Számadás az első másfél hónapról

A legutolsó hosszú hétvége is mozgalmasan telt mind családi, mint kutyázási szempontból. Már csütörtökön nekiindultunk a kifelé a városból. Itt jegyzem meg, hogy 2 gyerekkel, 2 kutyával bárhová menni hihetetlen kihívás az idegrendszernek, bárhová több napra menni pedig közelít a katasztrófához. Már ami az elindulást illeti. Ott lenni az erdőben már csoda.

A hétvégi program igen egyszerű volt: napközben kirándulás, apa hajnalban vadászik, reggelire visszaér. Közben persze kutyázás. A hétvége csodálatos volt minden szempontból, és nagyon tanulságos vérebezés terén is. A négy nap alatt három csapát dolgoztunk ki Szederrel.

Együtt az erdőn

Az első egy „hagyományos” 4 órás 500 m-es erdei csapa volt, melynek különlegessége volt, hogy volt benne egy patakon átkelés is. A fektetési mód még vonszalék volt: a szarvaslábat kb. 3 dl hígított vért csepegtetve húztuk végig a sok töréssel ellátott nyomvonalon. A kidolgozás sikeres volt, bár azért kaptam utána némi építő kritikát. Szokás szerint nem tudtam merre megy a nyomvonal, így Tomi nem csak a kutya viselkedését, hanem az én fejlődésemet is figyelte. A lábat rendben megtaláltuk, Szeder dolgozott, ahogy kell. A kritika lényegi része arra vonatkozott, hogy túlzottan a kutyát figyelem, és folyamatosan biztatom,még akkor is, amikor éles törésnél letér, és még nem találja meg a folytatást. A kritika teljesen jogos volt, a videót visszanézve tényleg be nem állt a szám. Pedig a kutya jól láthatóan jelez, amikor megerősítést kér: visszanéz rám kérdően. Csak ilyenkor kell megerősíteni: „Jól van, csak így tovább!”. A „Keresd!” parancsot sem kell elkoptatni. Elég akkor mondani csak, miközben előkeres a kutya, vagy éppen elkezdjük a közös munkát. Fontos valóban, hogy bízzak annyira a kutyában, hogy jó amit csinál, és én is koncentráljak a keresésre: nézzem a vérnyomot, patanyomot, más hagyott jeleket, így tudom segíteni a kutyust, így tudunk csapatként dolgozni.

Csapacipő helyett a jelenlegi fapados megoldás

A második csapa izgalmas kísérlet volt: előző nap Tomi autó után kötött tüdő vonszalékot húzott végig egy erdei úton egy kilométer hosszan. A kidolgozást 19 óra után kezdtük el. Annyiban egyszerű volt a feladat, hogy nem voltak törések a nyomvonalon, tehát csak egyenesen kellett haladnunk keréknyom mentén. Minden keresést már úgy kezdünk mostanában, hogy Szedert leültetem pár méterre az imitált rálövéstől. Magától még nem marad ott, bár az „Ül!” parancs már nem csak testközelből működik: ha izgágáskodik a lekötött kutyus, elég pár határozott vezényszó, és leteszi a fenekét. Pár másodpercre... Közben én vizsgálgatom a nyomokat, majd mutatom neki is, hogy felkeltsem az érdeklődését. Pár perc elmélyülés, aztán vissza megyek hozzá kissé megnyugtatni, majd együtt indulunk a rálövés helyéhez. No így kezdtük ezt a csapát is.

Szeder szépen felvette a nyomot és lassú lépés tempóban megindult rajta. Repesett a szívem az örömtől. Lassan, sokszor letérve, de haladt rajta, mindig visszatalálva a nyomra. Az egy kilométer alatt talán ha két-háromszor ült le velem szemben jelezve, hogy nehéz a feladat. Ilyenkor visszavittem az utolsó nyomhoz, ahol minden esetben ismét fel tudta venni a szagot. A játék végén egy szarvastehén fej volt, amit jókedvvel kapkodott játék közben, majd ugatott harsányan. A kísérlet értelemszerűen nem jelenti azt, hogy ilyen nyomon már elboldogulna, de arra jó volt, hogy a kitartását teszteljük. Biztos vagyok benne, hogy eltért volna a helyes irányról, ha törés lett volna a vonalban, ez még nem az ő nehézségi szintje.

Délután vadásztársam sikerének köszönhetően megörökítettük, hogy milyen a kölökkutya hangja, amikor mozgó vadat lát:

Érdekes, hogy előző este egy süldőt ejtett el másik vadásztársam, amit addig ugatott, amíg meg nem bizonyosodott arról, hogy a süldő már nem mozog. Ez után már nem lehetett rávenni ugatásra. Pedig erre szükség lesz még az biztos. Ha a vad mozog, akkor viszont nincs gond úgy tűnik.

Este kiültünk egy lesre puskával. Nagyszerű érzés vele együtt vadászni. Kutya nélkül tényleg eb a vadász. Nem vagyok lesen üldögélős igazság szerint. Gyönyörű novemberi, szokatlanul langyos naplemente volt. Szeder gyorsan elaludt a lábamnál a vadásztáskámon. Aznap már nem akartam lőni, inkább arra voltam kíváncsi, hogy jelzi-e, ha vadat érez. Az üres puskát letámasztottam magam elé, és megmondom őszintén az ütemes szuszogást hallgatva magam is kissé megszunnyadtam. A szél jó volt – már amíg ébren voltam – de hamarosan fordult 180 fokot. Az eredményre ébredtem fel: a forduló szélben Szeder megérezte a közeli sűrűben túró vaddisznót, amit heves ugatással jelzett nekem. No ezen még dolgozni kell, minden esetre tényleg jelezte a vadat. :)

A harmadik csapa is különleges volt: kevés vérrel (kb. 1 dl hígított vér) fektettünk bakancs alá kötött szarvaslábbal egy 400 m-es csapát. Ez volt az első eset, amikor nem folyamatos szagnyomot kellett követnie. A csapa utolsó 60-70 m-ét az is nehezítette, hogy már nem volt vér. A kutyus sebessége sokkal kedvezőbb volt nekem a csapán, mert a nem folytonos szagnyom még pont annyira lassítja le, hogy én is megtalálom a vérnyomokat.

És hogy hol tartunk most? Végigvettünk kamerával ma egy a jelenlegi képességeknél talán kicsit nehezebb csapát, ami megmutatja jól láthatóan, hogy milyen amikor visszakeres. Ezt a kb. 350 m-es csapát 6 órával a kidolgozás előtt fektettem 2 dl 1:1 arányban vízzel hígított vérrel, bakancs alá kötött szarvaslábbal. Az utolsó kb. 100 m-en csak minimális mennyiségű vért használtam (egy-egy csepp 25-30 m-enként). A csapában van 3 db 90 fokos törés, és egy 60 fokos visszatörés. A 90-esek közül egyet gyorsan megold, kettőnél túlmegy, de szépen visszakeres, ahogy kell. A 60 fokos már nehezebb dió, de itt is magától észlelve a hibát egy perc alatt megtalálta az éles szögben visszamenő nyomot. A töréseknél hagytam a kutyát dolgozni, nem tettem vissza a nyomra, hogy lássátok most hol tart a kicsike.

Visszatekintve az elmúlt másfél hónapra, a tervezett heti 3 csapát mindig teljesítettük, a következő lesz a 20. a kezdeti rövideket is beleszámolva. Várom azt is, hogy leessen az első hó. Szeretném megnézni hogyan tudja követni az egészséges vad nyomát. A hóban pedig még én is követni tudom a nyomot, így lesz kontroll.

Az otthoni helyzet is változik: Emma még parancsnoki szerepben van, Szeder viszont egyre szemtelenebb vele, sokszor feszegeti a határokat Emmánál, de azért bírják egymást. Emma ha nagyon unja elvonul nagyasszonyosan, mi meg ilyenkor hagyjuk nyugodtan pihenni, nem engedjük hozza a kis csíkost.

A kis kutyus a világ összes kutyakajáját megenné valószínűleg. Mindig enne, nincs kivétel. Ha estére a konyhaasztalon marad bármi ehető – tényleg bármi, az almacsutkától a kenyérhéjig – biztos ellopja a kis rosszcsont. Fő vadászterülete azonban a másfél éves kisfiam, aki gyakran sétál a kezében vmi finomsággal. Sebi sebességének köszönhetően könnyű préda egyelőre, ki is használja a lehetőséget mindig Szeder, amit Sebi heves óbégatással honorál.

Fejlődés

Meg kell mondjam, hogy komoly fejlődésen megy át Szeder. 2012. július 3-án született, tehát éppen most lesz 4 hónapos. A kis szertelenke egészen kezelhető lett, már amikor le van mozgatva. A fegyelem terén azért összesítésben hatalmas az előrelépés.

Az „Ide!” parancsra mindig, minden körülmény között szinte azonnal reagál, és engedelmesen leül elém egyenesen szemembe nézve. Közben már működnek a „szobai” parancsok , mint például a „Helyedre!” vagy a „Kifelé!”. Haladunk a „Marad!” paranccsal is. Nagyjából 2 m-t tudok úgy eltávolodni, hogy nem mozdul el ülő pozícióból. Közben elkezdtük a bal oldalon lábnál sétálást tanulni, eddig minimális sikerrel: amíg a jutalomfalat a kezemben van mellettem van, ahogy megkapta lepattan. No mindegy. Minden nem működhet egyszerre.

Elkezdtük a klikkeres képzést is. Egy héten keresztül szoktattam a dicsérő szót majdan váltó klikker hangjához. Napi 10 percet csináltuk a látszólag semmit: klikk, jutalomfalat, klikk, jutalomfalat... Használni élesben pár napja kezdtem, azóta minden műcsapázásnál, sétánál ott lóg a jutalomfalatos oldaltáska mellett, sőt, még otthon is a kezem közelében van.

Ha nincs lemozgatva, akkor a nap végére bekapcsol a kisördög. Legutóbb sajnos az egyik antikváriumból frissen vásárolt könyvem látta kárát. Szederkének is tetszett Kittenberger, bár a szépirodalom fogyasztása alatt talán nem egészen ezt értik... Ilyenkor hosszan mantrázom magamban, hogy „Vérebet nem verünk, vérebet nem verünk...”

Szeder "neménvoltamgazdi" pofával

Persze feleségemnek is ki van adva az utasítás, hogy ha rosszalkodik a kutya, inkább valami feladattal el kell terelni a figyelmét, mint leszidni olyan dologért, amit úgy sem értene meg. Persze ez mulatságos helyzeteket is teremt: feleségem tűsarkúját nyúlta le a kis szemtelen, mire feleségem paprikavörösen jött hozzám, hogy most azonnal csináljak valamit a kutyával, különben „Itt helyben agyonklikkelem!” :)

A csapáink szép lassabb hosszabbodnak és öregednek. 400 m és 4 óra a mostani szint, amit örömmel, kevés hibával old meg. Egy egy csapába 3-4 törést építek 120-60 fok közötti irányváltásokkal. Takarékossági okokból mindig hígítom a vért úgyhogy ez is nehezít, valamint csinálok vér nélküli részeket, és olyan részeket is, ahol a húzott szarvaslábat úgy emelem el a talajtól, mintha a vad lépne. Eddig nem tudtam kifogni az orrán.

Találtunk egy új erdőrészt a városhatáron kívül, ahol egészen kellemesen tudunk gyakorolni, úgyhogy fókuszálunk a megoldandó feladatra sikerrel. Hamarosan el kell kezdeni a csapacipős gyakorlást, amihez Takács Zsolt fórumtárs küldött nekem nagyszerűen kivitelezhető terveket, amit köszönök neki itt is még egyszer.

Csapa cipő (Takács Zsolt fórumtársam ötlete, készítménye)

Változik a vadásztáskám tartalma is. Szépen kikerülnek belőle a „hagyományos” vadászathoz szükséges kényelmi eszközök, és veszik át helyüket a kutya igényeinek megfelelő cuccok: rövid póráz, kullancs kiszedő, összehajtható ivótányér, mobil fekhely, kis zsák kutyakaja, vizes palack. 

Közben elkészül János Zoli barátom jóvoltából a bőr vérebvezető is. Számomra komoly minőségi váltás, hogy végre nem akasztja meg a kutyát a faoldalon megtapadó szövetvezeték, hanem mehet a kis vacak az úttalan utakon visszafogás nélkül. Zoli nagyszerű munkát végzett, kitűnő mesterember, szívből javaslom mindenkinek, aki nyaklót vagy vérebvezető pórázt szeretne. Jó áron, jó minőségben, gyorsan dolgozik. Telefonszáma: 30/4848162. Jó szívvel ajánlom!

Elsajátítottam közben a vezeték megfelelő feltekerését is. Egészen egyszerű és praktikus kötési mód, úgyhogy ezentúl ezzel sétál a blöki, messzi hirdetve, hogy ő vadászkutya (lesz egyszer).

Ma egyébként ismét csapáztunk. Reggel kilenckor fektettem a csapát és 15:30-kor dolgoztuk ki, vagyis hat és fél órás volt, amikor nekirugaszkodtunk. A csapa nagyjából 300 m-es volt, egy 120 fokos, egy 90 fokos és egy hatvan fokos töréssel, erdős, sűrű aljnövényzetű környezetben. A blökin látszott, hogy az elmúlt napokban kevesebbet sétáltunk, úgyhogy izgága volt rendesen. Szépen megindult a rálövés helyétől, de kis virgonc, hirtelen módon csinálta a dolgát. Az első 20 méter után következett a 120 fokos törés. No itt legalább 3 percet vacakolt el, amíg megcsinálta, és akkor is csak segítséggel. Vissza kellett tennem a nyomra, mert annyi minden érdekelte, hogy mindig megállt valami más szagnál. Valószínűleg itt kiszórakozhatta magát, mert a többi törésnél nem volt semmi probléma. A 60 fokoson túl ment két métert, felemelte a fejét, majd egy 3-4 méter sugarú, töréspont központú körön haladva egyből megtalálta a helyes csapát.

Hosszú hétvége

Nos ez a mostani hétvége valóban hosszúra sikerült. Ritka az olyan eset, amikor a családi programot be lehet illeszteni tökéletesen vadászatba – vagy inkább mostanában nevezzük ezt a tevékenységet vérebezésnek – és mindenki jól érzi magát.

A hétvége pénteken kezdődött. Tomival már hét elején lebeszéltük, hogy péntek délután jövünk csapázni. Ahogy az szokott lenni, most sem tudtam, hogy milyen hosszú lesz a csapa és merre vezet, de persze Tomi más meglepetést is tartogatott nekünk. 14:30-ra értem fel a vadászházhoz, így volt még egy kellemes háromnegyed óra lemozgatni Szedert. A kis izgágát ki kell fárasztani, hogy koncentrálni tudjon, úgyhogy jól jött a lopott szabadidő. Mostanában minden napot, minden sétát úgy kezdünk, hogy jutalomfalatokkal végigmegyünk párszor eddigi tudományunkon: „Gyere ide!” parancs láb felé csettintéssel és mutatással, „Ül!” parancs felfelé mutató mutató ujjal, „Fekszik!” parancs földre tett tenyérrel. Az első kettő már szinte 100%-os sikerrel megy, a harmadik vagy igen vagy nem, de ez is könnyen meg lesz hamarosan. Ha a fekszik megvan, elkezdem betanítani a „Maradj!” parancsot. Mondjuk ez a kutyus jelenlegi szertelenségi együtthatóját figyelembe véve még science fiction-nek tűnik. Majd ha mind megvan, akkor a parancsszavak helyett csak a kézmozdulatokat fogom megtartani.

Hováth Dani, az Utánkeresők Baráti Körének egyik szervezője

Sok segítséget kapok a friss vérebes barátoktól. Tényleg nagyon hálás vagyok a sok tanácsért és a lehetőségért, hogy tanulhatok tőlük, mert bizony van mit. Az Utánkeresők Baráti Köréhez tartozó vadásztársak pedig valóban rengeteget tudnak erről a szakmáról. Horváth Dani barátom tanácsára kezdtem el használni a „klikker” módszert Szeder nevelésében. A klikker egy kis kattogó valami, aminek hangját kitartó munkával kellemes megerősítésekhez kötjük. 

Klikker - új játékszer

Dicséret, etetés, jutalomfalat nyújtása esetén kattintunk egyet a szerkentyűvel, így a pozitív hatásokkal összeforr a kutyus agyában a kattogás. Hogy ez mire jó? Csak a hang segítségével tudjuk majd jutalmazni a blökit azonnali jelleggel. Korábbi postban említettem, hogy Szeder felemeli egyik lábát néha, amikor vértnyomot talál. Ezt a gesztust lehet majd például erősíteni úgy, hogy nem zavarom meg munkáját. (Csapázás közben ugye nehéz lenne neki jutalomfalatot adni úgy, hogy ne tereljem el a figyelmét...)

Node térjünk vissza a péntek délutánhoz. A csapa kezdete egy szóró mellett volt, ami már sejtette velem azt a tényt, hogy ismét keresgéljük Szeder jelenlegi képességeinek határát. A jelesfai szóró talán sok börzsönyi vadásznak mond valamit. Az biztos, hogy több vad-sztráda kereszteződése a hely, gyakorlatilag mindenhol vadnyomok vannak. Bekapcsoltam a GPS-t és elindultunk a nyomon. Szeder nyugodt volt, én nem annyira a hét közbeni kudarc után. Belefúrta magát az imitált rálövés helyébe, majd megindult 2-2 méteres nyolcasokkal kitérve az egészséges vad nyomokon, de mindig visszatérve a munkához. Az első 20-30 m után – ahogy a szórótól eltávolodtunk - azonban abbahagyta a kitöréseket, és egyenesen a nyomon haladt lenyomott orral. A csapában sok törés volt. Olyannyira sok, hogy néha kérdően néztem Tomira, aki viszont nem volt hajlandó segíteni, csak akkor bólintott némán, ha látta hogy a kutya jó irányon van, én viszont nem akarok hinni neki valamiért. A tompaszögű töréseket Szeder hibátlanul vette, a 90 fok körüliek esetében ha túlfutott megállt, felemelte a fejét és körkörösen visszakeresett, amíg rá nem lelt újra a nyomvonalra. Ezt szinte minden 90 fokos törésnél megtette, és mindig segítség nélkül folytatta a munkát. A csapát az is nehezítette, hogy több erdészeti utat is kereszteztünk. Ilyenkor Szeder elkóvályogott az út mentén, de aztán segítség nélkül visszatért a csapa folytatásához. Egyszer kellett kissé nógatni, amikor meghallotta az úton haladó teherautó zaját.

Az avaros erdei talaj hamarosan bokros, sűrűs részre váltott. Szedert ez nem zavarta, engem annál jobban, mivel innentől a legritkább esetben láttam meg a vérnyomot, hagyatkoznom kellett Szeder szaglására. A csapa csúcspontja egy kb. 60 fokos visszatörés volt. Szeder túlment a törésen, de pár méter után felkapta fejét, és azonnal visszakeresett segítség nélkül. Még vagy 100 m-t haladtunk a bokrok közt, amikor elkezdte emelgetni fejét. Azt hiszem először vontam le helyesen a következtetést, hogy a csapa végéhez közeledünk. A főnyeremény egy szarvas fej és a tüdő vonszalék volt, ami először meglepte a kis kutyust, de aztán örömmel vette birtokba. Morogni, ugatni nem akaródzott neki, de nagyon jól eljátszott vele. Alig akart megválni tőle.

Amikor befejeztük ránéztem a GPS-re: 440 métert mutatott és 19 percet. Tomi vigyorgott rám, majd megkérdezte: „Szerinted mennyi idős volt a csapa?” Fogalmam nem volt, de megizzadtunk rajta az biztos. Nevetve mondta, hogy délelőtt 10-kor fektette... vagyis 5-6 órás. Huhh. Ez a kutya tényleg jó lesz.

Hétfőn a diósjenői erdészet vadásznapjára voltunk hivatalosak. Bepakoltuk a két gyereket, két kutyát és irány a Börzsöny megint. A program ideálisnak ígérkezett: a kölkök ellesznek a családi programon, én meg végre találkozhatok a vérebesekkel. Nagyszerű nap volt, bár a két kutya + két gyerek megmozdulások iszonyatosan fárasztóak. Nehéz folyamatosan menedzselni a teljes családot. Az Utánkeresők Baráti Köre pedig igencsak jó emberekből áll. Tényleg megtisztelő, hogy egy amatőrt ilyen szívesen fogadnak, segítenek. 

Emma és Szeder parkolópályán

A keddi nap ismét családi program volt – persze egy kis becsempészett csapázással. Sógorék – szintén vadásztárs, de főleg barát - gyerkőcének egyéves születésnapjára érkeztünk Gárdonyba, úgyhogy a családi muri teljesítése után az egész pereputty felpakolt, és az összes blökivel egyetemben elindultunk a közeli erdőbe kirándulni. A séta elején kialakítottam a 300 m-es csapát, amihez hígított vért használtam, mivel kezdek kifogyni a szaganyagból. Egy dl vérhez adtam még egy dl vizet, ezt csepegtettem végig az imitált rálövéstől, miközben szarvaslábat húztam magam után. A csapa egy 90 fokos, egy 60 fokos, és három 110-120 fokos törést tartalmazott. 2 óra séta után tértünk vissza a nyomvonal kezdetéhez. A pénteki monstre feladat után ez már játszi könnyedséggel ment a kiskutyusnak. Alig több, mint 3 percre volt szüksége ahhoz, hogy szinte hibátlanul kidolgozza csapát. A töréseken most nem volt keresgélés, szinte azonnal váltotta az irányt, ahogy a nyomvonal megkövetelte. A 60 fokos törés csúcsát kb. 3 méterrel levágta, és lassítás nélkül ment tovább a csapán. A szarvaslábat nagy örömmel vette birtokba. Az eseményről készült videó itt tekinthető meg:

Érdemes összehasonlítani az első csapákkal... Pedig azóta mindössze 3 hét telt el. Az biztos, hogy ennél már nehezebb melót igényel, mivel a csapa elejéhez történő visszatérés után a kis vacak már kezdte volna elölről a játékot: magasba vágódó farokkal jelezte, hogy ismét megvan a rálövés helye, indulhatunk megint.

Közben érkezett az üzenet, hogy János Zoltán, friss ismerősöm elkészítette a vérebvezetőt. Zoli nemcsak a bőrrel foglalkozik, hanem ő maga is kezdő vérebes, mint én, szintén egy kis hannoverivel. Érdekes lesz vele is megvitatni a fejleményeket, hiszen ugyan abban a cipőben járunk mindketten.

Shit happens...

Megfogadtam, hogy nem csak a szépen sikerült élményeket fogom megírni a blogban, hanem, azt is amikor valami hibádzik. Nos a tegnapi nap ilyen volt, azzal a kis különbséggel, hogy nem csak valami hibádzott, hanem szinte minden...

Az egész csapázás tulajdonképpen már előző nap el lett szúrva, amikor is kimaradt a kutyák szokásos sétája. A szerdát azért persze úgy terveztem, hogy legyen idő a szokásos „városi csapa” kidolgozásához. Már reggel kivettem a szarvas lábat és a 3 db vért a mélyhűtőből. A terv az volt, hogy délután lelépek a melóból, 3-kor fektetek egy 250-300 m-es csapát, 4-kor elviszem Szedert egy nagy sétára, amelynek végén 5 – 5:30-kor kidolgozzuk a nyomvonalt. Elméletben.

A szerdával csak annyi gond volt, hogy gyakorlatilag a reggel első percétől kezdve késésben voltam. Csak rohanás volt aznap szinte, így bár a csapát időben le tudtam fektetni, Szeder hosszúra tervezett sétája kimaradt. A csapa nyomvonalát a szokásos félvárosi környezetben csináltam meg. Volt még halaszthatatlan munkám, így 5:15-kor sajnos egyből a csapához vittem a kis rosszcsontot. Ez még önmagában nem lett volna baj, hiszen bizonyította már, hogy izgatott állapotban, szeleburdi üzemmódban is képes dolgozni a kutyus, maximum rendhagyó lesz a mozgása az első pár tíz méteren.

Rendben megérkeztünk a tett helyre, de ami fogadott az már nem tetszett: a gondosan lefektetett nyomvonalon éppen két kutya játszott gazdáikkal egyetemben... Szeder persze azonnal rohant volna a kutyákhoz, értelemszerűen semmi másra nem akart figyelni. Hagytam, hadd játsszon egy kicsit velük, ebből úgysem lesz csapázás, ha nem elégíti ki előtte a kíváncsiságát. Kb. 10 perc játék után elindultak az idegen kutyások kifelé a területről, gondoltam itt az idő, hogy kísérletet tegyünk. Odavittem az imitált rálövéshez Szedert, hagytam, hogy belefúrja magát a szagba, és kisebb gondolkodás és helyben forgás után el is indult a nyomon. Alig tehettünk meg talán 80 m-t, amikor az egyik kutya visszarohant hozzánk a gazdája heveny ordibálása ellenére... Szeder persze leváltott a nyomról és rohant a másik kutyához. 10 perc intermezzo után visszatettem a nyomra, de folyamatosan megzavarta a rét másik oldalán játszó kutyák zaja. Ekkor már éreztem, hogy ez nem az én napom.

Elindult éppen újra, amikor két krosszmotoros jelent meg a réten, és a közeli nyúlgáton kezdték húzatni a gépeket, hogy a napi gyakorlásukat letudják. Ez már nekem is sok volt. Elharaptam pár nyomdafestéket nem tűrő káromkodást, és nem próbálkoztam tovább: odavittem Szedert a csapa végére, az utolsó 10-15 m-en megérezte a láb szagát, odarohant és játszottunk azért egy nagyot, hogy ne maradjon rossz élmény a napból. Szeder nem hibázott, én voltam az amatőr a rossz helyválasztás miatt, és azért, mert nem adtam megfelelő időt a napból a csapázásnak. 

Kell találnom egy ennél elhagyatottabb helyet a hét közbeni gyakorláshoz, és vagy nem kell kivinni a kutyát, vagy meg kell adni a kellő a figyelmet, időt a feladatnak. Ezt a napot én csesztem el. Pénteken ismét Királyháza. Ott máshogy lesz.

Urban trekking

A szürke városi hétköznapok kihívás elé állítják a vadászkutyát és gazdáját. Sajnos nem adott a lehetőség, hogy mindennap erdőben legyünk, pedig a város szélén élünk. A vállalásomat persze tartom, mert tartani kell: heti 3 csapát csináljon meg a kiskutyus, akinek egyébként is egyre nő a mozgásigénye, és ha nincs rendesen kifárasztva, ördög üzemmódba kapcsol. Vérebet pedig nem verünk, úgyhogy szerencsésebb kifárasztani, mint balga módon feleslegesen fegyelmezni.

Szeder mozgásigénye testméretével egyenes arányban nő. Emmával már nem férnek el olyan kényelmesen sem a kosárban, sem a szivacsos fekvőhelyen, úgyhogy állandó harc megy a jobb szinyelőhelyért. Emma persze rafkósabb: kinyitja a ház ajtaját, mintha ki akarna menni. A kicsi erre persze felugrik a szivacsról, és menne a nagy kutya után. A nagy még időben visszasasszézik, és hagyja, hogy a szúnyogháló magától becsukódjon, kint rekesztve a kis izgága hannoverit. És már is szabad a jobb hely. Pontosan öt percig, amikor a kicsi családi segítséggel – kislányomnak köszönhetően – visszavágtat, és nemes egyszerűséggel ledobja magát Emmára. És ez így megy naphosszat.

Már kicsi a kosár...

A város széli csapagyakorlatokat egy kb. 100 m széles erdős-rétes sávban csináljuk, mely a régi Flottilla területe és a 2-es út között húzódik. Itt vadnyom nemigen van, bár fácánt és nyulat láttam már a területen, de nagyvadat értelemszerűen soha. Ellenben urbánus szagnyomokkal dugig van a hely: kutyák, kutyatulajdonosok, macskák, illegális szemétlerakók járják folyamatosan a területet. Külön pikantéria, hogy a 2-es út zaja folyamatos, ami úgy gondolom nehezítő tényező az erdei környezethez képest.

Nos itt fektetem a kétórás csapákat szarvaslábat húzva magam után és csepegtetve 200 m-en keresztül a vérnyomot. El is szoktam gondolkodni ilyenkor, hogy milyen választ lehet adni mondjuk egy vízműőrnek arról, hogy épp mit csinálok egy flakon vérrel a kezemben. :) Arról már nem is beszélek, hogy milyen feszültséggel jár otthagyni a csapa végén a szarvaslábat... Minden alkalommal várom, hogy egy kutyasétáltató véletlenül megtalálja, és azonnal hívja a rendőrséget az ismeretlen, de talán érthetően megbotránkoztató látvány miatt. Szóval egyéb izgalmakkal is fűszerezett a játék. A hely egyetlen valódi előnye, hogy közel van, így biztosítja a rendszerességet.

Szintén újdonság, hogy elkezdtem Szedert szoktatni a hosszú szárhoz. Egyelőre egy fonott műanyagból készült 8 m-es szárat vettem neki, amíg el nem készül a bőr a vérebvezeték. Nos érdemes lett volna videózni az első ilyen csapázást. :) Nem volt túl komfortos... a fonott műanyag messze jobban tapad a fatörzsekre, mint a bőrszíj.

A zajos környezetnek köszönhetően nagyszerűen meg lehet figyelni, ahogy Szedert kizökkenti a munkából valami külső zaj. A harmadik „városi csapánál” tartunk és mindig úgy intézem, hogy az út 10 m-es közelében is haladjon keveset a nyomvonal. Az első alkalommal itt félre ment a kutyus: felemelte a fejét és elindult az út felé, ahol épp emberek beszélgettek. Kis csalinkázás után vissza kellett hívni, és segíteni kellett neki felvenni a nyomot ismét. A második alkalommal is ugyan ez történt, azzal a különbséggel, hogy maga javított. A harmadik alkalommal is ugyan ez történt, de már nem ment el olyan messze az emberek felé.

A „civilizációs szagok” egyébként ilyenkor nem zavarják, legalábbis nem tapasztaltam, hogy e miatt tért volna le a csapáról. A 200 m körüli vonalakat szépen ki tudjuk dolgozni, és azt hiszem én is fejlődök közben.

Külön érdekes figyelni, ha a családi sétából választunk le egy kis időt, hogy kidolgozzuk a csapát. Ilyenkor feleségemet a két kölökkel és a nagy kutyával leparkolom a csapa elején, mi pedig Szederrel nekimegyünk a melónak. Többször megfigyeltem már, hogy ha kilépünk a nyílt területre, ahonnan rálát a családra, akkor pár másodpercre megáll, felemeli a fejét, visszanéz rájuk, majd az előző postban már említett lecsapással visszamegy a nyomra hibátlanul.

Külön nehéz, hogy hátszéllel fektessem a csapát a terület behatárolt lehetőségei miatt. Ennek köszönhetően neki kedvező szél esetén már a szarvas láb előtti 10-15 m-en felemeli a fejét, és légszimatot talajszimattal váltva, felgyorsulva halad a nyomon, vagy 1-2 m-rel mellette a szarvasláb felé. Utána persze játék ugatással, csaholással.

A fegyelmezés halad szépen, bár azt hiszem több időt kellene ezzel töltenem. Az ül parancs mindig működik, 90%-ban kézjelre is leül már, de ott maradni még nem akaródzik neki. A „fekszik!” parancs még féllábas, 50-50%-os.

Gesztusok

A vadászkutyások számomra egyik legcsodálatraméltóbb képessége, ahogy hihetetlen finomsággal olvasni tudják kutyáik gesztusait, viselkedését. Érdekes folyamat, ahogy a tanuló vérebnél felerősítik a nyomkövetés szempontjából fontos gesztusokat, miközben gyengítik azokat a viselkedési formákat, melyek munka közben hátráltatják a kutyust. A leggyönyörűbb, hogy a vérebben gyárilag benne van minden, csak ki kell hozni, élesíteni a közös játékhoz szükséges érzékeket, viselkedési formákat.

A vércsapás játékok számomra egyik legfontosabb feladata így, hogy figyeljem Szedert, memorizáljam, értelmezzem cselekedeteit. A tegnapi királyházi műcsapázás ebből a szempontból igen tanulságos volt nekem. Három olyan jelt sikerült azt hiszem értelmezni, amelyekkel eddig nem találkoztam.

Munka után sebtiben felkaptam Szedert, és már indultunk is. Tomi 2 órával érkezésünk előtt fektette le a csapát, mely hasonló nehézségi fokkal bírt, mint az előző: 200 m, 2-3 dl vér, szarvasláb vonszalék. A csapa vége viszont most újdonság volt: egy disznó feje és bőre volt a főnyeremény.

Tomi kezébe nyomtam a kamerát, és indult a menet. Illetve csak indult volna, mert a kamera lemerült szinte azonnal... Így kénytelen vagytok sorokba szedve megismerni a tegnapi csapa sztoriját.

A nap rohanás volt, így nem volt idő arra, hogy Szeder akklimatizálódjon kissé az erdei környezetben, így a rálövés helyébe ugyan belefúrta orrát, de a környező hideg csapanyomok annyira izgalmasak voltak (egy vadetető közelségében volt a csapa), hogy a kis szertelen nem igazán akart elindulni rajta. Többször visszament, elindult, visszament elindult, míg végül is kb. 3 perc úgy döntött magától, hogy „Na jó, menjünk!”. Mindebből azt a tanulságot vontam le, hogy a városi kutyának igen is hagyni kell magát „beleszippantani” az erdőbe, mielőtt bármi feladat megoldását várom el tőle.

A csapa első 50 m-ét szintén új módszerrel tette meg: annyi volt az izgalmas egészséges nyom, hogy folyamatosa nyolcasokat leírva haladt előre, de mindig visszatért a műcsapa nyomára. Jó irányban, nyomon haladtunk, de a kutyus úgy tízszer annyit ment mint én. Közben bemutatott egy új mozdulatot is: amikor egészséges csapa szagnyomát találta, elindult rajta 1-2 m-t, letérve a nyomról, de szinte azonnal felkapta a fejét, és szinte 180 fokban ugorva-fordulva „csapott le” ismét a műcsapa nyomára. Így telt az első 50 m, amíg a kicsike kiszórakozta magát, utána viszont visszakapcsolt a megfontolt véreb üzemmódba. Ez is azt igazolta, hogy hagyni kell játszani munka előtt, ki kell elégíteni a kíváncsi kis idegrendszerét. Az viszont megnyugtató volt, hogy a nyomra visszament mindig.

A csapa két nagy kanyart tartalmazott, melyeket hibátlanul vette Szeder, bár félek attól, hogy ha bármelyik az első 50 m-re esett volna, akkor nem lett volna ilyen egyértelmű a helyzet... Egy kis vízmosáson áthaladva, hegynek felfelé folytatódott az út. Egyszer csak felkapta fejét a nyomról, megállt, visszanézett és erősen koncentrált előre: megérezte a kb. 10-15 méterre elhelyezett disznófejet. Tomi tanácsára lecsatoltam a blökit. Ő normál tempóban odaügetett talaj- és légszimat váltásával, visszanézett, szagolgatta, kerülgette, majd visszajött hozzám boldogan.

A disznófej igencsak érdekelte: ahogy Tomi megmozdította morogni kezdett, majd ahogy intenzívebb lett a fej mozgása, úgy lettek élénkebbek Szeder reakciói is: bele nem harapott, de egészen közelről ugatta. Jó tíz perc játék majd kis nyugi után indultunk visszafelé magunk után húzva a földön a főnyereményt. Szeder nem tágított mellőle: ugatta, kapkodta, elészaladt, mögéfutott. Szóval tetszett neki, ahogy nekünk is Szeder reakciója.

Még egy fontos gesztust mutatott Szeder tegnap. Három esetben is megemelte bal lábát, amikor vérnyomot talált. Nem tudom, hogy ez tudatos jelzés-e, de nagyszerű lenne ezt felerősíteni. Csak nem tudom egyelőre hogyan lehetne.

Közben persze elkezdtem a különböző egyéb feladatok trenírozását is, melyek majd az elővizsgához kellenek, de erről majd egy következő postban írok. Az biztos, hogy bármi megtanítható a kutyusnak csak dicsérettel is, de ha van mellé jutalomfalat, akkor minden munka egy tized idő alatt végezhető el. Szóval elhatároztam, hogy ezentúl mindig ott lesz a zsebemben pár falat a kedvenc csemegéből.

Királyházán ismét

Szeder második csapájának videóját jó néhányszor átnéztem persze, mielőtt a kicsit ismét erdőbe vittem volna. A kellemes és hasznos lehető legideálisabb összekötése végett a következő csapa fektetést vasárnapra terveztük, hogy közben a család is kirándulhasson egyet. A csapát már az erdei séta megkezdése előtt lefektettük, aztán irány a közeli hegytető a két kutyussal és a kölkökkel. A jelenlegi állapotban a 4-5 km túra bőven elegendő mindenkinek: kislányom Fanni is ennyire van hitelesítve, Emma sem bír többet öreg ízületeivel, és Szederkét sem akartuk lefárasztani az új játék előtt túlságosan. A murit csak Sebi fiam húzná tovább gyakorlatilag korlátlan ideig, mivel ő rendkívül élvezi, hogy apa hátán utazhat, miközben hangos „Oda!” rikkantásokkal és heves mutogatásokkal jelzi, hogy nekem melyik sziklára kellene felmászni, hogy ő jól láthasson.

A kellemes kis séta után leparkoltam a családot a vadászháznál, és jöhetett az újabb kidolgozandó csapa. Az előző csapa sok újdonságot tartalmazott. Tomi tudatosan keresgéli a Szeder korához ideális gyakorló csapát. Az előző csapa tapasztalatai egyértelműen megmutatták, hogy a szaganyag egy óra után még túl erős a kicsinek, rohan rajta, nem kihívás a követése. A túl gyors munka, és Szeder és vezetője gyakorlatlansága miatt viszont a terepváltozásoknál elhelyezett kanyarok még túl nagy feladatot jelentenek nekünk.

Az aznapi csapát ezért idősebb nyomnak készítettük: két órát vártunk a kidolgozás előtt. Ettől Tomi két eredményt várt: egyrészt lassuljon le a kis hannoveri és fúrja jobban orrát a talajba, másrészt dolgozzon kicsit meggondoltabban. A csapát könnyebb terepen fektettük: egységes erdei környezetben húztuk végig a szarvaslábat, mely mellé már nem volt tüdő rögzítve. A vérnyomok a szokásos 2-3 dl-ből készültek. Nem volt tehát terepváltás. A csapahosszon és a kanyarok számán egyelőre nem csökkentett Tomi, bár a sarkos 90 fokok helyett kissé ívesebbre vette fordulókat.

A rálövés imitált helyét ismét bő vérrel, csontdarabkákkal jeleztük. Szeder ismét belefúrta magát a szaganyagba, aztán eleinte kissé bizonytalanul, majd pár méter után már megfelelő önbizalommal, ügyesen ment végig a távon egyenletes tempóban. Ez a sebesség már nekem is kellemesebb volt, kontrolláltabbnak éreztek a közös sétát. Szeder meg meg állt, hátranézett néha biztatásért, ha kicsit elbizonytalanodott lassított, visszakeresett. Nagyjából 8 percre volt szüksége a távhoz. Többször volt olyan érzésem is, hogy a kutyus azért néz vissza, mert vérnyomot jelez. Ezt még majd tisztázni kell, mert megmondom őszintén nagyon örülnék, ha ezt a gesztust meg lehetne benne erősíteni.

Szintén nagy különbség volt az előző csapához képest, hogy nem zökkent ki a kicsi a keresésből. Az egységes környezet, kevesebb inger, kevesebb szaganyag jó hatással volt a munkára. A kétórás nyom, és ehhez hasonló csapák lesznek a gyakorlás alapjai. Ezt nehezítjük majd fokozatosan, kis lépésekben, hogy egy éves korára érett legyen az elővizsgára.

Szeretném még azt is ellenőrizni a közeljövőben, hogy milyen hatással van a kutyus pihentsége a munkára. A kiadós erdei séta, és játék a kölkökkel, Emmával értelemszerűen lenyugtathatta a csapázás előtt Szedert. Érdekes lesz kitapasztalni, ezt az aspektust is.