Így kezdődött

Lehetnék okos vérebes, de nem vagyok az. Egyelőre. Még vadásznak is fiatal vagyok, nem hogy vérebvezetőnek. Persze azt is tudtam mindig, hogy úttalan utakon cserkelni, a vadászat nehezebb oldalát megfogni sokkal jobban szeretem, mint felülni a lesre és átadni magam a (sokszor) vak szerencsének. Kutyám mindig is volt, de vadászni ezidáig nem terveztem velük. Ennek két oka is volt. Egyrészt Emma a dobbermann szuka, idén a 14. évét tapossa, vagyis jóval előbb voltunk már társak, mint ahogy vadásszá lettem. A másik ok pedig az életmódban keresendő: ha akartam sem tudtam volna sokáig beépíteni életembe a „vadászkutyázást”, vagy vérebezést.

Persze mindig minden formálódik, minden mozgásban van. Az életem sem kivétel. A család-munka-hobbik összhangja (vagy éppen disszonanciája?) idén teremtette meg a lehetőséget, hogy elinduljak a vérebvezetés rögös, de általam igen szépnek látott útján.

A vérebezés két okból fogott meg. Egyrészt szép, tisztességes feladatnak érzem a sebzett vad mielőbbi megtalálását és szenvedésének lerövidítését. Ez még jobban szükségszerűvé teszi, hogy vadászom. Másrészt olyan tevékenységnek látom a vérebezést, mely illeszkedik életemhez, választott vadászati értékrendemhez, lehetőségeimhez. A véreb kiképzését és a szakma megtanulását komoly munkának látom, de megkapó benne, hogy alapja a kutya folyamatos pozitív megerősítése, melyen keresztül a már egyébként is benne lévő ösztönöket erősítjük fel olyan szintre, hogy együtt tudjunk működni a vadászaton.

E cikkfolyam főhőse azonban csak kis részben vagyok én. Sokkal inkább Szeder, vagy ahogy lányom hívja Szedike, a fiatal hannoveri véreb szuka a főhős, aki nélkül valóban „eb a vadász”. Kétgyerekes apaként azt is el kell mondanom, hogy Szederke neve már sokkal azelőtt kikristályosodott, mint hogy eldőlt volna hogy hannoveri véreb, bajor véreb, erdélyi kopó vagy szálkás szőrű tacsi lesz az új házi kedvenc. A név persze lányom találmánya, ahogy lányom volt az is, aki komoly szakmai megfontolás után kijelentette, hogy „olyan csíkos kutyust vegyünk.”

Őszintén szólva nekem sem kellett messzire menni a vérebszeretetért. Évek óta figyelem Bényei Tamás barátom hannoveri vérebeit. Mind a vezető, mind a kutyák iránt komoly tisztelet alakult ki bennem.

Így történt, hogy egy augusztusi reggelen felhívtam Tomit, hogy akkor vágjunk bele. Nézzünk egy jó vérvonalú hannoverit. Rövid várakozás után Tomi hívott is: ellenőrzött vérvonallal, vadászó ősöktől elvihető a blöki. Másnap már indultunk is a 200 km-es útra.

Szeder első napja itthon - 6 hetes

A kiválasztás nem könnyű dolog. A kennelben játszó kölköket érdemes többször is megnézni a szakirodalom szerint. Tomi szakértelme, saját intuícióm és a kiskutya közeledése egybe vágott: mindketten ugyan azt a csíkos, karakteres maszkkal rendelkező kutyust választottuk ki, ahogy a kis kutyus is a legbarátságosabb, legérdeklődőbb volt velünk az összes közül. Amíg ott játszottunk persze többször is más kutyus felé vitt a nehéz döntés, de vagy magamtól, vagy Tomi tanácsára fordultam vissza az eredeti választás felé.

 Haza indultunk. Egy új elkötelezettséggel, s persze megannyi kérdéssel, önbizonytalansággal. Kezdő vérebes kezdő kutyával... Talán nem a legjobb párosítás, ha a gazdi legalább akkora kihívás a kutyának és oktatónak, mint a kutya a gazdinak. De ezt dobta a gép. Meg kell majd tanulnunk egymást, ami nehéz lesz. De hát úgyis a nehéz dolgokat szeretem, mint ahogy azt a bevezetőben írtam...

(történt: 2012. augusztus 26.)