Két hét kihagyás után

A karácsonyi előtti időszak sajnos nem alakult úgy ahogy terveztem. Vérebezni még csak-csak, írni viszont annál kevesebb időm maradt, pedig lett volna mit. December elejét két hét kényszerszünettel kezdtük utazások és munka miatt, ami nem múlt el nyom nélkül.

A két hét alatt Szeder iszonyatosan elkanászodott. Annyira rossz lett, hogy komolyan próbára tette türelmünket. A hívó parancsokat elengedte füle mellett, mindent ellopott, mindent széttépek – klasszikus kórtünetei annak a kutyának, amelyik nincs rendesen lefárasztva.

A december azonban ilyen sajnos – még szerencse, hogy egy évben ez az egyetlen ilyen időszak. Kicsit aggódtam persze, hogy hogyan befolyásolja majd a munkakedvét a kis pauza. December második felében nyílt ismét lehetőség, hogy visszaszokjunk a rendes rendszerre: a kihagyás után 5-600 m-es 6-8 órás csapákkal szoktunk vissza. Most már minden csapát csapacipővel fektetek, el is nyűttük az első pár fatalpast.

Az első csapán kissé bizonytalan volt, de nem azért mert nem tudta követni a nyomot, hanem azért mert egyszerűen annyira örült, hogy ismét kint vagyunk a természetben, hogy minden elvonta a figyelmét: még az egyeneseken is fel-fel kapta a fejét, és félreugrott egy-egy érdekes dolog után. Azért az megnyugtató volt, hogy mindig vissza is tért a munkához. Ilyen kis félresiklásoknál nem szidtam le, inkább csak megdicsértem a visszatéréseknél.

Jó az irány gazdi?

Nagyszerű havas élményünk is volt. Egy decemberi reggelen lefektetett csapán szép 10 cm mély hóréteg alakult ki a délutáni kidolgozás idejére. Örülök, hogy ezt is megtapasztalhattuk. Szeder munkáját én úgy érzem nem befolyásolta a friss hó. Néha beletúrt orrával a fehér vattacukorba, de igazából nem lassult tőle. Nagyon szép élmény volt.

Kis város közeli csapázóhelyünkön meglepetésben is volt részünk: találkoztunk egy ragadozómadaras vadásszal, aki gyönyörű héjáját jár reptetni a területre. Szeder alig akart leválni a gyönyörű madárról, igencsak érdekelte.

Találkozó csapázás közben - egy másik történelmi vadászati mód

3-4 csapára volt szükség, hogy visszaszokjunk a régi rendre, és a kiskutya ugyanúgy dolgozzon, mint előtte. Közben egyre jobban várjuk az első önálló éles munka lehetőségét. Másodkutyaként már mentünk sebzett disznó után Bényei Tomi és Basa társaságában, de a másodkutyás munkáknak azért van némi hátulütője: persze megy a kutyus a csapán is, de azért sokszor követi az előtte haladó kutya nyomát, szagát is. Tehát ez objektív képet nehezen tud adni. Ellenben vitathatatlanul sokat tanít a vezetőnek látni a tapasztalt vérebest munka közben.

A fegyelmezésben azonban be kell valljam megszegtem a „vérebet nem verünk” elvet. A blöki rosszasága, csintalansága igazából nem zavar, ez az életkor velejárója. Az összes kis csintalanság egyébként kimeríthetetlen örömforrás a gyerkőceimnek, úgyhogy még amolyan program jellege is van: „Na vajon mit csent ma el Szederke?”. A kutyus velünk él – és ezt itt most szó szerint értem: Szeder nem kennelben alszik, nem kint alszik, hanem velünk a házban Emmával együtt, velünk utazik mindenhová, egy család vagyunk. Persze kell, hogy megértsen bizonyos szabályokat. Ezek közül a legfontosabb, hogy az asztal és ami rajta van tabu. Sajnos ez egy nehéz folyamat: egyszerűen mindenbe beleevett, ami ott maradt, sőt, Emma az öreg dobbermann, aki soha ilyet nem tett, kezdte eltanulni a módit a kicsitől. Még az sem zavarta, ha mi is a konyhában vagyunk.

Ezt nem lehetett tolerálni, így kövezzetek meg, de két három fenékre veréssel segítettük a tanulási folyamatot: direkt kint hagytunk elérhető közelségben az asztalon ételt. Megvártuk, amíg nekiáll, és abban a pillanatban derült égből villámcsapás elv alapján csattant az összetekert újság a fenekén hangos „nem szabad!” felkiáltás mellett. Lehet, hogy nem a legideálisabb módszer, de működött. Sőt, a határok erős meghúzása más téren is növelte a szófogadóságot: visszatért a „gyere ide”, és egyéb alapparancsok ereje azóta. A 3-4. csattanás óta már elegendő a parancs szó is.

Szóval várjuk az első önálló éles munkát. Vadászbarátaim, ismerőseim között terjesztem az igét, hogy hívjanak akár éjjel is, reggel megyünk, megkeressük a vadat. De sajnos vagy nem bíznak a fiatal kutyában és vezetőjében – érthető módon – vagy nem sebeznek (vagy „rókát” lőnek ha elrepül a golyó és nincs meg a vad).

Persze azért az is gondolkodóba ejt az első lehetőségre várakozás közben, hogy éles munka után mennyire fogja érdekelni a műcsapa? Merthogy az elővizsga azért csak műcsapán lesz...

Közben a novemberi csapázáson elhagyott kamerám pótlása megtörtént a család jóvoltából, úgyhogy a következő postoktól visszatérnek a videómellékletek. És leforgatott téma bizony van már bőven, mivel mostanában többször is követtem másodkutyásként, vagy csak videósként a az Utánkeresők Baráti Körének tagjait.