Jó ideje nem írtam már a blogra,
pedig téma lett volna bőven. Ennek szerencsére nem az az oka, hogy
Szederrel nem foglalkoztam, inkább az, hogy a grafomán oldalamat az
elöltöltő fegyveres vadászat ügye kötötte le, így Szeder
fejlesztése mellett egyéb írogató energiáim nem nagyon maradtak. Közeledik
Augusztus, az elővizsga ideje, s két hónapja még sok megoldatlan
feladat előtt álltunk. A heti két csapás képzést az utolsó
post óta is tartottuk.
A nyár számos új tapasztalatot
adott. A képzés tavaly októberben kezdtük, így gyakorlatilag
mindig „véreb kompatibilis” időben tudtunk Szederrel csapázni,
vagyis a szaganyagok egyik legnagyobb ellenségével, a
hőséggel még nem volt alkalmunk megküzdeni. A meleg nem csak az
szaganyagok bomlását gyorsítja fel, hanem a kutya idegrendszerét
is kikezdi, aminek élő példáját is sikerült megtapasztalni
három hete. Szeder szokásos börzsönyi 10 órás, csapacipős, vér
nélküli csapáját dolgoztuk ki, mikor 4-500 m után a kutyus
egyszerűen kedvét veszítette. Az addig jól húzó, agilisen
kereső kutyus munkája lelassult, kényszeredetté vált, pedig a
keresés előtt megitattam, pofáját kis vízzel leöntöttem (a
szaglószervek működéséhez kell a nedves közeg, így ezt keresés
előtt soha ne felejtsük ki!). Először nem tudtam mire vélni, de
azért hamar rá kellett jönnöm, hogy a délután háromkor árnyékban mért 35 fok nem ideális utánkereső idő. A
kutya pedig nem gép, hogy a környezettől függetlenül is mindig
ugyanúgy működjön. A csapa végi szarvasláb persze meglett, de
messze nem olyan szép munka volt, mint amit Szedertől megszoktam.
 |
| Azért meglett a szarvasláb |
A következő alkalommal a csapát már
emberibb hőmérsékletben, 6 óra után dolgoztuk ki, és itt már
semmi gond nem volt, pedig szép nagy gyermekkorona követett minket,
akik éppen a vadászházban táboroztak.
A meleg, ahogy említettem nem csak a
kutyára hat, hanem a szaganyagokra is. Újhelyi Tamás előadásának
egy fontos részét képezte, hogy a környezeti viszonyok hogyan
hatnak a szaganyagok lebomlására. Rávilágított, hogy a csapa
idejének megadása önmagában nem elég. Egy nedves erdőtalajon
húzott egy napos csapa biztosan nem nehezebb, mint egy kopár, nyári
nap sütötte tisztásra húzott négy-öt órás nyom. A meleg és a
napsütés ugyanis felgyorsítja a szaganyagok bomlását, míg a
nedves erdei közeg szépen megtartja azt nekünk. Ennek igazságát
múlt hét csütörtökön magam is megtapasztalhattam. Bényei Tomi
barátom 24 órás csapát készített elő Szedernek, melyet egy
vaddisznóbőr darab vér nélküli kihúzásával hozott létre.
A kb. egy kilométeres csapa erdős
területről indult, majd egy mezőn lett áthúzva, majd megint
erdő, megint mező, megint erdő. Szenzációs volt nézni Szedert
munka közben. Az erdei részeken húzott, mint a mozdony, mintha a
nyom nem lenne több 4-5 órásnál, a mezőkön azonban eltűnt a
szag. Szeder azonban nem adta fel, körkörös kereséssel addig
forgolódott, amíg meg nem találta, hogy a „vad hol váltott be”
a másik oldalon. Persze ez most nagyon tudatosnak hangzik, de őszintén
szólva ha Tomi nincs ott és nem mondja folyamatosan, hogy „Bízz
benne, hagyd dolgozni!”, én már úgy értékeltem volna, hogy
elveszítette a nyomot. Tominak volt azonban igaza: Szeder minden
esetben felvette a nyomot magától a másik oldalon, igaz, hogy volt
olyan mező, amin 10 percet csalinkáztunk.
Ismét egy példa arra, hogy a csapázás
nem „szaglást tanító óra”, hanem kommunikációs tréning a
vérebvezető és kutyája között.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése