti Körének tagja lehetek. Bízvást állíthatom, hogy Szeder nagyszerű fejlődése elképzelhetetlen lett volna az önzetlen segítség nélkül, amelyet a baráti kör, de legfőképpen Bényei Tomi barátom nyújtott.

A kései tél és tavasz számunkra a csendes munka, tanulás és a vérebes találkozók jegyében zajlott. A csapázás terén a heti egy, maximum két csapa kidolgozásával haladunk előre, melyek hossza mindig 1-2 km közötti, ideje pedig sohasem kevesebb, mint 12 óra, de sokkal inkább egy napos nyomokon gyakorlunk.

Kaszó Kupa

Február közepének legfontosabb eseménye Kaszó Kupa volt, melyen egyelőre nézőként vettünk részt. A nagy múltú Magyar Véreb Egylet által szervezett seregszemle izgalmas dolog: egyben éves közgyűlés, egyben elő- és fővizsga, egyben pedig országos vérebverseny. 

A Kaszó Kupa

Vérebes seregszemle

Galamb Gábor, a Kaszó HM Zrt. vezetője

Buzgó József, a Magyar Véreb Egylet elnöke

Bényei Tomi és Rocky felveszi a munkát

Siker: töret átadása Rocky-nak

Túlzások nélkül állítható, hogy a hazai vérebesek színe java megjelenik itt. Idén Szeder kisasszony és egyben jómagam is MVE tagok lettünk, amit én igen fontosnak tartok. De persze nem ez volt a hétvége legérdekesebb része. Baráti körünk egyik tagja, aki történetesen mentorom, Bényei Tomi is indult Rocky nevű hannoverijével. Rocky fiatal, de nagyon jó képességű kutya. Nincs még túl sok sikeres munkája, de aminek neki megy, meg is csinálja: kevés utánkeresett vad tréfálta meg. Gyorsan, jól keres, az elővizsgát is maximális pontszámmal abszolválta.

A versenyre virradó nap gyönyörű volt: az éjszaka során vagy 15 cm friss hó esett le, ami betemetett minden nyomot. A feladat egy előző nap hátsó lábon sebzett dám volt. Rocky felvette a szagot, de 100 m vezetékmunka után vadul emelte fejét, és jobbra tért le szüntelen a nyomról. Akkor még azt hittük, hogy őzt, vagy valami más vadat érez, s bár Tomi is ment volna, még is vissza kellett tenni a nyomra az izgatott kutyust. Rocky persze csak letért ismét, ment volna toronyiránt, s ezért ki is esett már az elején. A vérebegylet bírái, akik segítőkészsége minden tiszteletet megérdemel, nem dönthettek másképp, hisz a véreb elhagyta a nyomot.

A munka persze itt nem ért véget, hiszen a becsület és tisztesség azt diktálja, hogy a sebzett vadat versenyen kívül is megkeresse a vérebes. Tomiék nem is vártak: indultak tovább versenyen kívül. S ekkor jött a meglepetés: a dám ott feküdt el, amerre Rocky azonnal menni akart, alig 2-300 m-re a rálövéstől... a kutyának igaza volt. A kutya ugyanis nem a versenyen vett részt, hanem feladatát teljesítette: a sebzett vad lehető leggyorsabb terítékre hozását.

Innentől számított 7 km-es munka következett több hajszával, viszontagságokkal, melynek végén Tomi és Rocky behozták a vadat, amire aznap csak igen kevesen voltak képesek. A csatát elveszítették, de a háborút megnyerték. S az első ami a legfontosabb, hogy a vad meglegyen. A verseny csak ezután jöhet.

Az első tüzelés

Március végén életében először tüzelni kezdett Szeder. A kiskutyus a szokásosnál is szeleburdibb lett, bár már többször meg kellett állapítanom, hogy legújabb családtagunk amolyan reklámkutya: rendkívül jól neveltnek tűnik társaságban, otthon pedig egy kis ördög.

A csapázást nem hagytuk abba a tüzelés alatt sem. Én igazából nem láttam különbséget munkájában, pont ugyanúgy ment a csapán, mint nyugisabb periódusaiban.

Utánkeresők hétvégéje Királyházán

Igazi hazatérés volt, külön öröm, hogy a baráti kör összes kutyása, s majd minden kutyusa ott volt. Lénárt Zsolti kutyusa – Bonny – és Vodnák Laci Borkája sajnos sérülés miatt nem vehetett részt, de a többiek ott voltak. A baráti kör tagjain kívül vagy 20 kutyás – nem csak vérebes – érkezett a murira, mely bemutatókkal, műcsapákkal, előadásokkal fűszerezett programja igen csak izgalmasnak ígérkezett.



A nap fénypontja számomra Újhelyi Tamás előadása volt. Az alsóházban tartott 3 órás előadás/beszélgetés nettó színarany tudás volt. Olyan oldalról megközelítve a szaglás-nyomkövetés témakörét, mely a hazai szakirodalomból sajnos egyelőre teljesen hiányzik.

Én amolyan kutató ember vagyok. Akik ismernek tudják, hogy ezt számtalan publikáció, tanulmány, egy tudományos díj és egy könyv bizonyítják, így a szakirodalmazás értékrendem fontos részét képezi. A vérebezést is úgy kezdtem, hogy elolvastam minden hazai és néhány német nyelvű szakirodalmat is. E könyvek, cikksorozatok nagyszerű módszertani bázist adnak a kutyus képzéséhez, ablakokat nyitnak ki, eszközöket ajánlanak. A vérebezés hatalmas hagyományokkal rendelkezik, amit én nagyon szeretek. De azt is el kell ismerni, hogy a szaglással kapcsolatos magyar nyelven megjelent ismeretanyag elkeserítően hiányos... Ezen változtat Újhelyi Tamás. Három órás előadásának minden szavát kötelezővé tenném utánkeresőknek.

A kutya szaglószerveinek működésének vázlatos ismertetésével kezdte az előadást, és onnantól nem volt megállás... meglepetésből meglepetésbe zuhanva hallgattuk a nyom intenzitásának és eltelt időnek kapcsolatát, a nyom jellegével, összetételével kapcsolatos fejtegetését. Különös kegynek érzem, hogy ezt az információ halmazt a mi kis közösségünk megkaphatta Tamástól, amit ezúton is köszönök még egyszer.

Remélem hamarosan könyv formában is megjelenteti kutatási eredményeit! Az egészen biztos, hogy Szeder munkáját más szemmel nézem azóta: jobban értem viselkedését, jelzéseit, értem miért tér le a nyomról néha, vagy emeli a fejét, vagy prüszköl. Tudom mi csökkentheti Szeder szagló képességeit, tudom mire kell figyeljek ha esik, ha fúj, ha száraz az idő, ha meleg vagy hideg van.

Érdekes, hogy Bényei Tomi kutyaképzési elvei igen sok rokon jelleget mutatnak Újhelyi Tamás kutatási eredményeivel. Tomi jó intuícióval hozza a gyakorlatban azt, amit Tamás elméletei mondanak. Szerencsés vagyok, hogy segít Szeder képzésében.

És engedjétek meg, hogy egy olyan mondattal zárjam ezt a postot, melyet egymástól függetlenül mindkét Tamás az utánkeresés kulcsának tart: „Bízz a kutyában!” És valóban ez a legfontosabb. Nem hiszem, hogy van rossz véreb, van rossz kutya. A hibák forrása a kutya motiválásának hiánya, a vezető és a kutya közti kommunikáció elégtelensége lehet. Ez pedig a vérebvezető kitartásán, felkészültségén múlik. A kutya orra biztosan jó.

Utóirat, hogy naprakész legyen ismét a blog:

A hektikus téli időszak után újraindult a rendszeres munka Királyházán Szederrel. Készülünk a nyári elővizsgára. Közben megtapasztaltam a heti csapázás során Újhelyi Tamás egy fontos gondolatának fontosságát: mindig adj a kutyádnak inni keresés előtt! Az orr nyálkahártya kiszáradása ugyanis drámaina csökkenti a szaglás képességét.  Írom ezt annak apropóján, hogy Szeder igen nehézkesen ment egy alig 7 órás nyomon. Nem értettem miért, aztán megtapintottam az orrát: csont száraz volt. Lám nem a kutya volt a hibás, hanem a figyelmetlen gazdi...

Persze az is igaz, hogy a városi csapák környezete nagyon is eltér a vad járta erdei csapázásoktól.  Oly sok az inger, az érdekes szag az erdőben a városhoz képest, hogy nem csoda ha a kutyus az erdei csapázások elején szertelen kissé.




Ha szeretnéd, hogy Bényei Tomi foglalkozzon vérebeddel, keresd őt ezen a telefonszámon: 06704201449. (ha nem csöng ki, küldj SMS-t!)

2013. március 1., péntek

Az első megtalált vad

Van egy csomó minden, amit meg kellene írnom, de hát ilyen, amikor az ember fia nem az elmélettel, hanem a gyakorlattal van elfoglalva: inkább csinálja, mint beszél róla. Most azonban kénytelen vagyok tollat – vagyis billentyűzetet – ragadni, ugyanis több olyan esemény is történt a közelmúltban, mely szór érdemel. Először is részt vettünk életünk első Kaszó kupáján – persze egyelőre nem versenyzőként, hanem dekorációként – mely több tekintetben is meghatározó élmény volt. Beléptem (beléptünk) a Magyar Véreb Egyletbe is, de mindez egy külön postot igényel majd, úgyhogy a jeles eseményről majd később.

Most azonban engedjétek meg, hogy beszámoljak Szeder első sikeres éles munkájáról, ami éppen a mai hajnalon esett meg. Bényei Tomi barátom este telefonált, hogy sebzés történt náluk, és amolyan Szedernek való feladat lenne: egy süldőcske kapott hátul egy lövést. A lőjelek is egyértelműek voltak: többször a fenekére ült a sebzett vad mielőtt beugrott volna a sűrűbe.

Reggel hétkor értünk ki a tett színhelyére. Az olvadó hóban nem sok mindent lehetett látni, mindössze egyetlen olvadástól szétterült vércsepp jelezte az előző nap történteket. Ekkor volt éppen 12 órás a nyom, így minden tekintetben ideálisnak mondható a kis kutyusnak.

Merre ment?
Lekötöttem Szedert a hátizsákom és a puska mellé, és megvizsgáltam a lőjeleket. Nincs csontdarab, csak az elugrás, és csetlés botlás nyoma a hóban, és az egyetlen már említett vércsepp a váltó bejáratánál. Szeder körbejárkál, hagyom, hogy kicsit kielégítse kíváncsiságát, aztán elindul szépen be a sűrűbe a nyomon. Az első 50 méteren csak 5-6 méterenként látható egy-egy csepp vér, s van ahol még annyi sem. A disznók által kijárt váltók olyanok, mint a labirintusjáték a Füles magazinban. A közeli szóró idevonzza a környék összes vadját. Az egymásból kiváltó, egymást keresztező, összefutó csapák közül csak Szeder orra „látja” a nekünk kedves, beteg vad csapát. Aztán egyszer csak változik a nyom: fenékre ült a vad, és húzza a lábait szemmel is látható ösvényt hagyva. Innentől a vér is sokkal bővebb.



Szaglabirintusban

 A sebzett vad egy erdészeti utat keresztez. Itt Szeder először nem a nyomon indul tovább, hanem bevált a sűrűbe. Ekkor még nem sejtem, hogy közel vagyunk már, és Szeder már a légszimat után megy. Visszahívom, visszateszem a nyomra, melyet ismét felvesz. Még egy 50 m, és már meg is van a disznó, melyet az este folyamán kikezdtek a rókák.

Itt van gazdi!

Az első megtalált vadunk!

Rövid vezetékmunka volt, alig 200 m-es dermedtre keresés, de mégiscsak az első. Utána persze játék, nagy dicséret, tisztesség a vadnak és az első töret Szedernek és nekem. A vádászházban előveszem frissen vásárolt eredménynaplómat és felírom a borítójára: Vétyempusztai Aida, alias „Szeder”, kezdve: 2013. március 1.

2013. február 11., hétfő

A hajsza



Olyan ez, mint egy akciófilm címe, már csak a stáblista, és a főszereplő megtépázott arca hiányzik a nyitóképből. És valóban, az utánkeresés legizgalmasabb része az a szakasz, mikor a vadat már pár tíz méterre megközelítettük, a kutyát szabadjára engedjük. Ilyenkor a kutya teljesen egyedül dolgozik, s sokszor több kilométerre is eltávolodik a gazdájától. Célja, hogy beérje, megállítsa a sebzett vadat, és addig ott is tartsa, míg a vezető meg nem érkezik. A sikeres hajtáshoz a kutyának jó kondícióval, kitartással, jó reflexekkel, tapasztalattal kell rendelkezni, és képesnek kell lennie elszakadni a gazditól, s egyedül dolgozni.

Nyomkövetésre könnyen, sikeres hajszára sokkal nehezebb nevelni a kutyát, hiszen az éles munka csak nagyon nehezen szimulálható. Szeder nevelésében eddig a hajsza kis szerepet kapott csak: a csapák végén fogócskáztunk mindig kicsit a szarvaslábbal, vagy játszottunk a szarvasfejjel, malaccal. A játékot élvezte Szeder – és én is – de hazudnék, ha azt mondanám, hogy sok időt töltöttünk vele.

A hajsza gyakorlása nehéz ügy. Inkább rávezető gyakorlatoknak nevezném, amit teszünk, hogy a kutyusban feléledjen a sebzett vad csaholására, állítására szolgáló ösztön. Merthogy a kiskutyában bizony ez is benne van, csak nem biztos, hogy tudunk olyan szituációt teremteni, mellyel elő is tudjuk hívni, hogy utána kellő mennyiségű pozitív megerősítéssel támogathassuk meg.

Szederrel e téren nehezebb utat járunk be, mint eddig. A kutyus nyomkövetésben kiváló – és ezt nem csak én, az elfogult gazdi mondom, hanem tényleg jó orra, kitartása van a kis csíkosnak. Hajsza viszont nehezebben indult. 

A hajsza két részre tagolódik: az első a futás, vagyis, hogy a kutya beérje a vadat. A második pedig, hogy folyamatosan ugatva állítsa is az utolért sebzettet. No ezzel a másodikkal megszenvedtünk, s a tanulási folyamat még tart sokáig attól félek. Összefoglalom, hogy sorrendben milyen hajszát érintő gyakorlatokat végeztünk:

Csapák végén „fogd meg” játék

Alapvető szabály, hogy minden csapa játékkal érjen véget, vagyis miután a kiskutya megtalálta a csapa fődíját jelentő szarvaslábat, mehet az elkapós játék. Érdemes ehhez egy kötélre kötni a szarvaslábat, és addig húzni a kutyust, amíg az ugatni nem kezd. Ha ugat, akkor gazdagon jutalmazzuk. Néha fárasztó ez a feladat, mivel ahogy egyre többet találkozik a szarvaslábbal, egyre kevésbé látja majd benne az élő vadat.

Terítéken lévő vad csaholása

Már egészen kis korától vezessük oda a terítéken lévő vadhoz. Amikor Szedernek új volt az élmény, csaholással kezdte mindig, aminek én nagyon örültem, bár amikor már látta, hogy a vad nem él, magától nem ugatott többet. Ilyenkor jöhetett a vad mozgatásával járó játék, mely igen könnyen ugrat be ugatásba minden kutyát. Érdemes megkérni erre egy ismerőst, vagy kötéllel mozgatni a vadat, mert a kutyus sokszor leveszi a helyzet komolytalanságát, ha a gazdi maga mozgatja a lőtt vadat.

Gyakorlat műdisznóval

Érdekes módszerrel találkoztam az Utánkeresők Baráti Körének egyik közös gyakorlásán Mátrafüreden. Kovács Endre és hannoveri vérebe, Ari számára készült egy izgalmas, érdekes feladat. A műcsapa végén egy disznóbőrbe bújt társunk – Horváth Dani – bújt meg. Ari a rövid csapa kidolgozása után mintegy 100 m-ről indult hajszára, és a disznószagú, mozgó, támadó valami hamar felkeltette ösztöneit: állította, csaholta Danit úgy, ahogy azt kell. Ezért is jó, ha van segítségünk a kiképzésben. Ez is egy többemberes feladat.



Fogócska

Ez egy olyan feladat, amihez nem kell sem komoly mennyiségű idő, sem extra felkészültség. Napi 10 perc fogócska játék a kutyussal csodákat tehet. Addig húzzuk a kis blökit, amíg ugatva rohan utánunk. Imitáljunk támadást is ne csak meneküljünk. Nagyon jó játék ez a megfelelő reflexek kifejlesztésére, ami életet vagy halált jelenthet a sebzett vad utánkeresésében.

Testedzés

A hajszára induló kutyának sokszor több kilométert is futnia kell a sebzett vad után. A hajszát a kutya nem adhatja fel, ezért figyelmet kell szentelni a testedzésnek is. A legjobb értelemszerűen a futás. Többen - természetesen ahol az biztonságos - autó mögött futtatják a kutyust. Én a biciklit választottam, és mivel rám is fér némi erőnlét fejlesztés, ahogy a hó elmegy futni kezdünk együtt.

Disznós kertben

Ez az a pont, amelynél visszatérek a leírással a jelenlegi eseményekre. Csapatunk nagyszerű kis gyakorlási lehetőséget ígért kutyáinknak. A mátrafüredi erdészeti iskola kertjében jó néhány vaddisznó is él amolyan vadasparki környezetben. Köztük egy szelíd méretes koca, aki nagyszerű gyakorlási lehetőséget biztosított kutyusainknak. 

Izgatottan vártam a napot. Eddigi tapasztalataim alapján biztos voltam benne, hogy Szederrel nem lesz gond. A népes csapat kívülről figyelte, ahogy a tapasztalt kutyusok megkezdik a játékot az evvel nem teljesen egyetértő kocával. Soma a drótszőrű tacsi volt az első. Soma teljes vehemenciával, bátorsággal állítja, csaholja egyből a kocát, aki inkább csak kérdően néz ki a csámcsogásból eleinte. Aztán egyenként indulnak a vérebek is. Egyszerre csak két kutya és gazdáik maradnak bent a kb. 50x50 m-es kifutóban. A tapasztaltabb kutyusok szépen teszik a dolgukat. Elérkezik Szeder ideje is: belépünk a kifutóba. Soma lassan 20 perce fáradhatatlan. Szeder figyel, észreveszi a disznót, és aztán semmi. Nem érdekli. Nem fut utána, nem ugat, nem fél tőle. Néha Soma után megy, hogy ugasson kicsit, de egyértelműen nem a disznót, hanem Somát. Nem érti a játék lényegét, nem érti a szituációt. Közepesen megsemmisülve viszem ki tíz perc próbálkozás után. Utána követnek minket a többiek, köztük a többi fiatal kutyus: Alex, Borka, Dagi. Mind ügyesek, csinálják, amit kell, amit a nagyoktól láttak. Csak Szeder nem csinál semmit második próbálkozásra sem.

Csalódottan, de az új kihívás elfogadásának megnyugtató érzésével indultunk haza. Ez ellen tenni kell. Még többet kell foglalkozni a hajszával, mert hiába lesz Szeder a legjobb orrú véreb, ha a munkát nem tudja befejezni.

Ugattatás

Még aznap este végignéztük a családdal a felvételeket. Persze a gyakorlat közben némasági fogadalmat tett kutyus most ott ült a tv előtt, és addig ugatott, amíg a képernyőn disznót, kutyát látott és ugatást hallott. Bár így működne ez a valóságban is...

Vadászat közben

A gyakorlás a kudarc ellenére sem állt meg. Folytattuk a fogócskát, műcsapázást, egyre nagyobb hangsúlyt fektetve a gyakorlást lezáró játékra. Éles munka hiányában – aminek azért még az ideje nem is nagyon érkezett el, ha nem dermedtre keresésről van szó – az eddigi rutin maradt: csapázás, csapázás és csapázás. A gyönyörű télben persze a vadászember – minő meglepő – vadászni is jár. Január végén Anti barátommal felugrottunk Királyházára egy kis cserkelő vadászatra. 40 cm hó, kitűnő idő, fantasztikus börzsönyi hangulat. Persze Szedert nem hagytam a vadászházban, jött velem a cserkelésre, ami sokszor kérdőjelezi meg a vadászat sikerességét, de hát ez van. Én választottam a vadásztkutyás életmódot, nem szabad panaszkodni.
Szeder hihetetlenül jól követi az egészséges vad csapáját, folyamatosan le kell szedegetni róla. A hóban vadászni jó, mert nagyszerűen kontrollálható, hogy éppen mit csinál. Elképesztő, hogy a rudliból kiválasztott szarvast követi, nem megy át más vad szarvas nyomára. Lenyűgöző orra van. A friss porhó elrejtette ugyan a lépteink zaját, az alatt megbúvó jeges hóréteg azonban be-be szakadt a lábam alatt, ami nem tette könnyűvé a cserkelést. Mégis sikerült közelre belopnom egy magányos sutát. A 45-70-es puskámat vittem magammal, amivel nem szeretek 70-80 m fölé lőni. Szedert lekötöttem egy vékony fához, széttúrtam kicsit neki a havat és leraktam a hátizsákomat. Eleinte próbált szabadulni a póráz fogságából, és mereven figyelte, ahogy ellopózom a vad irányában. Nem ugatott, nem nyüszített, egy pár perc után leült a táska mellé és várakozott.

A suta már csak 70 m-re volt, épp lőni készültem, amikor távoli lövés zaja riasztotta meg. No majd legközelebb. Tovább cserkelve az utunk mentén két őz friss nyoma ment. Szedert persze alig lehetett távol tartani a nyomtól. Mágnesként vonzotta az orrát. Olyannyira friss volt, hogy fel is zavartuk őket. Alig 20 méterre ugrottak át az erdészeti úton előttünk. Persze kutyával a kézben lövésről szó sem lehetett. Kezdett szürkülni, így elhatároztam, hogy lecserkelünk egy közeli leshez, és ott várjuk be a lővilág végét.

A les előtt 30-40 méterrel szóró. Lassan, takarásban léptünk ki a leshez. Szeder orra folyamatosan a szélben volt, így tényleg tyúklépésben lopakodva mentünk. Lassan kinéztem a szóróra: sehol semmi. Felakasztottam Szeder vezetékét a karomra, majd elkezdtem felrakosgatni a felszerelést a lesre. Épp a puskánál tartottam, mikor Szeder iszonyatos tempóban megpróbálta magát kitépni a kezemből, s zajosan ugatni kezdett. Ledobtam a zsákomat és a szóró felé néztem. Három éppen hogy süldő méretű disznó lépett ki. Szeder tépte, húzta a vezetéket: rohant volna a disznókra. Nem is tudtam mit csinálja: egyrészt sejtettem, hogy a vadászat ennyi már, másrészt viszont nagyon örültem, hogy a kutyus így reagált. Ez szöges ellentétben állt azzal, amit a kertben láttam tőle. Hogy a gyakorlás, vagy a helyzet mássága indukálta a helyes cselekvést? Nem tudom, de örülök neki. A disznók legalább 30-40 másodpercig néztek minket, Szeder pedig éppen azt csinálta, mit egy vérebnek kell.

Eltűntek, felültünk a lesre, Szeder álomba merült. Hamarosan felemelte orrát, és nagy elánnal szagolt a szélbe. Felvettem a puskát, és hamarosan meg is jelent ismét a három malac. Vagy 30 másodpercig néztem őket. Nem volt nagy a távolság, alig 50-60 m. Kivált a legkisebb, célzok, és már csattant is a lövés. A disznók elrebbentek, mintha ott sem lettek volna... Mögöttük jól látható becsapódás nyom a hóban. Fölé lőttem...

Azért kivártuk a 10 percet, és levittem Szedert, hogy ellenőrizzük nem sebeztem-e. A kutyus nem mutat vért sehol, megnyugodtam. Indulunk vissza a lesre, gondolván, hogy most már tényleg véget ért a vadászat mára, amikor Szeder egyszer csak visszatör, hogy majd kitép kezemből a vezetéket és ugat. Visszanézek: a disznók alig 10 méterre tőlünk visszajöttek. Puska a lesen persze, de nem is lett volna idő lőni, mert az ugatásra azonnal visszafordultak a sűrűbe. Aznap már nem jöttek vissza... Hát igen, a vadászat nem egyszerű hobbi. Aznap a vad volt jobb. A lővilág véget ért, mi pedig visszasétáltunk a ház felé. 

A nap vadászként sikertelen volt, Szeder szempontjából viszont sikerként elkönyvelhető: éles helyzetben úgy csaholta a vadat, ahogy kell. És ha a kutyus miatt sikertelen a vadászat? Volt már nagyobb gond. Az utóbbi fél év kialakította bennem azt az érzést, hogy nagyobb hiányérzet kutya nélkül vadászni, mint puska nélkül az erdőbe menni. Hiszem azt, hogy Szeder magasabb szintre emelte a vadászattal kapcsolatos értékrendemet.


Szavannák nagy királya

Szeder tehát csaholja a vadat, ahogy kell, de nem csak hazánk nagyvadjait. Egy verőcei étterem parkjában kialakított mini vadaskertben szokatlan vaddal is volt lehetősége találkozni Szedernek. A szombat délutáni családi séta legviccesebb részeként Szeder egy struccot próbált állítani meglehetős sikerrel. Bár kettejüket kerítés választotta el, az interakció mégis sikeres volt. Hát ha egyszer Afrikában támadna kedvem vadászni, talán még ott is megállná a helyét a magyar kiképzésű véreb. :)