Furcsa időszak volt az elmúlt pár
hét. A munka miatt csapázni sem igazán volt idő, éles munka
pedig egyáltalán nem akadt. Nem csoda, hogy Szeder sem nagyon fért
már a bőrébe, és én is nagyon vártam valami mozgalmas eseményt.
Továbbá az is feszélyezett, hogy bár több sikeres dermedtre
vezetést abszolváltunk, a hajsza mégis kimaradt eddig az
életünkből. Sokat játszottunk, gyakoroltunk, tudom, hogy kapós
kis kutya, de nem láttam még soha mit művel sebzett vadnál.
Mindez persze némi feszültséggel is bírt. Mi van ha fél majd a
vadtól? Mi van, ha nem teszi a dolgát?
A hétvégén Cserhátsurányban
tartott terelővadászatot a helyi társaság, amelyen a mi kis
csapatunk adta az utánkereső szolgálatot. Mi vasárnapra vállaltuk
a készenlétet, úgyhogy már szombat este összeraktam minden
cuccot, feltöltöttem a GPS akkumulátorait. Megbeszéltük, hogy
Dani hív este, és értesít a fejleményekről, s ennek fényében
döntjük el, hogy hajnalban indulunk, vagy elég délelőtt. A
szombati nap sebzéseiből nem maradt vasárnapra ez már estére
kiderült, úgyhogy nem maradt más, mint várni a telefont, hogy
mikor induljak, ha egyáltalán még kell.
Délig semmi. Már kezdtem úgy
gondolni, hogy itt ma nem lesz ránk szükség, amikor végre
megcsörrent a telefon. Dani ecsetelt, hogy kis csúszásban van,
mert Somának és neki volt egy kis akciófilmbe illő esete egy
kannal. Soma szerzett kis sebet, de épp bőrrel megúszták
mindketten a kalandot. A parancs megjött: sebzés van, indulhatunk.
Kettőre értünk a területre. Egy
vadász 40-45 méterről lőtt meg egy gímtehenet, amely elfeküdt,
majd jó egy óra múlva lábra kapott, és tova ügetett be a
sűrűbe. A rálövés helyén vettük fel a csapát. Mindkét kutya
izgatottan, erősen húzva indult el egymást váltva az élen. A vér
eleinte jó volt. A rálövés helyén sötétpiros tócsa, később
kenések magasan az aljnövényzeten. A szarvas egy szedresen vágott
át, majd több erdészeti utat keresztezve beváltott a szálerdőbe.
Az úton a kutyák kicsit elidőztek, mert a fel alá járkáló
vadszállító autók széthordták a szaganyagot mindkét irányba.
Kis helyszínelés után azonban mindketten ugyanott indultak meg
befelé az erdőbe. Vér innentől már nem volt, de a kutyák olyan
erősen húztak az irányba, hogy nem lehetett nem bízni bennük.
Hamarosan egy fél tenyérnyi vérfolt igazolta állításukat. A
szarvas itt megállhatott kis időre.
A csapa a völgy felé fordult, s
hamarosan mindkét kutya emelni kezdte orrát, jelezve, hogy
közeledünk. Hamarosan megpillantottuk a sebágyba feküdt szarvast.
Még élt, emelte fejét. Dani hajszára engedte Somát, és szólt
hogy induljon Szeder is. A szarvas közben lábra kapott és vagy 50
métert futott miközben a kutyák hevesen ugatták. 50 méter után
aztán megállt. Soma hátulról, szokás szerint, Szeder pedig
körülötte szaladgálva csaholta körbe.
Az első szarvas, az első hajsza - már csak a jobb oldalára kellett volna fektetni a vadat a fénykép előtt
Először láttam Szedert elő sebzett
vaddal. Olyannyira megigézett a látvány, hogy az eseményt
résztelesen fel sem tudtam idézni később. Furcsa kettősséget
éreztem: mindenek előtt sajnáltam a sebzett szarvast. Nem jó így
szenvedni látni a nemes vadat... Másrészt örömmel töltött el a
siker, hiszen Szeder éppen azt csinálta és éppen úgy, ahogy egy
jó vérebnek dolgoznia kell. Megkönnyebbülést adott az is, hogy
megrövidíthetjük szenvedését. Utánuk futottunk. A
kegyelemlövést Dani adta le az ismét elfeküdt szarvasra, ami
komoly figyelmet igényelt, hiszen a két kutya figyelme, csaholása
nem lankadt egy percre sem, folyamatosan köröztek a fekvő vad
körül.
A munka nem volt éppen hosszú vagy
embert próbáló. A vezetékmunka csak 600 méter volt, s a hajsza
is mindössze 100 m. De mégiscsak az első igazi, szép, vérebes
hajszánk volt. A sebző lövés egyébként a májcsúcsot érte, s a seb főleg
befelé vérzett. Jó pár liter vér volt a mellüregben.
Aznap még egy kontroll munkánk volt:
70-80 méterre tett lövést egy vadász egy szarvasra, s úgy látta
hátsó lábai megroggyantak. Már szürkült, amikor el tudtuk
kezdeni a rálövés helyének keresését, s a teljes sötétségbe
nyúlt keresgélésünk, de vérnyomot nem talált sem Soma, sem
Szeder.
1400 méteres dermedtre vezetés, a vendégvadász előző
este sebezte, 14 órás volt a csapa. Szedernek ekkor még kezeltük a
törött farkincáját, lehet látni ahogy lóg folyamatosan a vége. Annak
ellenére, hogy komoly fájdalmai lehettek, tök jól dolgozott, pedig
voltak benne jó kis törések, nehéz részek.
Emlékeztek még, hogy egy 2012. októberi postban azt írtam, hogy Szeder lábemeléssel jelzi a vért? http://hannoverinegykezlabas.blogspot.hu/2012/10/gesztusok.html Tavaly amikor kezdtük a
bevezetést észrevettem, hogy vérnél van amikor a jobb első lábát emeli,
úgy jelez. Most a videón többször is látszik ez a gesztusocska (végén
tisztán látszik a vadnál). Nem mondom, hogy én tanítottam neki, de
dicsértem gazdagon, amikor csinálta, úgyhogy úgy tűnik rögzül. Minden
vért nem jelez így még, de remélem eljön majd annak az ideje is.
Sem Szeder sem én nem vagyunk elég
tapasztaltak ahhoz, hogy egyedül vállaljunk akkora felelősséget,
mint egy gímbika keresése. Gyakorolni ellenben kell, méghozzá
úgy, hogy a vad terítékre hozatala ne kerülhessen veszélybe
tapasztalatlanság miatt.
Erre jó lehetőséget kínál
egyesületünk alapvető kutyaképzési elve, a kétkutyás keresés.
A tapasztalt vérebes társ támogatása felbecsülhetetlen érték
nekünk. Erről már írtam egy korábbi postomban, és hiszem, hogy
ez a legjobb módja, hogy a kutyust a kellő műcsapás tapasztalat
megszerzése után az éles munkákba is bevezessük, méghozzá úgy,
hogy igazán nehéz feladatokkal is szembe kerülünk.
Ebben a szezonban eddig két gímbika
keresésben sikerült így részt vennünk. Egy sikertelen és egy
sikeres keresést abszolváltunk. Íme történetük.
Sikertelenül
Az első másodkutyás keresésre
Bényei Tomi barátom hívott. Már a hívásnál jelezte a helyi
hivatásos - aki szintén vérebes - hogy ez szerinte nem lesz meg.
Egy német vendégvadász előző nap este sebezte. 180 méterre lőtt
jó fénynél a bőgő bikára, kissé lefelé a dombról, lesről. A
lövésre a bika hátrafelé kirúgott, majd begaloppozott egy
kukoricásba, mielőtt a vadász a második lövést is ellőhette
volna. Nagy segítség volt, hogy a vendégvadász egy ismerőse
videófelvételt készített a lövésről, vagyis mi is megnézhettük
a vad találatjelzését. Valóban alacsonyan hátra rúgott egyet,
majd mintha semmi sem történt volna továbbügetett. A kukoricás
szélén még meg is állt körülnézni, hogy ez pontosan mi volt,
mielőtt belépett volna.
A kukoricánál tettük rá a kutyákat
a nyomra. Elöl Tomi és Rocky, mögöttük 10-12 méterre mi
Szederrel. A kukoricában néhány csepp vért találtunk, mást nem.
Sem kenés, sem háj, sem csontdarab, semmi más. De mentünk tovább.
A vad beváltott az erdőbe, majd egy árok partján haladt végig.
Jó 6-800 méter után találtunk még pár csepp vért. A cseppek
előrefelé fröccsentek, jelezve, hogy a vad futott ezen a részen.
Utána hegynek fel, de semmi vér. Már azon filóztunk, hogy
letértünk a nyomról, amikor újabb 1,5 km után ismét egyetlen
csepp vért találtunk egy levélen. Tehát mentünk tovább,
egyenesen egy elfekvésig. Az elfekvésben nem volt egy csepp vér
sem. Ekkor tartottunk 4,5 km-nél a GPS szerint.
A hivatásos itt jelezte, hogy ne
menjünk tovább, nincs értelme. Megerősítettük a feltételezését,
hogy alacsony horzslövés volt has tájékon.
Sikeresen
Rákövetkező héten Tomit ismét egy
sebzett bika keresésére hívták, én pedig épp úgy, mint előző
héten elkísértem őt. A sebzés egy hegyoldalban történt, alig
70-80 méterről. A német vendégvadász 30-06-os puskát használt,
a lövés pedig előre-lefelé elcsúszott, aminek következtében a
forgó környékén ellőtte a jobb első lábát a bikának. A
kísérő vadász jelezte, hogy a rálövés után a szarvas
beváltott a sűrűbe, majd nyoma veszett. A vérnyom könnyen
követhető, bőséges de nem akartak utána menni, nehogy fel legyen
zavarva a sebágyból. Reggel 9-kor értünk ki a rálövés helyére.
A kutyák könnyen felvették a nyomot, és mintaszerűen haladtunk
hegynek fel. A sebző vadász kificamította a lábát, így egy
barátja kísért minket el az illetékes hivatásos társaságában.
Az első vér
Az első sebágy a rálövéstől 5-600
méterre volt, egy további pedig egy jó kilométerrel feljebb a
hegyoldalban egy igazi börzsönyí sűrűsben. Rocky haladt elöl
Tomival, utánuk mi 10-20 méterre, mögöttünk pedig a hivatásos
vadász és a német vadász. Daráltuk a kilométereket.. először
fel sem tűnt, hogy mekkora a táv, csak amikor lepihentünk egy árok
alján, hogy megitassuk a kutyákat, akkor néztem rá a GPS-re, ami
4,5 km-t mutatott. A vezetékmunka mintaszerű volt, egyik kutya sem
tévedett egy métert sem. Ilyenkor az igazsághoz hozzátartozik,
hogy a másodkutya nem végez teljes értékű munkát. Ha kellő
távolságot tudunk tartani, akkor a nyomon megy, de ha túl közel
kerülünk a főkutyához, akkor néha őt követi. Persze
kontrollnak ilyenkor is nagyon jó hogy vagyunk.
Bele a felkelő napba
Sebágy
További 2,5 km-t mentünk, miközben a
vér egyre frissebbé kezdett válni. Egyre gyakrabban találtunk
olyan kenéseket, mintha a vad dülöngélt volna. Rövid tanakodás
után Tomi lecsatolta és hajszára indította Rocky-t – éppen 7
km nél -, itt már annyira friss volt a vér, hogy szinte csepegett
le a levélről. Megbeszéltük, hogy Szeder marad, mivel a vadat nem
láttuk, úgyhogy vele megyünk tovább a nyomon. Aztán kb. 800
méteren Rocky állította a szarvast. Rámentünk, előtte 250m-rel
Szedert is elengedtük, de nem látta még a vadat, és nem is
értette igazán a helyzetet. Pont a csatoláskor a szarvas felkelt
és megint 600 méterre futott Rockyval. Közben mi is rohantunk
persze rövidebb úton. Szeder közben visszajött a saját nyomán,
és elindult oda, ahol csatoltam őt, úgyhogy én itt kiszálltam és
visszamentem érte. Leült szépen ott ahol utoljára találkoztunk.
Közben Tomiék tovább mentek a
hajszán. Nagy vitalitása volt a szarvasnak, annak ellenére, hogy
három lábon menekült. Még további négy alkalommal állította
Rocky, amire Tomi meg tudta adni a kegyelemlövést.
Én közben visszamentem az autóhoz,
hogy begyűjtsem a boldog német vadászt. Szeder közben kinyúlt,
mint egy rongyszőnyeg. Kicsit persze szomorú voltam, mert nagyszerű
alkalom lett volna, hogy lássam hajsza közben végre a kis
hannoverit, de még nem volt itt az ideje úgy látszik. Azért a nap
cseppet sem volt felesleges, sőt. Jó tapasztalat volt látni, hogy
Szeder hosszan is tud megbízhatóan dolgozni, valamint azt is jó
volt látni, hogy elszakadás esetén visszatért a csatolási
ponthoz, nem ment világgá. Ez volt egyébként az első alkalom,
hogy eltávolodtunk egymástól munka közben több száz métere,
úgyhogy hazudnék ha azt mondanám, hogy a zabszem nem volt a
hátsómban.
Megvan!
A nap további tanulsága, hogy nem
csak vizet, de valami energiadús táplálékot is érdemes vinni a
munkára, hogy utána egyből feltölthessük a lemerült elemeket.
Tapasztaltabb vérebesek a töpörtyűre esküsznek. Következőre
lesz nálam némi vaddisznóból készített csemege az biztos.
Szinte napra pontosan egy éve kezdtem
el írni ezt a blogot, és éppen egy éve kezdtem el Szeder
bevezetését. Visszatekintve erre az egy évre kellemes érzés: sok
unkát tettünk egymásba, és mindketten sokat tanultunk. Az első
hivatalos megmérettetés 2013. október 5-én érkezett el.
Egy véreb életében négy vizsgát
tehet le. Az első a Vadászati Alkalmassági Vizsga. A jogszabályok
szerint olyan kutya vehet részt vadászatban Magyarországon,
mely ezzel a vizsgával rendelkezik. A jogszabály nem említi a véreb
elővizsgát és fővizsgát, de sok véreb
dolgozik az országban elő- vagy fővizsgával, tehát a gyakorlat
azt mutatja, hogy azt is elfogadják.
Az vadászkamarák által szervezett
utánkereső vadászati alkalmassági vizsga és a Véreb Egylet
által szervezett elővizsga egyébként szóról szóra ugyan az.
Nem csak a feladtatok ugyan azok, hanem az értékelés, pontozás is
ugyanúgy történik. No nézzük, hogy pontosan mit is kell egy
kutyusnak teljesíteni, ahhoz, hogy hivatalosan is utánkereső
vadászkutya legyen.
A vizsga két nagy részre oszlik. Az
első rész a fegyvelmi gyakorlatokkal, második a munkaképességgel
– csapázással – foglalkozik. A fegyelmi gyakorlatokon azt
ellenőrzik, hogy a van e olyan szófogadó, hogy ne zavarja a
vadászatok menetét. A gyakorlatokat, és a saját tapasztalatainkat
is leírom itt, hátha tudok vele segíteni utánkereső vizsga előtt
álló vérebvezetőknek:
Behívás, vezetékre vétel: a
lecsatolt kutyussal el kellett sétálnunk 100-120 métert, miközben
a kutyust kétszer háromszor be kellett hívni és vezetékre
kellett venni. Ez volt az első feladat, és bármennyire is tudom,
hogy Szeder mindig visszajön, azért a zabszem ott volt. :) Szemem
előtt lebegett a kép, ahogy a kutya talál valami érdekes szagot
én meg negyedóráig szólongatom, hívogatom, ő meg rám sem
hederít. De Szeder nem ilyen. Szépen bejött mind a három
alkalommal, és ülve várta, hogy felcsatoljam a vezetéket.
Elfektetés: nos ez a legnehezebb
feladat. Alapvetően kétféleképpen lehet abszolválni: lekötött
kutyussal és szabadon elfektetett kutyussal – kevesebb pontért
természetesen. Vigyázzunk mit választunk, mert ha a kutyus 10
méternél jobban elhagyja helyét, azonnal kizárják a vizsgából.
Bár kétségtelenül jól haladtunk a szabadon fektetéssel, mégsem
voltunk olyan szinten, hogy 9 kutya között is garantálni tudjam a
sikert, ezért én inkább lekötöttem Szedert, ahogy több
tapasztaltabb vérebes társam is. Ki tudja, hogy a falkaszellem
mire képes. Lehet, hogy elég egy kutyának megindulni, hogy a
többi utána rohanjon. A kutyus fekhet, ülhet, miközben a vezetők
kimennek a látótávolságból. Ekkor a vizsgabiztos lövést ad
le. A kutyák nem mozdulhatnak (felállhat, az nem gond), nem
tépkedhetik a vezetéket, nem próbálhatnak elszabadulni.
Nyugisan, helyben kell maradni. Szeder szépen vette az akadályt.
Leültetem és marad paranccsal lenyugtattam. Ahogy távolodtunk
felállt, de aztán vissza is ült kis fészkelődés után és úgy
„várta” a lövést. A vezeték végig laza volt, még csak meg
sem feszült. A lövésre Szeder nem mozdult. Megfordult a fejemben,
hogy lehetett volna lekötés nélkül is abszolválni a feladatot,
de ahogy az utánkeresében, úgy a vizsgán is tisztában kell
lenni saját képességeinkkel, felkészültségi szintünkkel, és
annak megfelelően kell elhelyezni a lécet. Ezért nem megyek
tapasztalatlan vérebesként tapasztalatlan kutyával bikát
keresni... Mondom ezt azért, mert néhány szabadon elfektetett
kutya bizony útra kelt...
Csak maradj így a gyakorlat alatt is...
Vezetés láb mellett: A kutyust
rövid vezetékre véve bal láb mellett kell vezetni. Nem húzhat
extrém módon, nem térhet ki az irányból, végig szorosan
követnie kell a vezető lábát. Közben még 2-3 lövéssel
tesztelték a lövésállóságot. Nem volt ezzel a feladattal
gondunk.
Viselkedés a vadnál: ennél a
feladatnál kb. 10-15 méter távolságból kellett a kutyáknak
megtalálni lecsatolva egy vaddisznóbőrt. Mindannyiunk pechére
erős hátszél fújt, amikor a gyakorlatot végeztük, így
mindegyik kutya tekergett egy időt, amíg meglelte a disznóbőrt.
Mindegyik lement a szél alatti oldalra, és onnan jött vissza a
műdisznóhoz. Itt két dolgot nem csinálhat: nem kezdheti ki a
„vadat” és nem félhet tőle. Az nem baj, ha kellő
óvatossággal közelíti meg a vadat, ahogy az sem, ha kicsit
ráharap, vagy nyalogatja. Ha a kutyus fél, vagy erősen belekap,
akkor viszont vége a vizsgának.
A fegyelmi gyakorlatoktól tartottam a
legjobban. Bár tudtam, hogy jól felkészültünk, Szeder mégis
csak egy játékos kölyökkutya, ez pedig magában rejtheti a
meglepetést. Összességében azt tudom tanácsolni mindenkinek,
hogy vegye nagyon komolyan a fegyelmi feladatokat, mert itt nagyon
könnyű elvérezni. Itt nincs mérlegelés: ha a kutya nem jön be,
vagy az elfektetés helyét 10 m-nél távolabbra elhagyja, vagy
megijed a lövéstől vége a vizsgának! Ezek a feladatok
egyszerűnek tűnnek, éppen ezért könnyen letegezhetőek, hogy „áh
ezt úgy is tudja a kutya, ne gyakoroljuk már..”. De. Kell
gyakorolni!
Utánkereső gyakorlatok:
Előkeresés: gyakorlatilag a
kutyusnak meg kell találnia egy 20x20 méteres területén az
imitált rálövés helyét és fel kell vennie a csapát. Parancsra
a blökinek szépen keresnie kell érdeklődő módon. A csapákat
5-6 órája fektették, így nem volt nehéz feladat. Elvben.
Gyakorlatban még sok sikeres munkával bíró tapasztalt véreb is
sokat keresgélt, amíg felvette a nyomot. A mi rálövésünk kb.
10-12 méterre lehetett a kiindulási ponttól, és Szeder talán a
leggyorsabb volt az összes kutyus közül a csapa felvételében.
Érdekes egyébként azt látni, hogy a vizsgahelyzet nem csak a
vezetőnek vizsgahelyzet. A rálövés helyét jelezni kell a
bíróknak, csak akkor lehet továbbindulni a vezetékmunkára.
Vezetékmunka: 7-800 méter csapa
vérebek esetében, 2 dl vér, 4-8 óra – esetünkben kb. 6 óra
csapaidő, egy derékszögű és egy tompaszögű törés.
Egyáltalán nem tűnik nehéz feladatnak. Nem is az, ha a
vérebvezető odafigyel. Vége a vizsgának ha: a kutya kettőnél
többször elhagyja a csapát 50 méterre, vagy a szarvaslábat nem
találja meg. Jó pont ha a vezető jelzi folyamatosan a kutya által
mutatott vérnyomokat. Szép vezetékmunkával kiegyensúlyozott
tempóban halad. Azt hiszem, ezt az akadályt szépen vettük, bár
őszintén szólva lassabban csináltuk, mint amennyi időt
egyébként akár gyakorláskor, akár éles munkán egy ilyen
csapára szántunk volna. És persze nem a kutya miatt. Szeder
szépen felvette a nyomot a napsütötte füves tarlón, majd
megtalálta a bozótosba a beváltást. A bozótos sáv közepén
egy árok futott, no ebben tekergett egy kicsit, de a nyomot nem
hagyta el. Amikor kiélvezte a környező kellemes szagokat, tovább
ment. A csapa kiváltott egy újabb napsütötte rétre, itt is
kicsit oda-vissza ment a nyomon, de nem hagyta el a csapát.
Különösen figyelni kell, amikor a csapa erdőből nyílt térre
ér! Ezek a legkönnyebb hibázási pontok. Inkább legyen lassabb a
kutya, inkább ellenőrizze magát többször, de ne hibázza el.
Szeder ment ide-oda a nyomon 5-10 métereket, majd nekiindult, hogy
egy újabb bozótoson áthaladva, újabb mezőre kiérve befejezzük
a munkát és megtaláljuk a szarvaslábat. Bármennyire is tudtam,
hogy a csapázás nem lesz nehéz feladat – pedig ilyen
vizsgahelyzetben igen is az – szarvascsülöknek ennyire még nem
örültem... Tehát meglett, és innen már tudtam, hogy a VAV
vizsga is sikerült.
Nyerésre állva
Persze a hiúság azt diktálta, hogy
tűkön ülve várjuk az eredményt. A kilenc kutyusból öt
teljesítette a vizsgát. Szeder 192 pontot kapott a 240-ből, ami az
adott napon a harmadik legnagyobb pont volt. Előttünk két
tapasztalt kutyus volt. Pontot veszítettünk három feladatnál:
egyrészt az elfektetésnél, ahol én a lekötést választottam.
Másrészt a vadnál való viselkedésnél: itt a vizsgabiztos úgy
ítélte meg, hogy hamarabb kellett volna a vadhoz mennie.
Harmadrészt egy pontot veszítettünk a vezetékmunkán, mert a
kutyus sokat időzött az önellenőrzéssel. Ezt én nem éreztem
hibának, hiszen inkább a kutyus jó tulajdonsága, ha
bizonytalanság esetén ellenőrzi magát. Több időt sem töltöttünk
a csapával mint a többiek, de az is biztos, hogy az utánkeresés
nem időre űzött tevékenység, hanem csak az eredmény számít:
meg lett-e a vad, vagy nem. A többi sokszor mese.
Néhány jó tanácsom hasonló
helyzetben lévő vadásztársaknak:
Fektesd bele a munkát a kutyusba
magad. Ne válaszd a könnyebb utat, hogy más képezze ki neked.
Ne változtass semmin vizsga
előtt, használd ugyan azt a felszerelést mint mindig. Volt olyan
kutyus, melyre gazdája most először adott hámot nyakló helyett.
A kutyus a vizsgán a hámmal nem keresett, vizsga után nyaklóval
próbálva vígan ment a csapán.
Vizsga előtt mozgasd le a
kutyust, had szívj magába a környék érdekes szagait, had szokja
meg az adott területet. Nyugodt kutyával sokkal egyszerűbb
vizsgázni...
Vigyél sok vizet a kutyusnak.
Kiszáradt orr nyálkahártyával töredékére esik vissza
szaglóképessége.
Maradj nyugodt. Ne rakd rá a
kutyusra a feszültséget. Neki ez pont olyan nap, mint a többi,
és ez így jó.
És, hogy a 192 pont soknak
tekinthető-e? Nos ez relatív. Nagyon relatív. Persze jól hangzik
nekem, meg simogatja a májamat, de a vizsgán teljesített szint és
a valóság között igen nagy eltérések lehetnek. Élő példaként
aznap vizsgázott egy olyan véreb, amelyik 200 körüli sikeres
munkánál tart, és kevesebb pontot kapott Szedernél. És akkor
most az én tapasztalatlan Szeder kutyám jobb véreb, mint a 200 sikeres
munkával bíró kutya? Egy frászt. A vizsga és valóság két
külön ügy. A cél az, hogy a valóságban is sikeresek legyünk. Azon
leszünk.
A kalapomra pedig feltűztem a vérebes kitűzőt. Köszönet érte Snoopy barátomnak! És hogy most merre tovább? Még kell gyakorolni, biztosabbá válni, mert még nem profi a közös munkánk. Mehet tovább a tanulás.
Sajnos nem sikerült Szeder farkát
megmenteni. Már úgy látszott, hogy visszatér az élet a törött
részbe, amikor egyszerűen elkezdte lerágni az akkor már –
hitünk ellenére – elhalt részét. Este alig öt perc alatt 5 cm
hosszú 2,5 cm széles sebet rágott magára úgy, hogy kilátszott a
csont. Azonnal telefonáltunk az állatorvosnak, és vittük műtétre.
Így kezdődött - csontig rágta az elhalt véget
Mindannyian elszomorodtunk, kislányom
ott térdelt Szeder előtt, ölelte és csak sírt, hogy nem akarja,
hogy levágják a kutyus farkát. Úgy búcsúzott el az óvodai
terem ajtajában, hogy „Nagyon vigyázzatok Szederre!”.
Nem volt mit tenni. A farok végi
kisebesedés már éppen rendbe jött volna, amikor a törés
történt. A sérült erek nem tudtak megfelelő vérellátást
biztosítani a faroknak, Szeder természetes reakciója pedig az
volt, hogy amputálja az elhaló részt, hogy ne fertőződjön el,
ne üszkösödjön.
Itt még megvolt... az utolsó pillanatok
A műtét maga alig volt több, mint 30
perc. Utána 3-4 órával kezdett ébredezni, és szinte azonnal
látni lehetett rajta a változást. Biztosan a fájdalomcsillapítók
is közrejátszottak benne, de jó kedvvel ébredt, látszott rajta,
hogy a fájó farok eltávolítása megváltás volt neki.
Szerdán vehetjük le a kötést és a
gallért. Azóta éppen olyan rosszcsont, mint amilyennek ismertük
mindig, csak 30 cm-rel rövidebb lett a vérebecske. Szokni kell a
vizsla-szerű fart, de hát az optikánál fontosabb a kutyus
egészsége. A farok hiánya pedig nem befolyásolja munkát.
Röviden. Ennyi.
Közben már tudjuk a VAV vizsga
időpontját. Pár hét múlva Szeder hivatalosan is vadászkutya
lesz. Addig még kissé rendbe tesszük az elmúlt hetek
farokproblémái miatt elhanyagolt fegyelmi gyakorlatokat és
csapázunk kicsit, hogy megfelelő kondiban legyünk.
Elhatároztam, hogy veszek a
vadászkalapomra egy vérebes kitűzőt. Ha a vizsgát megcsináltuk,
feltűzöm rá.
Sajnos az augusztusi post kimaradt, és
az az igazság, hogy az adott hónapban nem is sok minden történt
kutya ügyben. Egyrészt a családi nyaralás, másrészt pedig a
lövész EB-re való készülés és az EB foglalta le Szeder idejét.
Ez nem szép dolog, de ez van.
Augusztus végétől azonban
visszamentünk a rendes kerékvágásba, sőt éles munkát is
oldottunk meg. 1400 méteres dermedtre kereséssel találtunk meg egy
14 órája sebzett malacot. A nyom felvételét nehezítette, hogy
sűrűn látogatott szórón lőtték, valamint aznap este még két
malacot lőtt ugyanott a sebző, tehát volt ott mindenféle nyom-vér
összevissza. Szeder 4-5 percig forgolódott a rálövés helyén 5 m
sugarú körben, hogy kibogozza az eseményeket, aztán szépen
megindult a nyomon. A malac hegynek fel vette az irányt eleinte erős
kenésekkel, aztán egyre kevesebb vérrel. Kutyám hibátlanul
követte a 14 órás nyomot, és meg is találtuk az erősen
kikezdett malacot 1,4 km után. Valószínűleg hátsó láb lövése
lehetett. Azért valószínűleg, mert mára a disznó felét már
megették a rókák. Minden esetre nagy életerő lehetett a
malackában, hogy eddig eljutott... nekünk viszont jó munka, jó
gyakorlás volt.
Kis disznó nagy munkával
Közben némi orvosi jellegű gonddal
is megismerkedtünk az elmúlt egy hónapban. Más vérebes
kollégától is hallottam már hasonló esetről, ezért okulásként
összefoglalom az eseteket:
Folyamatos vakarózás
Szeder pár hete eszeveszett módon
vakarózni kezdett. Néhány helyen foltosra vakarta a lábát,
testét. Először arra gondoltunk, hogy valamilyen allergiás
reakciót váltott ki az új bolhaűző nyakörv, de sajnos nem.
Aztán változtatni kezdtünk az étrenden: lecseréltük a száraz
kaját, és növeltük a hús-házikoszt hozzátáplálás mértékét.
Ez sem hatott. Kinyomattuk a bűzmirigyét, ami pár napra javított
a helyzeten, így meg volt a probléma forrása. Az augusztusi
kevesebb testmozgás miatt sokkal gyorsabban telítődött a
bűzmirigy, ami bőrallergiát válthat ki. Persze gond lehetett a
táplálékkal is, mivel a bűzmirigy ürítéséért elsősorban a
széklet felel. A mirigyek ürülését izom összehúzódás okozza,
amely ingerét a rostos táplálék váltja ki. Az állatorvos
tanácsára a bőrpírt és kiütéseket szteroidos kúrával vittük
le, a táplálékához pedig rostanyagot – korpát – keverünk. A
bűzmirigy működése több hónap alatt áll vissza normálisra,
addig a kutyus nem kaphat csontot. Egyébként már most sokkal jobb
a helyzet.
Törött farok
A másik gond sajnos maradandó lesz
úgy tűnik. Szertelen Szederke extra hosszú farkincája olyan mint
egy ostor. Iszonyatos erővel tudja odacsapni mindennek, aminek
következtében egyrészt a farokvége kisebesedett, a faroktőtől
számított egyharmad távolságnál pedig sajnos pár napja
megroppant egy csigolya ahogy a házfalnak ütötte a farkát. A
farokvég sebét folyamatosan fertőtlenítjük, és hámosítóval
kezeljük, de nem kecsegtetett túl sok jóval az állatorvos.
Örömkitörései magukban hordozzák a veszélyt, hogy újra elő
fog jönni. A roppanás is komolyabb gond, ugyanis, ha a hátsó
farokrész elhal, mindenképpen amputálni kell azt. Jelenleg úgy
látjuk, hogy a roppanás utáni részt mozgatja, ami jó jel. Sőt
érzi is, mert a seb kezelésekor reagál minden érintésre. A
következő két hétben dől majd el mi lesz a farkinca sorsa.
Remélem, hogy megmenthető, s ha nagyon kell, akkor csak a végét
kell visszavágni a sebesedés miatt.
A kis kutyus keménységét jelzi, hogy
annak ellenére, hogy iszonyatos fájdalmai lehettek a farkában,
kitűnően kereste végig a fent említett malacot.
A vérebnek feladataiból adódóan képesnek kell lennie szinte bárhol, bármikor elfeküdni a vérebvezető parancsára, s ott is maradni amíg gazdája magához nem hívja. Erre szükség van a lőjelek vizsgálatánál, vágy más olyan helyzetben, amikor a kutya zavarhatja a vérebvezető vadász tevékenységét.
Ilyen is van már. Nyugton elfekszik. Az Utánkeresők Baráti Köre gyakran vesz részt vadásznapokon, ilyenkor a kutyások kísérik be a terítéket.
Az elfektetés betanítása nem túl nehéz: ha megvan az "ül!", ebből könnyen kifejleszthető a többi. A jutalomfalatot rejtsük földre helyezett tenyerünk alá, és csak akkor adjuk oda, ha a kutyus lefekszik hozzá. Egyszerű, mint az egyszeregy. A módszer videón:
A fegyelmezési feladatok közül talán a "Marad!" paranccsal küzdöttünk a legtöbbet, pedig "rövidtávú" (értsd: testközeli) változata már működött rég. Egészen egy hónappal ezelőttig
Szeder maximum arra volt képes, hogy 5-10 másodpercig ülve
maradjon, ha eltávolodom tőle. Ha lekötöttem, nyugton maradt a
vadásztáskám mellett, de ahogy elindultam visszafelé hozzá, 5-6
méteres távolságból már eszét veszítette, és vadul ugrálni
kezdett felém.
Az elfektetés és ottmaradás tanítása
két vonalon zajlott: a királyházi csapázások előtt mindig
beiktattunk egy kis gyakorlatot: Szedert lekötöttem egy kellemesen
árnyékos, hűs helyre, vadásztáska mellé, majd otthagytuk 20-30
percre. Ahogy távolodtam tőle, természetesen jönni próbált
volna, de a vezeték megfogta. Szerencsére a vezetéket nem kezdte
rágni, de ha rágta volna, arra is lett volna megoldás: erős
paprikával kentem volna be. Szerencsére erre nem volt szükség.
Közben persze beiktattunk egy-két vaktöltényes lövést is.
Szedert nem zaklatta fel a dolog, a lövéshangra általában felül,
és a hang irányában figyel. A visszatérés viszont mindig
nehézkes, mivel az ugrándozást bőven megvolt ilyenkor mindig,
bármilyen „ül!” vagy „fekszik!” parancs ellenére is. Ennek
a gyakorlatnak a célja, hogy a kutya tanulja meg, hogy a gazdi
visszajön hozzá, bízzon meg társában.
A "Marad!" parancs betanításaának első fáisa lekötött Szederrel:
Fontos, hogy ha vmi nem megy ne büntessük a kutyát, ha valamit viszont jól csinál, mindig jutalmazzuk meg. Kölyök blökitől pedig ne várjuk, hogy kiirtsa magából a tűzt. Ne várjunk görcsösen mindig 100%-os fegyelmet.
A következő lépcső, amikor a
vezetéket már nem kötöm le, hanem csak ráteszem a hátizsákot,
s ennek is elegendő visszatartó erővel kell bírnia. S ha már
minden ok, akkor a zsák és vezeték is elmaradhat.
Persze mindez nem működik, ha a
kutyus nem érti mit várunk el tőle. Erre szolgál a gyakorlatok
másik vonulata, melyben jutalmazzuk a nekünk tetsző viselkedési
formát, és figyelmen kívül hagyjuk, amit nem szeretnénk látni.
A gyakorlatban ez úgy néz ki, hogy megvárjuk, amíg a kutya
magától elfekszik, s ha ez megvan megjutalmazzuk, ismételve a
„fekszik!” parancsszót. A jutalomfalat hatására a kutyus
örömmel fog elfeküdni, igaz, hogy fel is pattan majd, ahogy a
kaját megkapta. :) Ha teljesen megbízhatóan megy a „fekszik!”
parancs, jöhet a következő lépcső, a „marad!”. Én ezt úgy
tanítottam meg Szedernek, hogy a fekvő kutyusnak jutalomfalatot
adtam, egészen addig, amíg fekve maradt. A kutyus hamar ráérzett,
hogy az egy helyben maradva fekvés szoros összefüggésben áll a
beérkező kaja mennyiségével. Két három lépésekkel növelve a
távolságot fejleszthetjük a rendszert amíg a kutyus már
megnyugtatóan érti mit várunk el. Ekkor jöhet a következő
lépés: ki kell kerülni a látóteréből. A vérebnek ilyenkor is
fekve kell maradnia, úgyhogy a pozitív megerősítést ismételve
ne álljunk meg a teljes sikerig.
A következő feladat, hogy egy helyben maradjon majd akkor is, ha engem nem lát. De meg leszünk ezzel is, most már érzem!
Persze mindez megoldható lenne
veréssel, szigorral is... Biztos gyorsabban bele lehet verni az
ebbe, hogy mi a parancs. Persze nem hiszem, hogy valaha jó
vadásztárs lesz egy olyan kutyus, amelyikbe a sz..r is beléfagy,
amikor a gazdit meglátja... A „vérebet nem verünk” elvhez
eddig is néhány fenékre veréstől eltekintve tartottuk magunkat,
s eztán sem fogom megruházni a kutyust ha vmi nem úgy megy, mint a
nagykönyvben. Ellenben mindig örömmel, félelem nélkül jön
hozzám, ami kárpótol a befektetett extra munkamennyiségért.
Én ezt a módszert használtam. Nem biztos, hogy a legjobb, de nekünk működött úgy, hogy egyetlen fülest sem kellett kiosztanom Szedernek közben. tehát már megérte.
A dermedtre csaholás igazából nem
szerepelt sohasem azok a képesség között, melyekre túl nagy
energiát kívántam szánni. A dermedt vadat a vérebvezető azonos
időpontban találja meg a kutyával, így felesleges azt külön
jeleznie a vérebnek. Őszintén szólva, hallgatva a tapasztalt
vérebesekre nem is nagyon foglalkoztam a kérdéssel.
Szeder azonban magától csaholni
kezdte még a szarvaslábat is. Nem igazán tudtam mire vélni a
lelkesedést, de aztán azt hiszem megtaláltam a képesség
kialakulásának forrását. Kertünkön egy sünsztráda vág át.
Valamiért minden szuicid sün úgy gondolja, hogy érdemes
éjszakánként belátogatni Szeder birtokára, aminek az eredménye
mindig az egész szomszédságot felverő csaholás. Persze ilyenkor
gyerkőcök is azonnal bejelzik, hogy mentsük meg a sünit.
A sün maga valamiért minden kutyának
egy rendkívül idegesítő jelenség. Nem beszélve azon
tulajdonságáról, hogy mozdulatlanra gömbölyödik, és nem csinál
semmit, akármennyire is ugatja a blöki. Én azt tippelem, hogy ezek
az éjszakai „mozdulatlan sünös” szeánszok alapozzák meg a
dermedtre csaholás mókáját. Persze lehet, hogy tévedek, de
sztorinak mindenképpen jó. :)
És hogy milyen, amikor rákattan a mozdulatlan szarvaslábra? Nos ilyen:
Persze azért ez még nem a tökéletes dermedtre csaholás, hiszen a blöki játszani akar, nem jelezni, de azért ezt tekintem kiindulópontnak.
Jó ideje nem írtam már a blogra,
pedig téma lett volna bőven. Ennek szerencsére nem az az oka, hogy
Szederrel nem foglalkoztam, inkább az, hogy a grafomán oldalamat az
elöltöltő fegyveres vadászat ügye kötötte le, így Szeder
fejlesztése mellett egyéb írogató energiáim nem nagyon maradtak. Közeledik
Augusztus, az elővizsga ideje, s két hónapja még sok megoldatlan
feladat előtt álltunk. A heti két csapás képzést az utolsó
post óta is tartottuk.
A nyár számos új tapasztalatot
adott. A képzés tavaly októberben kezdtük, így gyakorlatilag
mindig „véreb kompatibilis” időben tudtunk Szederrel csapázni,
vagyis a szaganyagok egyik legnagyobb ellenségével, a
hőséggel még nem volt alkalmunk megküzdeni. A meleg nem csak az
szaganyagok bomlását gyorsítja fel, hanem a kutya idegrendszerét
is kikezdi, aminek élő példáját is sikerült megtapasztalni
három hete. Szeder szokásos börzsönyi 10 órás, csapacipős, vér
nélküli csapáját dolgoztuk ki, mikor 4-500 m után a kutyus
egyszerűen kedvét veszítette. Az addig jól húzó, agilisen
kereső kutyus munkája lelassult, kényszeredetté vált, pedig a
keresés előtt megitattam, pofáját kis vízzel leöntöttem (a
szaglószervek működéséhez kell a nedves közeg, így ezt keresés
előtt soha ne felejtsük ki!). Először nem tudtam mire vélni, de
azért hamar rá kellett jönnöm, hogy a délután háromkor árnyékban mért 35 fok nem ideális utánkereső idő. A
kutya pedig nem gép, hogy a környezettől függetlenül is mindig
ugyanúgy működjön. A csapa végi szarvasláb persze meglett, de
messze nem olyan szép munka volt, mint amit Szedertől megszoktam.
Azért meglett a szarvasláb
A következő alkalommal a csapát már
emberibb hőmérsékletben, 6 óra után dolgoztuk ki, és itt már
semmi gond nem volt, pedig szép nagy gyermekkorona követett minket,
akik éppen a vadászházban táboroztak.
A meleg, ahogy említettem nem csak a
kutyára hat, hanem a szaganyagokra is. Újhelyi Tamás előadásának
egy fontos részét képezte, hogy a környezeti viszonyok hogyan
hatnak a szaganyagok lebomlására. Rávilágított, hogy a csapa
idejének megadása önmagában nem elég. Egy nedves erdőtalajon
húzott egy napos csapa biztosan nem nehezebb, mint egy kopár, nyári
nap sütötte tisztásra húzott négy-öt órás nyom. A meleg és a
napsütés ugyanis felgyorsítja a szaganyagok bomlását, míg a
nedves erdei közeg szépen megtartja azt nekünk. Ennek igazságát
múlt hét csütörtökön magam is megtapasztalhattam. Bényei Tomi
barátom 24 órás csapát készített elő Szedernek, melyet egy
vaddisznóbőr darab vér nélküli kihúzásával hozott létre.
A kb. egy kilométeres csapa erdős
területről indult, majd egy mezőn lett áthúzva, majd megint
erdő, megint mező, megint erdő. Szenzációs volt nézni Szedert
munka közben. Az erdei részeken húzott, mint a mozdony, mintha a
nyom nem lenne több 4-5 órásnál, a mezőkön azonban eltűnt a
szag. Szeder azonban nem adta fel, körkörös kereséssel addig
forgolódott, amíg meg nem találta, hogy a „vad hol váltott be”
a másik oldalon. Persze ez most nagyon tudatosnak hangzik, de őszintén
szólva ha Tomi nincs ott és nem mondja folyamatosan, hogy „Bízz
benne, hagyd dolgozni!”, én már úgy értékeltem volna, hogy
elveszítette a nyomot. Tominak volt azonban igaza: Szeder minden
esetben felvette a nyomot magától a másik oldalon, igaz, hogy volt
olyan mező, amin 10 percet csalinkáztunk.
Ismét egy példa arra, hogy a csapázás
nem „szaglást tanító óra”, hanem kommunikációs tréning a
vérebvezető és kutyája között.
Kivételesen nem az utánkeresésről
lesz szó, hanem arról, hogy hogyan működünk együtt Szederrel
hagyományos cserkelő vadászataink során. Sokat változott a
helyzet az elmúlt hónapokban, így a komolyodó kis kutyussal igen
jó párost kezdünk alkotni.
A véreb a hagyományos vadászatban is
sok mindben együtt tud működni a vadásszal, segítségére lehet.
Szeder nem az a véreb, aki csak akkor jöhet ki a kennelből, ha
utánkereső munka van. Ő jön velem mindig a vadászterületre, s
egy ilyen kis kutyusnak számos haszna lehet.
Egyrészt a rálövés után azonnal
bizonyítani, vagy cáfolni tudja a találatot vagy hibát, ha a
vadász számára nem egyértelműek a lőjelek. Azonnal megmutatja a
vért, és azt is, hogy merre indult a vad. Persze az utánkeresést
ilyenkor még nem ildomos elkezdeni. Inkább kutya nélkül követni
kell a vért – ha van -, de ha a vad nincs meg 50-80 m-en belül,
tegyük félre az ügyet másnapig, ne zavarjuk ki a sebágyból a sebzett vadat. Ez
a szerep nem áll távol a kutyus alap rendeltetésétől.
Így teljes...
Használható azonban cserkelés közben
is. Egyrészt Szeder szépen mutatja az egészséges csapákat,
anélkül, hogy erre bátorítanám, vagy engedném, hogy menjen
rajta. Megáll ilyenkor a váltónál, orra a földön és belefeszül
a vezetékbe. Ha nem engedem tovább, magától lejön a szagnyomról
5-10 mp után.
Mutatja ezen kívül a közelben lévő
egészséges vadat is. Ha a jó szél vadszagot hoz, belefeszül a
vezetékbe, magasra emeli orrát, és hevesen szagol abba az
irányba, ahonnan a vadat érzi. Persze a vérebet elvben nem
nevelhetjük arra, hogy az egészséges vadat hajszázza, de ha
jeleit helyesen olvassuk, nagy segítség lesz úgy is a vadászatban,
ha egyébként nem engedjük egészséges nyomon menni sem
talajszimattal, sem légszimattal. Egyébként arról, hogy a vad
kövesse-e az egészséges vad nyomát megoszlanak a vélemények. A
német iskola kifejezetten támogatja, a magyar szakirodalom
általában nem. Újhelyi Tamás szerint a kutyának mindegy, hogy a
szagnyom egészséges vagy sebzett vadé, ha a vérebet megfelelően
neveltük, úgy a vezető bármilyen szagra rá tudja tenni.
A kölyökkutyát kiképzés során
tulajdonképpen egyébként sem „szagolni tanítjuk”... Nem azért
húzunk sok kilométer műcsapát, hogy fejlődjön az orrá. Nagy
beképzeltség lenne azt gondolni, hogy egy ember bármit is taníthat a kutyának a
szaglásról. Sokkal inkább azért csapázunk,
hogy szorosabbra fűzzük a kutya és magunk kapcsolatát, erősítsük
a kommunikációt: a vadász képes legyen a kutyával megértetni,
hogy melyik nyomot kövesse, s képes legyen a kutya jeleit
megfelelően olvasni munka közben. A kutya viszont képes legyen
tartani a nyomot. Legyen eléggé motivált, hogy csak azt az egy,
csak arra az egy vadra jellemző szagmixet kövesse, melyre gazdája
ráteszi. Ebben a mátrixban pedig a szagnyom jellege mindegy, a
kutya és gazdája kapcsolata a döntő.
Szeder a fent említett módon már
két–háromszáz méterről jelzi, hogy vad van a közelünkben. A
cserekelés közben egyébként összetekert vezetéken van a bal
oldalamon, úgy hogy vállamon átvetem a feltekert vezeték
hurokját. Így mindkét kezem szabad marad: jobb oldalon kezem
ügyében a puska, bal oldalon a távcső. A cserkelés közben
folyamatos „S” kanyarokat írva közlekedik előttem. Orra közben
általában a talajon van, így könnyen olvasható
viselkedésváltozása. Távcsövezés, lövés közben le kell
ültetni (vagy inkább elfektetni) a kutyust, hogy ne ránthasson
bele a folyamatba véletlenül.
Szeder még nem fegyelmezett eléggé
ahhoz, hogy ilyenkor nyugton maradjon ezért inkább lekötöm a vad
lőtávba cserkelése előtt. A kutyus ilyenkor pár másodpercig
jönne utánam, de megérezve a vezeték fogását, gyorsan
leheveredik a hátizsákom mellé, amit mindig mellé teszek, s így
figyeli, hogy a gazdi mit csinál. Szerencsére nem ugat, nem akarja
kiszabadítani magát, tehát nyugton van. Mindez addig tart, amíg a
lövés leadása után vissza nem megyek érte. Ilyenkor az utolsó
két-három méternél ugrálva örül, amit majd még rendbe kell
tenni a későbbiekben, mert ez nem megengedhető.
Közben egy meglepő jelenséget is
tapasztalok magamon: javul a szaglásom. Nekem alapvetően annyira fa
orrom van, hogy egy pöcegödör mellett is reggelizhetnék, ha
bekötik a szemem nem zavar. Vadászat közben viszont elkezdtem
megérezni a jellegzetes vadszagokat: vaddisznót, szarvast egyelőre.
Ha Szeder jelez, úgy látszik az én agyamban is elkezd működni a
szagló központ. Micsoda terápia.
A képzett véreb egyik fontos képessége, hogy szinte korlátlan ideig, nyugodtan, csendben elfeküdjön ott, ahol az a gazdi parancsolja. Ennek megtanítása nem is olyan egyszerű, bár hazudnék ha azt mondanám, hogy a vérebben genetikailag nincs meg erre a hajlam.
Az elfektetési gyakorlat a véreb elővizsga részét is képezi: a vérebvezető elfekteti a kutyát (lekötés nélkül vagy lekötéssel), a kutyának pedig nyugodtan maradni kell akkor is ha a gazdi eltávolodik tőle, akkor is ha kikerül látóköréből, és akkor is ha lövéshangot hall.
Ritka pillanat: Szeder magától, nyugodtan fekszik
A fekvés közben a kutya felülhet, tehet kört, de nem követheti gazdáját, nem próbálhatja magát kitépni, nem rághatja pórázát.
Ez a gyakorlat értelmezésem szerint egyfajta bizalomjáték: visszajön-e a gazdi, el tudok-e válni tőle biztonsággal? Szeder akkor fog nyugodtam helyben maradni parancsra, ha egyrészt megértette a feladatot, másrészt pedig kialakult az a kellő bizalom, hogy visszajövök érte mindig.
A marad parancs - mint egyébként minden vérebnek tanítandó parancs - étellel/jutalom falattal tanítható legkönnyebben: etetés előtt elfektetem mindig Szedert, és a "Marad!" parancs ismételgetése közben kiöntöm a táljába a kutyakaját, melyet csak "Mehetsz!" parancsra vehet birtokba. Ezt a parancsot tulajdonképpen feleségem tanította neki, akit idegesített a kutyus szertelenkedése kajaosztás közben. Szépen is működik: ha nem oldom fel a parancsot, ott ül perceken át, legyen bármennyire is éhes. Ilyenkor bemehetek a házba, nem gond ha szem elől téveszt, maradni fog.
A feladat tehát megvan, érti, már csak ezt kell majd átültetni egy másik élethelyzetbe. a lőjelek vizsgálatának perceire. Milyen könnyűnek tűnik, pedig egyelőre nem az. Jelenleg ha Szedert a lőjelek vizsgálata előtt leültetem (fekvés ilyenkor nem megy olyan izgatott), max 4-5 m-t tudok eltávolodni tőle, egyébkén azonnal követni kezd.
Bényei Tomival persze elkezdtük az elfektetési gyakorlatokat is: lekötötten, elfektettem Szedert, letettem mellé a hátizsákomat. Tomi tőle pár méterre elfektette Basát. Aztán elmentünk beszélgetni úgy, hogy a kutyák ne lássanak minket. Jó 15 percig feküdt egy helyben, nem rángatta, nem rágta a vezetéket, nyugi volt. Basa sem izgatta fel túlzottan - persze a kiadós játékon már túl voltak -, így jöhettek a vaklövések. A lövéshangra felfigyelt, felállt de nem próbált szabadulni, meg sem feszítette a vezetéket. A lövéstől nem fél, hallott már eleget vadászat közben. Még 5-10 percet vártunk,aztán elindultunk vissza a kutyákért. Elvben ilyenkor nyugton fekve kellene maradni addig amíg oda nem érek. Nos úgy 5-8 méteres távolságnál már kicsattanó örömmel jött volna felém.. ha nem tartotta volna a vezeték. Szóval van még mit gyakorolni... A cél, hogy az elővizsgán lekötés nélkül, fegyelmezetten maradjon majd helyén parancstól parancsig.
A vadászkutyások közösséget
alkotnak, különösen igaz ez a vérebesekre. Az ilyen – sors -
közösségek pedig nagyszerű fórumokat biztosítanak a tapasztalat
cserére, fejlődésre, és persze néha a jó kedélyű
zsörtölődésre is.
Nekem nagyon sokat segített, segít és
segíteni fog, hogy az Utánkeresők Baráti Körének tagja lehetek.
Bízvást állíthatom, hogy Szeder nagyszerű fejlődése
elképzelhetetlen lett volna az önzetlen segítség nélkül,
amelyet a baráti kör, de legfőképpen Bényei Tomi barátom
nyújtott.
A kései tél és tavasz számunkra a
csendes munka, tanulás és a vérebes találkozók jegyében
zajlott. A csapázás terén a heti egy, maximum két csapa
kidolgozásával haladunk előre, melyek hossza mindig 1-2 km
közötti, ideje pedig sohasem kevesebb, mint 12 óra, de sokkal
inkább egy napos nyomokon gyakorlunk.
Kaszó Kupa
Február közepének legfontosabb
eseménye Kaszó Kupa volt, melyen egyelőre nézőként vettünk
részt. A nagy múltú Magyar Véreb Egylet által szervezett
seregszemle izgalmas dolog: egyben éves közgyűlés, egyben elő- és
fővizsga, egyben pedig országos vérebverseny.
A Kaszó Kupa
Vérebes seregszemle
Galamb Gábor, a Kaszó HM Zrt. vezetője
Buzgó József, a Magyar Véreb Egylet elnöke
Bényei Tomi és Rocky felveszi a munkát
Siker: töret átadása Rocky-nak
Túlzások nélkül állítható, hogy
a hazai vérebesek színe java megjelenik itt. Idén Szeder
kisasszony és egyben jómagam is MVE tagok lettünk, amit én igen fontosnak tartok. De persze nem ez volt a hétvége legérdekesebb
része. Baráti körünk egyik tagja, aki történetesen mentorom,
Bényei Tomi is indult Rocky nevű hannoverijével. Rocky fiatal, de
nagyon jó képességű kutya. Nincs még túl sok sikeres munkája,
de aminek neki megy, meg is csinálja: kevés utánkeresett vad
tréfálta meg. Gyorsan, jól keres, az elővizsgát is maximális
pontszámmal abszolválta.
A versenyre virradó nap gyönyörű volt:
az éjszaka során vagy 15 cm friss hó esett le, ami betemetett
minden nyomot. A feladat egy előző nap hátsó lábon sebzett dám
volt. Rocky felvette a szagot, de 100 m vezetékmunka után vadul
emelte fejét, és jobbra tért le szüntelen a nyomról. Akkor még
azt hittük, hogy őzt, vagy valami más vadat érez, s bár Tomi
is ment volna, még is vissza kellett tenni a nyomra az izgatott
kutyust. Rocky persze csak letért ismét, ment volna toronyiránt, s
ezért ki is esett már az elején. A vérebegylet bírái, akik segítőkészsége
minden tiszteletet megérdemel, nem dönthettek másképp, hisz a
véreb elhagyta a nyomot.
A munka persze itt nem ért véget,
hiszen a becsület és tisztesség azt diktálja, hogy a sebzett
vadat versenyen kívül is megkeresse a vérebes. Tomiék nem is
vártak: indultak tovább versenyen kívül. S ekkor jött a
meglepetés: a dám ott feküdt el, amerre Rocky azonnal menni akart,
alig 2-300 m-re a rálövéstől... a kutyának igaza volt. A kutya
ugyanis nem a versenyen vett részt, hanem feladatát teljesítette:
a sebzett vad lehető leggyorsabb terítékre hozását.
Innentől számított 7 km-es munka
következett több hajszával, viszontagságokkal, melynek végén Tomi és Rocky
behozták a vadat, amire aznap csak igen kevesen voltak képesek. A
csatát elveszítették, de a háborút megnyerték. S az első ami a
legfontosabb, hogy a vad meglegyen. A verseny csak ezután jöhet.
Az első tüzelés
Március végén életében először
tüzelni kezdett Szeder. A kiskutyus a szokásosnál is szeleburdibb
lett, bár már többször meg kellett állapítanom, hogy legújabb
családtagunk amolyan reklámkutya: rendkívül jól neveltnek tűnik
társaságban, otthon pedig egy kis ördög.
A csapázást nem hagytuk abba a
tüzelés alatt sem. Én igazából nem láttam különbséget
munkájában, pont ugyanúgy ment a csapán, mint nyugisabb
periódusaiban.
Utánkeresők hétvégéje Királyházán
Igazi hazatérés volt, külön öröm,
hogy a baráti kör összes kutyása, s majd minden kutyusa ott volt.
Lénárt Zsolti kutyusa – Bonny – és Vodnák Laci Borkája
sajnos sérülés miatt nem vehetett részt, de a többiek ott
voltak. A baráti kör tagjain kívül vagy 20 kutyás – nem csak
vérebes – érkezett a murira, mely bemutatókkal, műcsapákkal,
előadásokkal fűszerezett programja igen csak izgalmasnak
ígérkezett.
A nap fénypontja számomra Újhelyi
Tamás előadása volt. Az alsóházban tartott 3 órás
előadás/beszélgetés nettó színarany tudás volt. Olyan oldalról
megközelítve a szaglás-nyomkövetés témakörét, mely a hazai
szakirodalomból sajnos egyelőre teljesen hiányzik.
Én amolyan kutató ember vagyok. Akik
ismernek tudják, hogy ezt számtalan publikáció, tanulmány, egy
tudományos díj és egy könyv bizonyítják, így a szakirodalmazás
értékrendem fontos részét képezi. A vérebezést is úgy
kezdtem, hogy elolvastam minden hazai és néhány német nyelvű
szakirodalmat is. E könyvek, cikksorozatok nagyszerű módszertani
bázist adnak a kutyus képzéséhez, ablakokat nyitnak ki,
eszközöket ajánlanak. A vérebezés hatalmas hagyományokkal
rendelkezik, amit én nagyon szeretek. De azt is el kell ismerni,
hogy a szaglással kapcsolatos magyar nyelven megjelent ismeretanyag
elkeserítően hiányos... Ezen változtat Újhelyi Tamás. Három
órás előadásának minden szavát kötelezővé tenném
utánkeresőknek.
A
kutya szaglószerveinek működésének vázlatos ismertetésével
kezdte az előadást, és onnantól nem volt megállás...
meglepetésből meglepetésbe zuhanva hallgattuk a nyom
intenzitásának és eltelt időnek kapcsolatát, a nyom jellegével,
összetételével kapcsolatos fejtegetését.
Különös kegynek érzem, hogy ezt az információ halmazt a mi kis
közösségünk megkaphatta Tamástól, amit ezúton is köszönök
még egyszer.
Remélem hamarosan könyv formában is
megjelenteti kutatási eredményeit! Az egészen biztos, hogy Szeder munkáját más szemmel
nézem azóta: jobban értem viselkedését, jelzéseit, értem miért
tér le a nyomról néha, vagy emeli a fejét, vagy prüszköl. Tudom
mi csökkentheti Szeder szagló képességeit, tudom mire kell
figyeljek ha esik, ha fúj, ha száraz az idő, ha meleg vagy hideg
van.
Érdekes, hogy Bényei Tomi
kutyaképzési elvei igen sok rokon jelleget mutatnak Újhelyi Tamás
kutatási eredményeivel. Tomi jó intuícióval hozza a gyakorlatban
azt, amit Tamás elméletei mondanak. Szerencsés vagyok, hogy segít
Szeder képzésében.
És engedjétek meg, hogy egy olyan
mondattal zárjam ezt a postot, melyet egymástól függetlenül
mindkét Tamás az utánkeresés kulcsának tart: „Bízz a
kutyában!” És valóban ez a legfontosabb. Nem hiszem, hogy van
rossz véreb, van rossz kutya. A hibák forrása a kutya
motiválásának hiánya, a vezető és a kutya közti kommunikáció
elégtelensége lehet. Ez pedig a vérebvezető kitartásán,
felkészültségén múlik. A kutya orra biztosan jó.
Utóirat, hogy naprakész legyen ismét a blog:
A hektikus téli időszak után újraindult a rendszeres munka Királyházán Szederrel. Készülünk a nyári elővizsgára. Közben megtapasztaltam a heti csapázás során Újhelyi Tamás egy fontos gondolatának fontosságát: mindig adj a kutyádnak inni keresés előtt! Az orr nyálkahártya kiszáradása ugyanis drámaina csökkenti a szaglás képességét. Írom ezt annak apropóján, hogy Szeder igen nehézkesen ment egy alig 7 órás nyomon. Nem értettem miért, aztán megtapintottam az orrát: csont száraz volt. Lám nem a kutya volt a hibás, hanem a figyelmetlen gazdi...
Persze az is igaz, hogy a városi csapák környezete nagyon is eltér a vad járta erdei csapázásoktól. Oly sok az inger, az érdekes szag az erdőben a városhoz képest, hogy nem csoda ha a kutyus az erdei csapázások elején szertelen kissé.
Ha szeretnéd, hogy Bényei Tomi foglalkozzon vérebeddel, keresd őt ezen a telefonszámon: 06704201449. (ha nem csöng ki, küldj SMS-t!)
Van egy csomó minden, amit meg kellene
írnom, de hát ilyen, amikor az ember fia nem az elmélettel, hanem
a gyakorlattal van elfoglalva: inkább csinálja, mint beszél róla. Most
azonban kénytelen vagyok tollat – vagyis billentyűzetet –
ragadni, ugyanis több olyan esemény is történt a közelmúltban,
mely szór érdemel. Először is részt vettünk életünk első
Kaszó kupáján – persze egyelőre nem versenyzőként, hanem
dekorációként – mely több tekintetben is meghatározó élmény
volt. Beléptem (beléptünk) a Magyar Véreb Egyletbe is, de mindez
egy külön postot igényel majd, úgyhogy a jeles eseményről majd
később.
Most azonban engedjétek meg, hogy
beszámoljak Szeder első sikeres éles munkájáról, ami éppen a
mai hajnalon esett meg. Bényei Tomi barátom este telefonált, hogy
sebzés történt náluk, és amolyan Szedernek való feladat lenne:
egy süldőcske kapott hátul egy lövést. A lőjelek is
egyértelműek voltak: többször a fenekére ült a sebzett vad
mielőtt beugrott volna a sűrűbe.
Reggel hétkor értünk ki a tett
színhelyére. Az olvadó hóban nem sok mindent lehetett látni,
mindössze egyetlen olvadástól szétterült vércsepp jelezte az
előző nap történteket. Ekkor volt éppen 12 órás a nyom, így
minden tekintetben ideálisnak mondható a kis kutyusnak.
Merre ment?
Lekötöttem Szedert a hátizsákom és
a puska mellé, és megvizsgáltam a lőjeleket. Nincs csontdarab,
csak az elugrás, és csetlés botlás nyoma a hóban, és az
egyetlen már említett vércsepp a váltó bejáratánál. Szeder
körbejárkál, hagyom, hogy kicsit kielégítse kíváncsiságát,
aztán elindul szépen be a sűrűbe a nyomon. Az első 50 méteren
csak 5-6 méterenként látható egy-egy csepp vér, s van ahol még
annyi sem. A disznók által kijárt váltók olyanok, mint a
labirintusjáték a Füles magazinban. A közeli szóró idevonzza a környék összes vadját. Az egymásból kiváltó,
egymást keresztező, összefutó csapák közül csak Szeder orra
„látja” a nekünk kedves, beteg vad csapát. Aztán egyszer csak
változik a nyom: fenékre ült a vad, és húzza a lábait szemmel
is látható ösvényt hagyva. Innentől a vér is sokkal bővebb.
Szaglabirintusban
A sebzett vad egy erdészeti utat
keresztez. Itt Szeder először nem a nyomon indul tovább, hanem
bevált a sűrűbe. Ekkor még nem sejtem, hogy közel vagyunk már,
és Szeder már a légszimat után megy. Visszahívom, visszateszem a
nyomra, melyet ismét felvesz. Még egy 50 m, és már meg is van a
disznó, melyet az este folyamán kikezdtek a rókák.
Itt van gazdi!
Az első megtalált vadunk!
Rövid vezetékmunka volt, alig 200
m-es dermedtre keresés, de mégiscsak az első. Utána persze játék,
nagy dicséret, tisztesség a vadnak és az első töret Szedernek és
nekem. A vádászházban előveszem frissen vásárolt
eredménynaplómat és felírom a borítójára: Vétyempusztai Aida,
alias „Szeder”, kezdve: 2013. március 1.
Olyan ez, mint egy akciófilm címe,
már csak a stáblista, és a főszereplő megtépázott arca hiányzik a
nyitóképből. És valóban, az utánkeresés legizgalmasabb része
az a szakasz, mikor a vadat már pár tíz méterre megközelítettük,
a kutyát szabadjára engedjük. Ilyenkor a kutya teljesen egyedül
dolgozik, s sokszor több kilométerre is eltávolodik a gazdájától.
Célja, hogy beérje, megállítsa a sebzett vadat, és addig ott is
tartsa, míg a vezető meg nem érkezik. A sikeres hajtáshoz a
kutyának jó kondícióval, kitartással, jó reflexekkel,
tapasztalattal kell rendelkezni, és képesnek kell lennie elszakadni
a gazditól, s egyedül dolgozni.
Nyomkövetésre könnyen, sikeres
hajszára sokkal nehezebb nevelni a kutyát, hiszen az éles munka
csak nagyon nehezen szimulálható. Szeder nevelésében eddig a
hajsza kis szerepet kapott csak: a csapák végén fogócskáztunk
mindig kicsit a szarvaslábbal, vagy játszottunk a szarvasfejjel,
malaccal. A játékot élvezte Szeder – és én is – de hazudnék,
ha azt mondanám, hogy sok időt töltöttünk vele.
A hajsza gyakorlása nehéz ügy.
Inkább rávezető gyakorlatoknak nevezném, amit teszünk, hogy a
kutyusban feléledjen a sebzett vad csaholására, állítására
szolgáló ösztön. Merthogy a kiskutyában bizony ez is benne van,
csak nem biztos, hogy tudunk olyan szituációt teremteni, mellyel
elő is tudjuk hívni, hogy utána kellő mennyiségű pozitív
megerősítéssel támogathassuk meg.
Szederrel e téren nehezebb utat
járunk be, mint eddig. A kutyus nyomkövetésben kiváló – és
ezt nem csak én, az elfogult gazdi mondom, hanem tényleg jó orra,
kitartása van a kis csíkosnak. Hajsza viszont nehezebben indult.
A hajsza két részre tagolódik: az
első a futás, vagyis, hogy a kutya beérje a vadat. A második
pedig, hogy folyamatosan ugatva állítsa is az utolért sebzettet.
No ezzel a másodikkal megszenvedtünk, s a tanulási folyamat még
tart sokáig attól félek. Összefoglalom, hogy sorrendben milyen
hajszát érintő gyakorlatokat végeztünk:
Csapák végén „fogd meg” játék
Alapvető szabály, hogy minden csapa
játékkal érjen véget, vagyis miután a kiskutya megtalálta a
csapa fődíját jelentő szarvaslábat, mehet az elkapós játék.
Érdemes ehhez egy kötélre kötni a szarvaslábat, és addig húzni
a kutyust, amíg az ugatni nem kezd. Ha ugat, akkor gazdagon
jutalmazzuk. Néha fárasztó ez a feladat, mivel ahogy egyre többet
találkozik a szarvaslábbal, egyre kevésbé látja majd benne az
élő vadat.
Terítéken lévő vad csaholása
Már egészen kis korától vezessük
oda a terítéken lévő vadhoz. Amikor Szedernek új volt az élmény,
csaholással kezdte mindig, aminek én nagyon örültem, bár amikor
már látta, hogy a vad nem él, magától nem ugatott többet.
Ilyenkor jöhetett a vad mozgatásával járó játék, mely igen
könnyen ugrat be ugatásba minden kutyát. Érdemes megkérni erre
egy ismerőst, vagy kötéllel mozgatni a vadat, mert a kutyus
sokszor leveszi a helyzet komolytalanságát, ha a gazdi maga
mozgatja a lőtt vadat.
Gyakorlat műdisznóval
Érdekes módszerrel találkoztam az
Utánkeresők Baráti Körének egyik közös gyakorlásán
Mátrafüreden. Kovács Endre és hannoveri vérebe, Ari számára
készült egy izgalmas, érdekes feladat. A műcsapa végén egy
disznóbőrbe bújt társunk – Horváth Dani – bújt meg. Ari a
rövid csapa kidolgozása után mintegy 100 m-ről indult hajszára,
és a disznószagú, mozgó, támadó valami hamar felkeltette
ösztöneit: állította, csaholta Danit úgy, ahogy azt kell. Ezért
is jó, ha van segítségünk a kiképzésben. Ez is egy többemberes
feladat.
Fogócska
Ez egy olyan feladat, amihez nem kell
sem komoly mennyiségű idő, sem extra felkészültség. Napi 10
perc fogócska játék a kutyussal csodákat tehet. Addig húzzuk a
kis blökit, amíg ugatva rohan utánunk. Imitáljunk támadást is
ne csak meneküljünk. Nagyon jó játék ez a megfelelő reflexek
kifejlesztésére, ami életet vagy halált jelenthet a sebzett vad
utánkeresésében.
Testedzés
A hajszára induló kutyának sokszor több kilométert is futnia kell a sebzett vad után. A hajszát a kutya nem adhatja fel, ezért figyelmet kell szentelni a testedzésnek is. A legjobb értelemszerűen a futás. Többen - természetesen ahol az biztonságos - autó mögött futtatják a kutyust. Én a biciklit választottam, és mivel rám is fér némi erőnlét fejlesztés, ahogy a hó elmegy futni kezdünk együtt.
Disznós kertben
Ez az a pont, amelynél visszatérek a
leírással a jelenlegi eseményekre. Csapatunk nagyszerű kis
gyakorlási lehetőséget ígért kutyáinknak. A mátrafüredi
erdészeti iskola kertjében jó néhány vaddisznó is él amolyan
vadasparki környezetben. Köztük egy szelíd méretes koca, aki
nagyszerű gyakorlási lehetőséget biztosított kutyusainknak.
Izgatottan vártam a napot. Eddigi
tapasztalataim alapján biztos voltam benne, hogy Szederrel nem lesz
gond. A népes csapat kívülről figyelte, ahogy a tapasztalt
kutyusok megkezdik a játékot az evvel nem teljesen egyetértő
kocával. Soma a drótszőrű tacsi volt az első. Soma teljes
vehemenciával, bátorsággal állítja, csaholja egyből a kocát,
aki inkább csak kérdően néz ki a csámcsogásból eleinte. Aztán
egyenként indulnak a vérebek is. Egyszerre csak két kutya és
gazdáik maradnak bent a kb. 50x50 m-es kifutóban. A tapasztaltabb
kutyusok szépen teszik a dolgukat. Elérkezik Szeder ideje is:
belépünk a kifutóba. Soma lassan 20 perce fáradhatatlan. Szeder
figyel, észreveszi a disznót, és aztán semmi. Nem érdekli. Nem
fut utána, nem ugat, nem fél tőle. Néha Soma után megy, hogy
ugasson kicsit, de egyértelműen nem a disznót, hanem Somát. Nem
érti a játék lényegét, nem érti a szituációt. Közepesen
megsemmisülve viszem ki tíz perc próbálkozás után. Utána
követnek minket a többiek, köztük a többi fiatal kutyus: Alex,
Borka, Dagi. Mind ügyesek, csinálják, amit kell, amit a nagyoktól
láttak. Csak Szeder nem csinál semmit második próbálkozásra
sem.
Csalódottan, de az új kihívás
elfogadásának megnyugtató érzésével indultunk haza. Ez ellen
tenni kell. Még többet kell foglalkozni a hajszával, mert hiába
lesz Szeder a legjobb orrú véreb, ha a munkát nem tudja befejezni.
Ugattatás
Még aznap este végignéztük a
családdal a felvételeket. Persze a gyakorlat közben némasági
fogadalmat tett kutyus most ott ült a tv előtt, és addig ugatott,
amíg a képernyőn disznót, kutyát látott és ugatást hallott.
Bár így működne ez a valóságban is...
Vadászat közben
A gyakorlás a kudarc ellenére sem
állt meg. Folytattuk a fogócskát, műcsapázást, egyre nagyobb
hangsúlyt fektetve a gyakorlást lezáró játékra. Éles munka
hiányában – aminek azért még az ideje nem is nagyon érkezett
el, ha nem dermedtre keresésről van szó – az eddigi rutin
maradt: csapázás, csapázás és csapázás. A gyönyörű télben
persze a vadászember – minő meglepő – vadászni is jár.
Január végén Anti barátommal felugrottunk Királyházára egy kis
cserkelő vadászatra. 40 cm hó, kitűnő idő, fantasztikus
börzsönyi hangulat. Persze Szedert nem hagytam a vadászházban,
jött velem a cserkelésre, ami sokszor kérdőjelezi meg a vadászat
sikerességét, de hát ez van. Én választottam a vadásztkutyás
életmódot, nem szabad panaszkodni.
Szeder hihetetlenül jól követi az
egészséges vad csapáját, folyamatosan le kell szedegetni róla. A
hóban vadászni jó, mert nagyszerűen kontrollálható, hogy éppen
mit csinál. Elképesztő, hogy a rudliból kiválasztott szarvast
követi, nem megy át más vad szarvas nyomára. Lenyűgöző orra
van. A friss porhó elrejtette ugyan a lépteink zaját, az alatt
megbúvó jeges hóréteg azonban be-be szakadt a lábam alatt, ami
nem tette könnyűvé a cserkelést. Mégis sikerült közelre
belopnom egy magányos sutát. A 45-70-es puskámat vittem magammal,
amivel nem szeretek 70-80 m fölé lőni. Szedert lekötöttem egy
vékony fához, széttúrtam kicsit neki a havat és leraktam a
hátizsákomat. Eleinte próbált szabadulni a póráz fogságából,
és mereven figyelte, ahogy ellopózom a vad irányában. Nem
ugatott, nem nyüszített, egy pár perc után leült a táska mellé
és várakozott.
A suta már csak 70 m-re volt, épp
lőni készültem, amikor távoli lövés zaja riasztotta meg. No
majd legközelebb. Tovább cserkelve az utunk mentén két őz friss
nyoma ment. Szedert persze alig lehetett távol tartani a nyomtól.
Mágnesként vonzotta az orrát. Olyannyira friss volt, hogy fel is
zavartuk őket. Alig 20 méterre ugrottak át az erdészeti úton
előttünk. Persze kutyával a kézben lövésről szó sem lehetett.
Kezdett szürkülni, így elhatároztam, hogy lecserkelünk egy
közeli leshez, és ott várjuk be a lővilág végét.
A les előtt 30-40 méterrel szóró.
Lassan, takarásban léptünk ki a leshez. Szeder orra folyamatosan a
szélben volt, így tényleg tyúklépésben lopakodva mentünk.
Lassan kinéztem a szóróra: sehol semmi. Felakasztottam Szeder
vezetékét a karomra, majd elkezdtem felrakosgatni a felszerelést a
lesre. Épp a puskánál tartottam, mikor Szeder iszonyatos tempóban
megpróbálta magát kitépni a kezemből, s zajosan ugatni kezdett.
Ledobtam a zsákomat és a szóró felé néztem. Három éppen hogy
süldő méretű disznó lépett ki. Szeder tépte, húzta a
vezetéket: rohant volna a disznókra. Nem is tudtam mit csinálja:
egyrészt sejtettem, hogy a vadászat ennyi már, másrészt viszont
nagyon örültem, hogy a kutyus így reagált. Ez szöges ellentétben
állt azzal, amit a kertben láttam tőle. Hogy a gyakorlás, vagy a
helyzet mássága indukálta a helyes cselekvést? Nem tudom, de
örülök neki. A disznók legalább 30-40 másodpercig néztek
minket, Szeder pedig éppen azt csinálta, mit egy vérebnek kell.
Eltűntek, felültünk a lesre, Szeder
álomba merült. Hamarosan felemelte orrát, és nagy elánnal
szagolt a szélbe. Felvettem a puskát, és hamarosan meg is jelent
ismét a három malac. Vagy 30 másodpercig néztem őket. Nem volt
nagy a távolság, alig 50-60 m. Kivált a legkisebb, célzok, és
már csattant is a lövés. A disznók elrebbentek, mintha ott sem
lettek volna... Mögöttük jól látható becsapódás nyom a hóban.
Fölé lőttem...
Azért kivártuk a 10 percet, és
levittem Szedert, hogy ellenőrizzük nem sebeztem-e. A kutyus nem
mutat vért sehol, megnyugodtam. Indulunk vissza a lesre, gondolván,
hogy most már tényleg véget ért a vadászat mára, amikor Szeder
egyszer csak visszatör, hogy majd kitép kezemből a vezetéket és
ugat. Visszanézek: a disznók alig 10 méterre tőlünk
visszajöttek. Puska a lesen persze, de nem is lett volna idő lőni,
mert az ugatásra azonnal visszafordultak a sűrűbe. Aznap már nem
jöttek vissza... Hát igen, a vadászat nem egyszerű hobbi. Aznap a
vad volt jobb. A lővilág véget ért, mi pedig visszasétáltunk a
ház felé.
A nap vadászként sikertelen volt,
Szeder szempontjából viszont sikerként elkönyvelhető: éles
helyzetben úgy csaholta a vadat, ahogy kell. És ha a kutyus miatt
sikertelen a vadászat? Volt már nagyobb gond. Az utóbbi fél év
kialakította bennem azt az érzést, hogy nagyobb hiányérzet kutya
nélkül vadászni, mint puska nélkül az erdőbe menni. Hiszem azt, hogy Szeder magasabb szintre emelte a vadászattal kapcsolatos értékrendemet.
Szavannák nagy királya
Szeder tehát csaholja a vadat, ahogy
kell, de nem csak hazánk nagyvadjait. Egy verőcei étterem
parkjában kialakított mini vadaskertben szokatlan vaddal is volt
lehetősége találkozni Szedernek. A szombat délutáni családi
séta legviccesebb részeként Szeder egy struccot próbált állítani
meglehetős sikerrel. Bár kettejüket kerítés választotta el, az
interakció mégis sikeres volt. Hát ha egyszer Afrikában támadna
kedvem vadászni, talán még ott is megállná a helyét a magyar
kiképzésű véreb. :)