A második csapa és az első közös vadászat

A hosszúra nyúlt délelőttöt jóízű ebéd követte a vadászházban. Szilvi, Tomi felesége vezeti a két vadászház háztartását elsőrangú színvonalon. Az ebéd megérdemelt kényelme előtt azonban még elkészítette Tomi az aznapi csapát. Emelte a távolságot, több kanyart épített a a nyomvonalba és 60 percre emelte a csapa pihentetését, csak utána kezdhette el Szeder kidolgozni.

Szintén újítás volt, hogy én sem tudtam merre megy a nyomvonal, így kénytelen voltam sokkal jobban figyelni Szederre, ahogy neki is rám. A későbbi okulás érdekében magammal hoztam a videokamerát is, melyet Tomi kezelt. A felvétel sok mindent elárul, ami felett gyakorlatlan szemem ott és akkor elsiklik.

Szeder szépen indult az imitált rálövés helyéről, nekem talán kicsit gyorsan is. Nem zavarta meg az sem, hogy Tomi két nagy rakás lóürüléken vezette át a csapát. Szeder egy pillanatra sem foglalkozott a lócitrommal, simán átgyalogolt rajtuk, követve a vér szagát. Azért persze mindketten bénáztunk kicsit. Az első 90 fokos kanyarnál én akartam más irányba menni, úgyhogy Szeder megállt, és mozdulatlanul nézett, egyet nem értését így kifejezve.

Pár perccel és pár méterrel ezután viszont a kiskutya kalandozott el: a csapa vonalán egészséges vad haladhatott előttünk, mert fejét felemelve, légszimatra hagyatkozva elcsábította valami érdekesség. Tomi megkért, hogy engedjem el a szárat, nézzük meg mit csinál. Szeder tempósan elindult a hibás irányba, majd megállt, visszajött, ismét elindult a csábító szag irányába. Így libikókáztunk pár percet, amiből azzal húztam ki, hogy leguggoltam hozzá. Ahogy odafutott hozzám lelkesen, magától újra felvette a csapa szagát, és kis segítséggel ismét ráállt az újabb kanyarral erdőbe váltó nyomra. Innentől nem volt letérés, tempósan – nekem továbbra is kicsit túl gyorsan – még két 90 fokos kanyart sikerrel véve ért oda a szarvaslábhoz rögzített tüdődarabhoz. 

A 220 m-es 60 perces csapát kb. 10 perc alatt dolgoztuk ki. Számomra nagyon jó élmény volt. Jó volt látni, ahogy egymást segítjük, javítjuk munka közben. Persze nem lehet elkiabálni, de azt hiszem kezdem érteni jelzéseit. Annyira nagy a különbség a kutyus viselkedése közt, mikor nyomon van, és amikor légszimattal félre megy, hogy biztonsággal még én is meg tudom különböztetni.

A csapa kidolgozása egy kis kapkodós játékkal fejeződött be: a spárgára kötött szarvaslábat húzogattuk előtte, úgy, ahogy otthon a felmosópemzlit, Szeder pedig nagy örömmel, gyerekkutyahangon csaholva rohant, kapkodott, ugrált utána. Ha a husit elkapta, oly erősen tartotta, hogy a kis vacak felemelhető volt.

A hosszúra nyúlt péntek még egy újdonságot hozott Szeder életében. Tomi javaslatára az alkonyatban elindultunk együtt vadászni. Végigjártunk két-három szórót, majd felültünk egy ígéretesnek mutatkozó lesre. Basa a les alatt horkolt Tomi hátizsákja mellett, Szeder pedig felült mellénk a fa építményre. Eleinte nehezen találta a helyét, frusztrálta, hogy kilátott a pallók között lefelé, de aztán összetekeredett a hátizsákomon és mély álomba merült.

Kíváncsi voltam, hogy mit reagál a lövésre. Légfegyvert már csattogtattam mellette, de nem igazán érte el az ingerküszöbét, magyarul tett rá, nem félt tőle.

Az este szép, nyugodt volt, suttogva elemezgettük az aznapi eseményeket, miközben lassan sötétedni kezdett. Basa ütemesen horkolt, Szeder pedig kényelmesen szuszogott. A lővilág utolsó perceiben jelent meg tekintélyes méretű borz a les előtt úgy 70 méterre. Tomi 7x64-ese élesen csattant. Szeder felemelte a fejét, rám nézett, én megdögönyöztem kicsit, hogy pozitív élménye maradjon az ügyből, aztán visszatette a fejét a hátizsákra és megint szunyálni kezdett.

(történt: 2012. október 5.)

A hannoveri négykézlábas

Engedjétek meg, hogy kicsit visszakanyarodjak a blog címére. A sors úgy alakította, hogy Szeder második kiképzési napját kénytelenek voltuk kissé átírni. Péntek reggel érkeztem ismét Királyházára, hogy Tomi szakértői segítségével az első félórás, komoly kanyarok nélküli csapát nehezítsük a kis hannoverinek. Éppen felmarkoltuk a vonszalékot (egyelőre szarvaslábhoz rögzített tüdő darab) és a vért a csapakészítéshez, amikor érkezett a telefon: kapitális disznót sebeztek a szomszédos falu határánál.

Szeder még kísérőként sem alkalmas egy ilyen muriban való részvételre, úgyhogy maradt a vadászháznál Gino, a kis mopsz őszinte örömére. Tomi felpakolta Basát, az utánkereső puskát, és már indultunk is.

A „blöki tanul” nap igen gyorsan átváltozott „gazdi tanul” nappá. Az igazság az, hogy vérebes utánkeresésben már többször részt vettem, de disznó csapáját még nem követtem soha. A szarvas inkább húzódik aljnövénytől ritkásabb lábas erdőrészekbe, ahonnan kilátása nyílik a környező terepre, míg a disznó sebzés esetén azonnal az áthatolhatatlan sűrű felé veszi az irányt. Ez bizony nem kis különbség, nekem pedig szarvasról volt eddig csak tapasztalatom.

Nem készültem ilyen jellegű munkára, úgyhogy normál vadászruhámban jelentem meg a közös kiképzésre. A faluban a vadászháznál megkaptuk az információkat: valószínűleg haslövést kapott a hatalmas kan, mely akkora volt, hogy a „vadász is megijedt tőle”. A kan később még megállt látótávolságban, így még két lövést adtak le rá, de ezek eredményéről nem tudtak semmi biztatót mondani. A vadászok a vérnyomon elmentek vagy 3 km-t, utána hívták a szakembert: jöjjön a véreb.

Tomi felcsatolta Basára a GPS nyakörvet, én fejembe nyomtam vadászkalapom, hátamra vettem a hátizsákot, felkötött a kamáslit bakancsomra és már indulhattunk is.

A nyomot egy szántóföldön vette fel Tomi és Basa, nagyjából ott, ahol a keresés abbamaradt. A lövés után 3-4 órával kezdte meg a munkát kutya és vezetője. Nagyjából 10-12 méterenként lehetett találni egy-két csepp vérnyomot, így nem volt nehéz feladat Basának követni a jeleket. Orrát földre illesztve biztosan, hibátlanul haladt át friss szántáson, műúton, málna ültetéseken, repcén. A kan, úgy ahogy az várható volt hamar beváltott az erdőbe. No innen kezdődött az a bizonyos „hannoveri négykézlábas”. Mert aki még nem keresett disznót – mint amilyen vadász péntekig én is voltam – annak csekély fogalma sem lehet arról milyen az amikor a bokrok alatt kúszva, négykézlábon mászva, áthatolhatatlan tüskés bokron áthatolva megy a vezető a kutya után. Mert a kutya megy. Őt nem tántorítja el holmi terepakadály, ahogy a disznót sem.

Úttalan utakon haladtunk az egyre ritkuló nyomon. Kúszva, lépésben, de sokkal inkább négykézláb. Az első egy óra gyorsan elment. Az irányváltásoknál fehér papírral jelöltük a nyomot, hogy visszakereshető legyen. A disznó nem állt meg, sebágyba nem feküdt, egyenletes tempóban haladt folyamatosan, visszaállva a kondába, mivel kisebb nyomokat is találtunk a csapán.

Én persze folyamatosan küzdöttem: vadászkalapom minden 50 m-en egyszer legalább leesett fejemről, vagy fennakadt valami bokron, kezeim pedig kezdtek úgy kinézni, mint egy szürrealista festmény. Lehet, hogy érdemes lett volna idejekorán hallgatni a szakirodalomra és nem kalapban jönni?

Basa és Tomi kitartóan haladt előre. A véreb nem veszítette el egyszer sem a nyomot. A disznó több meredek falú vízmosáson is átvágtatott lassítás nélkül, s csak ott volt bőségesebb vér, ahol láthatóan leért szügye a felfelé kaptatás közben. Egyébként a tempó alapján nem tűnt túl betegnek...

A sebzett kan egy bővizű patak felé tartott, melyen azonnal át is haladt, ahogy követtük mi is. A combig érő mocsaras vízen átgázolva követtük Basát, akit természetesen nem tréfált meg az átkelés. Én persze derékig vizes lettem... Tanulság kettő: a gumicsizma sokkal jobb megoldás, mint a bakancs + kamásli kombó. Legalább iszappal nem ment volna tele a cipőm... 2:0 a szakirodalomnak.

Közelítettünk egy sásos, sűrűs részhez. Ideális hely lenne, hogy elfeküdjön így 8-9 km után... hát nem tette. Kiment a szomszédos szántóföldre, majd beváltott egy kívülről áthatolhatatlannak tűnő nádasba. No itt aztán tényleg embert próbáló feladat volt haladni. A látótávolság gyakorlatilag fél-egy méterre csökkent. Tomi sokat sejtetően maga elé vette a puskát, jelezve, hogy itt aztán bármi lehet. Közben mosolyogva hátrasuttogott, hogy ha disznót látok, akkor nagyon gyorsan fussak... Bennem persze előkerült az összes sebzett kanos eset a történelemből Zrinyitől Wesselényi Miklósig. Azt hiszem ez volt az életemben az első eset, hogy a disznóra valóban veszélyes vadként tudtam gondolni, miközben azon gondolkodtam, hogy legalább a vadászkésemet elhozhattam volna... 3:0 a szakirodalomnak.

Basa viselkedése közben hirtelen megváltozott. Én simán úgy gondoltam, hogy a disznó mindjárt előttünk ugrik, de Tomi a kutya reakcióit jobban olvasta: a hannoveri egy őzet érzett meg a nádasban, aki zavartan menekülőre is fogta közeledtünkre. Lepihentünk kissé, hogy Basa is lenyugodjon. A nádasban kis önkorrekciókkal, de szépen haladt a kutyus, ismét át a patakon, majd ismét vissza az iménti oldalra. Közben már a 3. óra végénél tartottunk, a vérnyomok pedig egyre ritkábbak, egyre kisebbek lettek. Sebágy sehol, lassítás nyoma sehol. A vér olyannyira kevés volt, hogy még a sűrűsöknél sem láttunk felkenődést, pedig az aljnövényzetnek biztosan érnie kellett a disznó hasát. A cseppek tovább ritkultak, míg el is tűntek. Már csak Basa tudta, hogy hová megyünk, őt nem tréfálta meg a vér hiánya. 10 km keresés után a disznó ismét úszott egyet. Vérnyom már sehol, csak a jellegzetesen nagy nyomok a parton. Basa menne még, kitartóan néz a túlpart felé, s enyhém megfeszíti a szárat. Tomi azonban megálljt parancsolt. A disznó sebe nem lehetett súlyos, ha ezen a 3+10 km távolságon így ment végig. Nem volt értelme tovább keresni. Bocsánatot kér Basától, és elindulunk visszafelé fáradtan, mocskosan, tele karcolással. Telefon a sebző vadásznak, miközben lekerült Basáról a GPS nyakörv.

Nos ilyen az a hannoveri négykézlábas.

(történt: 2012. október 5.)

Az első műcsapa

Az első vadhús ízlelés, és vadszag minták kinyitották a kiskutya érzékeit. Porszívó üzemmódba kapcsolt, és végigszkennelte e vadászház – és főleg a vadhűtő – körüli összes szagot. Az első lépéseket félve megtéve, de folyamatosan bátorodva, gazditól eltávolodva ismerkedett az ismeretlennel. Basa és Rocky mögött ott lábatlankodott, de persze azért tisztes távolságban maradt tőlük.

Az első csapához szarvas tüdő vonszalékot, és nagyjából 3 dl vért használtunk fel. A rálövés helyét csontszilánkokkal, tüdődarabokkal, vérrel tettük valóssá. A vonszalékot bő 150 méteren át húzta maga után Tomi az erdőben, az utat könnyű, tompaszögű kanyarokkal tarkítva, a vért 2-3 méterenként csepegtetve. Én persze aggódtam: volt amikor a párizsit sem találta meg Szeder segítség nélkül az 5 m-es kerti csapa végén... Mi lesz ebből? Aztán egy kidőlt fa mellett végre megállt Tomi és felkötötte a tüdődarab zsinórját egy faágra. A maradék vért kilocsolta, mi pedig kerülő úton, a csapát nem keresztezve, visszafelé nem követve visszasétáltunk a házhoz. Fél óra pihenés, beszélgetés után elhangzott a várva várt parancs „Induljunk!”. Vérebvezetékem nem lévén, Szedert egy 2-3 méteres spárgára kötve indultunk a „rálövés” helyéhez. Tudom, hogy nagyon az eleje, és hogy ilyenkor még bármi lehet a kutyából, akár tetszik neki a vadszag, akár nem, de azért bennem volt a zabszem: Mi van ha mégsem jól választottunk? Szedert imádjuk, nagyszerű családtag lett, de lesz-e jó vadásztárs? Ezen elmélkedve érkeztünk meg a tett színhelyére, a csapa elejéhez.

És Szederben beindult az epromba égetett vadászkutya program: belefúrta orrát a kezdő nyomba, jól hallhatóan „tüdőzte le” a rálövés helyének szaganyagát, és indult el biztosnak tűnve a játszós csapán. A csapa vonalát 2-2 m-es távolságba el nem hagyva, néha biztatásért, megerősítésért hátratekintve haladt előre be az erdőbe az én kis városi hannoverim. Tomi persze közben folyamatosan instruált: hogyan legyen a vezeték, mikor biztassam, milyen jeleket ad a kutya amikor nyomon van, hogyan dicsérjem. Persze mindezt nyugodt csendben, hogy Szederke figyelmét el ne tereljük a játékról.

Első nap Királyházán

Én persze kicsattantam az örömtől, néma üdvrivalgással adtam hálát a sorsnak, hogy a vadászkutya tényleg az, ami. Olyan büszke voltam, mintha Szeder 15 kilós gímbikát talált volna meg. A kis kutyus pedig csak ment, orrát a talajra illesztve, nyolcasokat leírva a csapa körül. A 150 méteres távon háromszor állt meg. Kétszer segítségért nézett fel, ilyenkor kezemet a csapa irányában végighúzva újra mutattam neki a vérnyomot. A kis blöki kezemet követve szépen megindult újra. Harmadszor egy szajkó számára eddig ismeretlen hangja állította meg. Felkapta fejét, és mozdulatlanul nézett a hang irányába. Ahogy a furcsa zaj elmúlt, visszatette orrát a nyomra és ott folytatta, ahol abbahagyta.

A játék annyira tetszett neki hogy, amikor a csapa végére ért simán túlment a tüdődarabon, kereste, hogy merre megy tovább a muri. A kis szeleburdi persze aztán visszatért a finom vonszalékhoz, hogy megkapja jól megérdemelt dicséretét, dögönyözését és jutalomfalatját.

 És akkor rájöttem, hogy ez a kutya már most, 3 hónaposan messze jobb véreb, mint amilyen felkészült – illetve felkészületlen - kezdő vérebvezető én vagyok. Na irány tanulni megint.

Először Királyházán

Mielőtt leírnám Szeder első vérebes tapogatózásának részletes történetét, had kanyarodjak vissza a rendszer másik fontos eleméhez, a (leendő) vérebvezetőhöz vagyis magamhoz. Bizonyos témákon belül olvasott embernek tartom magam, bár az is igaz, hogy minél többet tudok, annál jobban látom, hogy mekkora a világ, vagyis, hogy mennyit nem tudok még. Szerkesztőként, íróként falom a könyveket, de a vérebes szakirodalom áttanulmányozása komolyan frusztráló esemény volt. Be kellett valljam, hogy arcpirítóan keveset tudok a vadászatról, hiába vadászom és olvasom a témát évek óta...

Figyelmes vadásztársak révén jutottam hozzá a legfontosabb szinte beszerezhetetlen szakirodalmakhoz, és letaglózó volt belemélyülni az ismeretekbe. Kétségbeejtően bizonytalanná tett a vérebezés hatalmas ismeretanyaga. Meg tudom csinálni? Meg lesz hozzá a kitartás? Elég jó vagyok hozzá? A magammal szembeni kétségek tisztázása szerencsére még a kiskutyus beszerzése előtt megtörtént, és ez az amit javaslok mindenkinek. Először szembesítse magát a feladattal, azután döntsön. És mondom mindezt úgy, hogy még csak elméletben gondolom magam elégnek a kezdéshez (messze nem a vérebvezetéshez), a gyakorlati munka pedig még szinte el sem kezdődött.

Szeder első bevezető napja október 1-én történt. Szép napos reggel, Királyháza... Nem lehetne jobb alkalom. A kis kutyus összegömbölyödve aludt az anyósülésen, és már messze nem félt annyira az autózástól, mint az első alkalommal. Azért még kihagyta volna valószínűleg, ha ő döntene.

Tomi vérebei – Basa és Rocky – barátságosan köszöntötték a kis fajtatársat, aki viszont komolyan megilletődve, fülét farkát behúzva fogadta a közeledést. Spuri vissza a terepjáró alá, és onnan figyelte a két kutya játékát. Némi akklimatizálódás, és a gazdi megnyugtató közelsége hatására kimerészkedett, és fel-felvette a két nagy kutya ritmusát. Tomi már előző nap bekészített szarvas belsőségeket és némi vért, hogy megízlelje a kicsi először életében a vadszagot. Szeder érdeklődve figyelte az eseményeket, bizalmatlanul, de erős kíváncsisággal közelített Tomi véres kezéhez. Én persze aggódtam, hisz a vadhúslé kudarca azért kicsit elbizonytalanított. Mi van ha nem is érdekli a városi blökit a vadszag? Szerencsére az ösztönök, és az ősök génje nem felülírhatóak holmi flaszterszaggal: Szeder felcsapott farokkal közelített a vonszalékhoz, majd jóízűen, elégedetten el is fogyasztott pár falatot nagy megelégedésemre. Nem lesz ez aszfaltkutya már biztosan.

(történt: 2012. október 1.)

Először az erdőben

Elérkezett a várva várt pillanat, amikor Szeder megkapta az összes szükséges oltást ahhoz, hogy kikerüljön a kert karanténjából, és végre erdőbe mehessünk. „Irány a Pilis!” adtuk ki a parancsot a két kölöknek, két kutyának. Hazajövetele óta ez volt Szeder első autózása. A kis hannoveri nem értette a helyzetet, az autó rossz emléket idézett fel benne. Meghúzta magát az anyós ülés előtt, szinte rátekeredve Brigi lábaira. Megálltunk egy turisták által nem igen látogatott hegyoldalban, kiraktuk a blökiket és elindult a család az első erdei sétára. Illetve indult volna, mert Szeder el sem akart mozdulni az öreg Range Rover mellől. Megmakacsolta magát, nem mozdult. Emma persze szabadon galoppozott 20 m sugarú körben körülöttünk. Meggyőződésem, hogy a kis kutyus azt gondolta, azért hoztuk el otthonról, hogy itt hagyjuk. Nem akart változást az életében. 

Így történt, hogy a leendő vadászkutya az első lépéseit az én ölemben tette meg. Megnyugtattam, körbeszaglászta az új környező szagokat, két lépés előre, egy hátra tempóban megindult magától, majd elkezdte követni Emmát, és felszabadult. Szépen jött velem pórázon orrát a talajra szegezve, gondosan beszippantva minden izgalmas szagot. A nagy kutya jó példáját követve nem húzott, szépen jött láb mellett tartva az én tempómat, csak akkor állt meg, amikor több idő kellett egy-egy szagcsomag feldolgozásához. Ilyenkor persze nem hagyta magát, de nem is akartam megzavarni az új ingerek feltérképezésében: városban lakunk, minden alkalmat maximálisan ki kell használni, hogy megismerje az erdőt.

1,5-2 km gyaloglás után kezdett vadászkutyásodni. Orrával a talajt porszívózva követte a disznótúrásokat, meg meg állt az őz és szarvasnyomokban, gondosan szagmintát vett minden hullatékból. Egy egy erősebb szagnyomon azonnal haladni kezdett, letérve az általunk diktált ösvényről.

A kirándulás az ismerkedésen kívül kis tesztet is jelentett. Otthon már többször tapasztaltam, hogy a „gyere ide” parancsra egészen jól reagál a kicsi. Nem véletlen: elleste ezt is a dobbermanntól a kis okos. Az erdő azonban más, mint amikor kijutnak a kertkapun egy rövid körbeszaglászásra. Mivel Szeder biztosan követi Emmát, bizalommal engedtem el őt a pórázról. Először a két kutyát együtt hívva, majd Szedert külön hívva is visszajött mindig gyorsan, „mellébeszélés nélkül”. A „lábhoz” parancson azonban még kell majd dolgozni bőven, mert a kis szertelen sokáig nem szeret a lábam mellett lépkedni. Vonzza a sok érdekesség.

(történt: 2012. szeptember 15.)

Az első játékok

Az első három hét eltelt gyorsan, s a két kutyus nem apadó örömforrása lett azt egész családnak. Szertelen Szederke természetesen azt csinálta, amihez a kiskutyák legjobban értenek: eszik, alszik, játszik bármivel, ellop ezt – azt, szétrág ezt - azt, miközben hatalmas barna szemekkel néz, s mondja: nem én voltam gazdi.

Persze nem lennék vadász, ha nem érdekelne, hogy milyen az orra a kis szerkezetnek. Az első játékokat párizsi és kolbász darabkákkal kezdtük játszani. Naponta egyszer, lehetőleg amikor épp már éhes volt, készítettem neki egy kis rövid 3-5 m-es csapát a kertben úgy, hogy végighúztam a párizsit a füvön először egyenesen, majd kis kanyarokat csinálva. Szeder minél éhesebb volt, annál jobban vette az akadályt, bár néha nemes egyszerűséggel kihagyta a kanyarokat, és azonnal rárontott a rosszul elrejtett csemegére. 

Következő lépésként azon gondolkodtam, hogy hogyan lehetne valamit vadszaggal játszani. Előszedtem egy csomag szarvashúst a mélyhűtőből és kiolvasztottam, hogy egy jó pörköltet főzzek, miközben a kicsorgó vörös húslét eltettem egy üvegbe. A következő csapát ennek segítségével készítettem el, de mivel az állatorvos megtiltotta, hogy nyers húst egyen, ezért az 5 m-es csapa végére egy darab kolbászt tettem, amire szintén csepegtettem egy kis véres húslét.

Vártam 5-10 percet, aztán odaeresztettem Szedert. A hús szaga érdekelte, de haladni nem volt hajlandó a csapán. Kissé aggódni kezdtem igazság szerint. Azt gondoltam, hogy a vadhús szagának erősebb ösztönt kellene kiváltania. Tévedtem. Nem gondoltam arra, hogy Szeder ezt a szagot még nem ismeri. Soha nem járt a kerítésen kívül, és még erdőben sem volt ekkor még, mivel az oltásokból még volt hátra. Erőltetni nem akartam, így inkább hagytam, legyen ez az én kudarcom ne a kutyusé. Majd megízleli egyszer a vadhúst, és tetszeni fog neki az biztos.

Első napok otthon

A szakirodalmak átnyálazása persze már jóval a blöki érkezése előtt megtörtént, így már hazafelé az autóban tervezgettem, hogy mi hogyan lesz. Az út nem volt rövid, és az sem gyorsította, hogy feleségem folyamatosan hívogatott, hogy a gyerkőcök már a kapuban állva várják az új jövevényt. Szederke – kinek nevét végre élesben lehetett ízlelgetni – kissé depressziósan feküdt a hátsó ülésen elhelyezett kosarában. Hiába álltunk meg az úton, sem enni, sem inni nem akart. A hazaérkezés sem alakult máshogy. Az izgalommal várakozó család egy cukifalat örökmozgót várt, ehelyett egy kis depressziósan fekvő, riadt szemű kakaóscsiga érkezett haza.

Szederkét nem lehetett kiimádkozni a pillanatnyi biztonságot jelentő kosárból, melyet letettünk az előszoba neki szánt sarkába. Emma megszagolgatta, de komolyabb tudomást nem vett a frissen érkezett fajtársról.

Így telt el még két óra változás nélkül. Simogattuk, szeretgettük, de a depresszió nem múlt. Tomi szavai csengtek ekkor fülembe: a vérebre lehet hatni a hasán keresztül. Brigi éppen a vacsorának szánt milánóit készítette. Egy próbát megér alapon kezembe tettem pár falatnyit a frissen főtt darált húsból, és Szedernek nyújtottam. Két szagminta vétel után a kis kutya elkezdte habzsolni a húst, mintha soha nem evett volna még. Szemeiből eltűnt a szomorúság, felpattant, csóválni kezdte a farkát, és egy kiskutyától maximálisan elvárható frissességgel kezdett követni és ugrálni még egy-egy falat húsiért. Megnyugodtunk. Rendben lesz ez. Szederkét mintha kicserélték volna. A rossz kedv nem jött vissza, elkezdett feloldódni a családban.

Emma

A hely megtalálása a falkában nem volt egyszerű. Emma érdeklődése a kicsi aktivitási rátájával egyenes arányban erősödött, és nem éppen a jó irányban. Érthető féltékenységgel telítve, a ház nagyasszonya nehezen tolerálta az idegesítő kis vakarcsot, aki mindig ott van, ahol nem kellene lennie. Mordulásokkal, látványos fogcsattogtatásokkal tette folyamatosan helyre a szertelen Szederkét, aki pedig kitartóan ostromolta játékkal az öreg dobit. Kicsit féltettük is mindkettőjüket, mivel Emma már nem mai gyerek, nehezen alkalmazkodik, fogai és reflexe viszont még veszélyes.

Szederke pozíció keresése persze nem csak a kutya fronton volt problémás. Az rendben, hogy a család két lábon járó tagja előtte vannak a ranglétrán, de Sebi, egy év két hónapos kisfiam néha még négykézláb közlekedett, Szeder pedig őt automatikusan nem az emberek, hanem a kutyusok közé illesztette be. Ennek eredménye az lett, hogy ha Sebi „iszonyatos” sebességgel elmászott előtte, azonnal lesből támadó ruhaszárító kötelet játszott Szeder, és tűhegyes fogaival megragadta nadrágszárát, zokniját... legnagyobb örömünkre.

És persze elkezdődtek az egyéb kiskutyás problémakörök is. Nálunk a kutyusok bent alszanak, pedig családi házban lakunk. Szedernek is meg kell tanulnia a kétlaki életmódot. Emma előjoga, hogy a dolgozószobámban aludjon, Szeder helye pedig az előszobában lett kialakítva. Persze hat hetes kutyánál szobatisztaság még nem létezik, ahogy kiszámítható bélrendszer működés sem. A szobatisztaságra nevelésben azonban nem vagyunk kezdők, úgyhogy itt már most látszik a fény az alagút végén.

Az előszoba gyakori felmosása azonban az egyik legjobb móka lett. Szeder nagy kedvvel kapott rá a felmosópemzli üldözésére, elkapására, vicsorogva, gyerekkutya hangon ugatva az előtte mozgatott háztartási eszközt. S ha egy-egy szálat ki tudott belőle tépni, azt trófeakánt hordozta körbe a szobában.

Emma és Szeder viszonya azonban nem kezdett javulni az első napokban. Az öreg kutyus kétségbeejtően elutasító marad a kicsivel szemben, anyai ösztönei nem ébredeztek. Már a „B” megoldásokon gondolkodtunk, és a lassú, segített változás terveit szövögettük, amikor szinte egyik percről a másikra változás állt be a kapcsolatukban.

Barátok

Emma éppen délutáni szunyókálására készülve hevert a hűvös fűben, amikor Szeder lapos kúszásban, lépésről-lépésre elkezdte megközelíteni. A kiskutya nem adta fel könnyen. Emma kivételesen nem vicsorgott, nem ugatott, hagyta, hogy a kicsi lassan mellé feküdjön, sőt még azt is tűrte, hogy a pici tűhegyes fogaival fülével játsszon. A család határtalan örömmel, néma üdvrivalgással szemlélte az esetet az ablakból. No ez is rendben lesz.

Azóta a két kutyus elválaszthatatlan, a sokéves dobi megfiatalodott a kis bajkeverő hatására, és úgy játszanak, mint két kölökkutya. S ha az öreglánynak kicsit sok a hannoveri akkor sincs balhé: okos enged alapon odébbáll, és nyugisabb helyre vonul. Sőt, a két blöki cinkos szövetségeként esténként titokban, amikor mi már alszunk, Emma beengedi a kis vackot is a dolgozószobába...

Az öreg kutya persze nem csak a rosszra tanítja a kicsit, hanem a jó dolgokra is. Nagy segítség Emma az alap parancsszavak elsajátításában, sőt a szobatisztaságra nevelésben is jó példát ad a kicsinek. Szeder figyeli Emmát. Most ő a falkafőnök. Persze egyszer majd félek attól, hogy újratárgyalják a viszonyokat, de az még nem ma lesz.

(történt: 2012. augusztus 25-26.)