Gímbikák nyomán

Sem Szeder sem én nem vagyunk elég tapasztaltak ahhoz, hogy egyedül vállaljunk akkora felelősséget, mint egy gímbika keresése. Gyakorolni ellenben kell, méghozzá úgy, hogy a vad terítékre hozatala ne kerülhessen veszélybe tapasztalatlanság miatt.

Erre jó lehetőséget kínál egyesületünk alapvető kutyaképzési elve, a kétkutyás keresés. A tapasztalt vérebes társ támogatása felbecsülhetetlen érték nekünk. Erről már írtam egy korábbi postomban, és hiszem, hogy ez a legjobb módja, hogy a kutyust a kellő műcsapás tapasztalat megszerzése után az éles munkákba is bevezessük, méghozzá úgy, hogy igazán nehéz feladatokkal is szembe kerülünk.

Ebben a szezonban eddig két gímbika keresésben sikerült így részt vennünk. Egy sikertelen és egy sikeres keresést abszolváltunk. Íme történetük.

Sikertelenül

Az első másodkutyás keresésre Bényei Tomi barátom hívott. Már a hívásnál jelezte a helyi hivatásos - aki szintén vérebes - hogy ez szerinte nem lesz meg. Egy német vendégvadász előző nap este sebezte. 180 méterre lőtt jó fénynél a bőgő bikára, kissé lefelé a dombról, lesről. A lövésre a bika hátrafelé kirúgott, majd begaloppozott egy kukoricásba, mielőtt a vadász a második lövést is ellőhette volna. Nagy segítség volt, hogy a vendégvadász egy ismerőse videófelvételt készített a lövésről, vagyis mi is megnézhettük a vad találatjelzését. Valóban alacsonyan hátra rúgott egyet, majd mintha semmi sem történt volna továbbügetett. A kukoricás szélén még meg is állt körülnézni, hogy ez pontosan mi volt, mielőtt belépett volna.

A kukoricánál tettük rá a kutyákat a nyomra. Elöl Tomi és Rocky, mögöttük 10-12 méterre mi Szederrel. A kukoricában néhány csepp vért találtunk, mást nem. Sem kenés, sem háj, sem csontdarab, semmi más. De mentünk tovább. A vad beváltott az erdőbe, majd egy árok partján haladt végig. Jó 6-800 méter után találtunk még pár csepp vért. A cseppek előrefelé fröccsentek, jelezve, hogy a vad futott ezen a részen. Utána hegynek fel, de semmi vér. Már azon filóztunk, hogy letértünk a nyomról, amikor újabb 1,5 km után ismét egyetlen csepp vért találtunk egy levélen. Tehát mentünk tovább, egyenesen egy elfekvésig. Az elfekvésben nem volt egy csepp vér sem. Ekkor tartottunk 4,5 km-nél a GPS szerint.

A hivatásos itt jelezte, hogy ne menjünk tovább, nincs értelme. Megerősítettük a feltételezését, hogy alacsony horzslövés volt has tájékon.

Sikeresen

Rákövetkező héten Tomit ismét egy sebzett bika keresésére hívták, én pedig épp úgy, mint előző héten elkísértem őt. A sebzés egy hegyoldalban történt, alig 70-80 méterről. A német vendégvadász 30-06-os puskát használt, a lövés pedig előre-lefelé elcsúszott, aminek következtében a forgó környékén ellőtte a jobb első lábát a bikának. A kísérő vadász jelezte, hogy a rálövés után a szarvas beváltott a sűrűbe, majd nyoma veszett. A vérnyom könnyen követhető, bőséges de nem akartak utána menni, nehogy fel legyen zavarva a sebágyból. Reggel 9-kor értünk ki a rálövés helyére. A kutyák könnyen felvették a nyomot, és mintaszerűen haladtunk hegynek fel. A sebző vadász kificamította a lábát, így egy barátja kísért minket el az illetékes hivatásos társaságában.

Az első vér

Az első sebágy a rálövéstől 5-600 méterre volt, egy további pedig egy jó kilométerrel feljebb a hegyoldalban egy igazi börzsönyí sűrűsben. Rocky haladt elöl Tomival, utánuk mi 10-20 méterre, mögöttünk pedig a hivatásos vadász és a német vadász. Daráltuk a kilométereket.. először fel sem tűnt, hogy mekkora a táv, csak amikor lepihentünk egy árok alján, hogy megitassuk a kutyákat, akkor néztem rá a GPS-re, ami 4,5 km-t mutatott. A vezetékmunka mintaszerű volt, egyik kutya sem tévedett egy métert sem. Ilyenkor az igazsághoz hozzátartozik, hogy a másodkutya nem végez teljes értékű munkát. Ha kellő távolságot tudunk tartani, akkor a nyomon megy, de ha túl közel kerülünk a főkutyához, akkor néha őt követi. Persze kontrollnak ilyenkor is nagyon jó hogy vagyunk.

Bele a felkelő napba

Sebágy

További 2,5 km-t mentünk, miközben a vér egyre frissebbé kezdett válni. Egyre gyakrabban találtunk olyan kenéseket, mintha a vad dülöngélt volna. Rövid tanakodás után Tomi lecsatolta és hajszára indította Rocky-t – éppen 7 km nél -, itt már annyira friss volt a vér, hogy szinte csepegett le a levélről. Megbeszéltük, hogy Szeder marad, mivel a vadat nem láttuk, úgyhogy vele megyünk tovább a nyomon. Aztán kb. 800 méteren Rocky állította a szarvast. Rámentünk, előtte 250m-rel Szedert is elengedtük, de nem látta még a vadat, és nem is értette igazán a helyzetet. Pont a csatoláskor a szarvas felkelt és megint 600 méterre futott Rockyval. Közben mi is rohantunk persze rövidebb úton. Szeder közben visszajött a saját nyomán, és elindult oda, ahol csatoltam őt, úgyhogy én itt kiszálltam és visszamentem érte. Leült szépen ott ahol utoljára találkoztunk.

Közben Tomiék tovább mentek a hajszán. Nagy vitalitása volt a szarvasnak, annak ellenére, hogy három lábon menekült. Még további négy alkalommal állította Rocky, amire Tomi meg tudta adni a kegyelemlövést.

Én közben visszamentem az autóhoz, hogy begyűjtsem a boldog német vadászt. Szeder közben kinyúlt, mint egy rongyszőnyeg. Kicsit persze szomorú voltam, mert nagyszerű alkalom lett volna, hogy lássam hajsza közben végre a kis hannoverit, de még nem volt itt az ideje úgy látszik. Azért a nap cseppet sem volt felesleges, sőt. Jó tapasztalat volt látni, hogy Szeder hosszan is tud megbízhatóan dolgozni, valamint azt is jó volt látni, hogy elszakadás esetén visszatért a csatolási ponthoz, nem ment világgá. Ez volt egyébként az első alkalom, hogy eltávolodtunk egymástól munka közben több száz métere, úgyhogy hazudnék ha azt mondanám, hogy a zabszem nem volt a hátsómban.

Megvan!

A nap további tanulsága, hogy nem csak vizet, de valami energiadús táplálékot is érdemes vinni a munkára, hogy utána egyből feltölthessük a lemerült elemeket. Tapasztaltabb vérebesek a töpörtyűre esküsznek. Következőre lesz nálam némi vaddisznóból készített csemege az biztos.

Vadászatra alkalmas véreb - VAV vizsgán

Szinte napra pontosan egy éve kezdtem el írni ezt a blogot, és éppen egy éve kezdtem el Szeder bevezetését. Visszatekintve erre az egy évre kellemes érzés: sok unkát tettünk egymásba, és mindketten sokat tanultunk. Az első hivatalos megmérettetés 2013. október 5-én érkezett el.

Egy véreb életében négy vizsgát tehet le. Az első a Vadászati Alkalmassági Vizsga. A jogszabályok szerint olyan kutya vehet részt vadászatban Magyarországon, mely ezzel a vizsgával rendelkezik. A jogszabály nem említi a véreb elővizsgát és fővizsgát, de sok véreb dolgozik az országban elő- vagy fővizsgával, tehát a gyakorlat azt mutatja, hogy azt is elfogadják.

Az vadászkamarák által szervezett utánkereső vadászati alkalmassági vizsga és a Véreb Egylet által szervezett elővizsga egyébként szóról szóra ugyan az. Nem csak a feladtatok ugyan azok, hanem az értékelés, pontozás is ugyanúgy történik. No nézzük, hogy pontosan mit is kell egy kutyusnak teljesíteni, ahhoz, hogy hivatalosan is utánkereső vadászkutya legyen.

A vizsga két nagy részre oszlik. Az első rész a fegyvelmi gyakorlatokkal, második a munkaképességgel – csapázással – foglalkozik. A fegyelmi gyakorlatokon azt ellenőrzik, hogy a van e olyan szófogadó, hogy ne zavarja a vadászatok menetét. A gyakorlatokat, és a saját tapasztalatainkat is leírom itt, hátha tudok vele segíteni utánkereső vizsga előtt álló vérebvezetőknek:

1. Behívás, vezetékre vétel: a lecsatolt kutyussal el kellett sétálnunk 100-120 métert, miközben a kutyust kétszer háromszor be kellett hívni és vezetékre kellett venni. Ez volt az első feladat, és bármennyire is tudom, hogy Szeder mindig visszajön, azért a zabszem ott volt. :) Szemem előtt lebegett a kép, ahogy a kutya talál valami érdekes szagot én meg negyedóráig szólongatom, hívogatom, ő meg rám sem hederít. De Szeder nem ilyen. Szépen bejött mind a három alkalommal, és ülve várta, hogy felcsatoljam a vezetéket.
2. Elfektetés: nos ez a legnehezebb feladat. Alapvetően kétféleképpen lehet abszolválni: lekötött kutyussal és szabadon elfektetett kutyussal – kevesebb pontért természetesen. Vigyázzunk mit választunk, mert ha a kutyus 10 méternél jobban elhagyja helyét, azonnal kizárják a vizsgából. Bár kétségtelenül jól haladtunk a szabadon fektetéssel, mégsem voltunk olyan szinten, hogy 9 kutya között is garantálni tudjam a sikert, ezért én inkább lekötöttem Szedert, ahogy több tapasztaltabb vérebes társam is. Ki tudja, hogy a falkaszellem mire képes. Lehet, hogy elég egy kutyának megindulni, hogy a többi utána rohanjon. A kutyus fekhet, ülhet, miközben a vezetők kimennek a látótávolságból. Ekkor a vizsgabiztos lövést ad le. A kutyák nem mozdulhatnak (felállhat, az nem gond), nem tépkedhetik a vezetéket, nem próbálhatnak elszabadulni. Nyugisan, helyben kell maradni. Szeder szépen vette az akadályt. Leültetem és marad paranccsal lenyugtattam. Ahogy távolodtunk felállt, de aztán vissza is ült kis fészkelődés után és úgy „várta” a lövést. A vezeték végig laza volt, még csak meg sem feszült. A lövésre Szeder nem mozdult. Megfordult a fejemben, hogy lehetett volna lekötés nélkül is abszolválni a feladatot, de ahogy az utánkeresében, úgy a vizsgán is tisztában kell lenni saját képességeinkkel, felkészültségi szintünkkel, és annak megfelelően kell elhelyezni a lécet. Ezért nem megyek tapasztalatlan vérebesként tapasztalatlan kutyával bikát keresni... Mondom ezt azért, mert néhány szabadon elfektetett kutya bizony útra kelt...
   
   

   

   Csak maradj így a gyakorlat alatt is...

   
   
   
   
3. Vezetés láb mellett: A kutyust rövid vezetékre véve bal láb mellett kell vezetni. Nem húzhat extrém módon, nem térhet ki az irányból, végig szorosan követnie kell a vezető lábát. Közben még 2-3 lövéssel tesztelték a lövésállóságot. Nem volt ezzel a feladattal gondunk.
4. Viselkedés a vadnál: ennél a feladatnál kb. 10-15 méter távolságból kellett a kutyáknak megtalálni lecsatolva egy vaddisznóbőrt. Mindannyiunk pechére erős hátszél fújt, amikor a gyakorlatot végeztük, így mindegyik kutya tekergett egy időt, amíg meglelte a disznóbőrt. Mindegyik lement a szél alatti oldalra, és onnan jött vissza a műdisznóhoz. Itt két dolgot nem csinálhat: nem kezdheti ki a „vadat” és nem félhet tőle. Az nem baj, ha kellő óvatossággal közelíti meg a vadat, ahogy az sem, ha kicsit ráharap, vagy nyalogatja. Ha a kutyus fél, vagy erősen belekap, akkor viszont vége a vizsgának.

A fegyelmi gyakorlatoktól tartottam a legjobban. Bár tudtam, hogy jól felkészültünk, Szeder mégis csak egy játékos kölyökkutya, ez pedig magában rejtheti a meglepetést. Összességében azt tudom tanácsolni mindenkinek, hogy vegye nagyon komolyan a fegyelmi feladatokat, mert itt nagyon könnyű elvérezni. Itt nincs mérlegelés: ha a kutya nem jön be, vagy az elfektetés helyét 10 m-nél távolabbra elhagyja, vagy megijed a lövéstől vége a vizsgának! Ezek a feladatok egyszerűnek tűnnek, éppen ezért könnyen letegezhetőek, hogy „áh ezt úgy is tudja a kutya, ne gyakoroljuk már..”. De. Kell gyakorolni!

Utánkereső gyakorlatok:

1. Előkeresés: gyakorlatilag a kutyusnak meg kell találnia egy 20x20 méteres területén az imitált rálövés helyét és fel kell vennie a csapát. Parancsra a blökinek szépen keresnie kell érdeklődő módon. A csapákat 5-6 órája fektették, így nem volt nehéz feladat. Elvben. Gyakorlatban még sok sikeres munkával bíró tapasztalt véreb is sokat keresgélt, amíg felvette a nyomot. A mi rálövésünk kb. 10-12 méterre lehetett a kiindulási ponttól, és Szeder talán a leggyorsabb volt az összes kutyus közül a csapa felvételében. Érdekes egyébként azt látni, hogy a vizsgahelyzet nem csak a vezetőnek vizsgahelyzet. A rálövés helyét jelezni kell a bíróknak, csak akkor lehet továbbindulni a vezetékmunkára.
2. Vezetékmunka: 7-800 méter csapa vérebek esetében, 2 dl vér, 4-8 óra – esetünkben kb. 6 óra csapaidő, egy derékszögű és egy tompaszögű törés. Egyáltalán nem tűnik nehéz feladatnak. Nem is az, ha a vérebvezető odafigyel. Vége a vizsgának ha: a kutya kettőnél többször elhagyja a csapát 50 méterre, vagy a szarvaslábat nem találja meg. Jó pont ha a vezető jelzi folyamatosan a kutya által mutatott vérnyomokat. Szép vezetékmunkával kiegyensúlyozott tempóban halad. Azt hiszem, ezt az akadályt szépen vettük, bár őszintén szólva lassabban csináltuk, mint amennyi időt egyébként akár gyakorláskor, akár éles munkán egy ilyen csapára szántunk volna. És persze nem a kutya miatt. Szeder szépen felvette a nyomot a napsütötte füves tarlón, majd megtalálta a bozótosba a beváltást. A bozótos sáv közepén egy árok futott, no ebben tekergett egy kicsit, de a nyomot nem hagyta el. Amikor kiélvezte a környező kellemes szagokat, tovább ment. A csapa kiváltott egy újabb napsütötte rétre, itt is kicsit oda-vissza ment a nyomon, de nem hagyta el a csapát. Különösen figyelni kell, amikor a csapa erdőből nyílt térre ér! Ezek a legkönnyebb hibázási pontok. Inkább legyen lassabb a kutya, inkább ellenőrizze magát többször, de ne hibázza el. Szeder ment ide-oda a nyomon 5-10 métereket, majd nekiindult, hogy egy újabb bozótoson áthaladva, újabb mezőre kiérve befejezzük a munkát és megtaláljuk a szarvaslábat. Bármennyire is tudtam, hogy a csapázás nem lesz nehéz feladat – pedig ilyen vizsgahelyzetben igen is az – szarvascsülöknek ennyire még nem örültem... Tehát meglett, és innen már tudtam, hogy a VAV vizsga is sikerült.
   
   

Nyerésre állva

Persze a hiúság azt diktálta, hogy tűkön ülve várjuk az eredményt. A kilenc kutyusból öt teljesítette a vizsgát. Szeder 192 pontot kapott a 240-ből, ami az adott napon a harmadik legnagyobb pont volt. Előttünk két tapasztalt kutyus volt. Pontot veszítettünk három feladatnál: egyrészt az elfektetésnél, ahol én a lekötést választottam. Másrészt a vadnál való viselkedésnél: itt a vizsgabiztos úgy ítélte meg, hogy hamarabb kellett volna a vadhoz mennie. Harmadrészt egy pontot veszítettünk a vezetékmunkán, mert a kutyus sokat időzött az önellenőrzéssel. Ezt én nem éreztem hibának, hiszen inkább a kutyus jó tulajdonsága, ha bizonytalanság esetén ellenőrzi magát. Több időt sem töltöttünk a csapával mint a többiek, de az is biztos, hogy az utánkeresés nem időre űzött tevékenység, hanem csak az eredmény számít: meg lett-e a vad, vagy nem. A többi sokszor mese.

Néhány jó tanácsom hasonló helyzetben lévő vadásztársaknak:

1. Fektesd bele a munkát a kutyusba magad. Ne válaszd a könnyebb utat, hogy más képezze ki neked.
2. Ne változtass semmin vizsga előtt, használd ugyan azt a felszerelést mint mindig. Volt olyan kutyus, melyre gazdája most először adott hámot nyakló helyett. A kutyus a vizsgán a hámmal nem keresett, vizsga után nyaklóval próbálva vígan ment a csapán.
3. Vizsga előtt mozgasd le a kutyust, had szívj magába a környék érdekes szagait, had szokja meg az adott területet. Nyugodt kutyával sokkal egyszerűbb vizsgázni...
4. Vigyél sok vizet a kutyusnak. Kiszáradt orr nyálkahártyával töredékére esik vissza szaglóképessége.
5. Maradj nyugodt. Ne rakd rá a kutyusra a feszültséget. Neki ez pont olyan nap, mint a többi, és ez így jó.

És, hogy a 192 pont soknak tekinthető-e? Nos ez relatív. Nagyon relatív. Persze jól hangzik nekem, meg simogatja a májamat, de a vizsgán teljesített szint és a valóság között igen nagy eltérések lehetnek. Élő példaként aznap vizsgázott egy olyan véreb, amelyik 200 körüli sikeres munkánál tart, és kevesebb pontot kapott Szedernél. És akkor most az én tapasztalatlan Szeder kutyám jobb véreb, mint a 200 sikeres munkával bíró kutya? Egy frászt. A vizsga és valóság két külön ügy. A cél az, hogy a valóságban is sikeresek legyünk. Azon leszünk.

A kalapomra pedig feltűztem a vérebes kitűzőt. Köszönet érte Snoopy barátomnak! És hogy most merre tovább? Még kell gyakorolni, biztosabbá válni, mert még nem profi a közös munkánk. Mehet tovább a tanulás.

Feltűztem.

Farok nélkül

Sajnos nem sikerült Szeder farkát megmenteni. Már úgy látszott, hogy visszatér az élet a törött részbe, amikor egyszerűen elkezdte lerágni az akkor már – hitünk ellenére – elhalt részét. Este alig öt perc alatt 5 cm hosszú 2,5 cm széles sebet rágott magára úgy, hogy kilátszott a csont. Azonnal telefonáltunk az állatorvosnak, és vittük műtétre.

Így kezdődött - csontig rágta az elhalt véget

Mindannyian elszomorodtunk, kislányom ott térdelt Szeder előtt, ölelte és csak sírt, hogy nem akarja, hogy levágják a kutyus farkát. Úgy búcsúzott el az óvodai terem ajtajában, hogy „Nagyon vigyázzatok Szederre!”.

Nem volt mit tenni. A farok végi kisebesedés már éppen rendbe jött volna, amikor a törés történt. A sérült erek nem tudtak megfelelő vérellátást biztosítani a faroknak, Szeder természetes reakciója pedig az volt, hogy amputálja az elhaló részt, hogy ne fertőződjön el, ne üszkösödjön.

Itt még megvolt... az utolsó pillanatok

A műtét maga alig volt több, mint 30 perc. Utána 3-4 órával kezdett ébredezni, és szinte azonnal látni lehetett rajta a változást. Biztosan a fájdalomcsillapítók is közrejátszottak benne, de jó kedvvel ébredt, látszott rajta, hogy a fájó farok eltávolítása megváltás volt neki.

Szerdán vehetjük le a kötést és a gallért. Azóta éppen olyan rosszcsont, mint amilyennek ismertük mindig, csak 30 cm-rel rövidebb lett a vérebecske. Szokni kell a vizsla-szerű fart, de hát az optikánál fontosabb a kutyus egészsége. A farok hiánya pedig nem befolyásolja munkát.

Röviden. Ennyi.

Közben már tudjuk a VAV vizsga időpontját. Pár hét múlva Szeder hivatalosan is vadászkutya lesz. Addig még kissé rendbe tesszük az elmúlt hetek farokproblémái miatt elhanyagolt fegyelmi gyakorlatokat és csapázunk kicsit, hogy megfelelő kondiban legyünk.

Elhatároztam, hogy veszek a vadászkalapomra egy vérebes kitűzőt. Ha a vizsgát megcsináltuk, feltűzöm rá.

Újabb sikeres munka

Sajnos az augusztusi post kimaradt, és az az igazság, hogy az adott hónapban nem is sok minden történt kutya ügyben. Egyrészt a családi nyaralás, másrészt pedig a lövész EB-re való készülés és az EB foglalta le Szeder idejét. Ez nem szép dolog, de ez van.

Augusztus végétől azonban visszamentünk a rendes kerékvágásba, sőt éles munkát is oldottunk meg. 1400 méteres dermedtre kereséssel találtunk meg egy 14 órája sebzett malacot. A nyom felvételét nehezítette, hogy sűrűn látogatott szórón lőtték, valamint aznap este még két malacot lőtt ugyanott a sebző, tehát volt ott mindenféle nyom-vér összevissza. Szeder 4-5 percig forgolódott a rálövés helyén 5 m sugarú körben, hogy kibogozza az eseményeket, aztán szépen megindult a nyomon. A malac hegynek fel vette az irányt eleinte erős kenésekkel, aztán egyre kevesebb vérrel. Kutyám hibátlanul követte a 14 órás nyomot, és meg is találtuk az erősen kikezdett malacot 1,4 km után. Valószínűleg hátsó láb lövése lehetett. Azért valószínűleg, mert mára a disznó felét már megették a rókák. Minden esetre nagy életerő lehetett a malackában, hogy eddig eljutott... nekünk viszont jó munka, jó gyakorlás volt.

Kis disznó nagy munkával

Közben némi orvosi jellegű gonddal is megismerkedtünk az elmúlt egy hónapban. Más vérebes kollégától is hallottam már hasonló esetről, ezért okulásként összefoglalom az eseteket:

1. Folyamatos vakarózás

Szeder pár hete eszeveszett módon vakarózni kezdett. Néhány helyen foltosra vakarta a lábát, testét. Először arra gondoltunk, hogy valamilyen allergiás reakciót váltott ki az új bolhaűző nyakörv, de sajnos nem. Aztán változtatni kezdtünk az étrenden: lecseréltük a száraz kaját, és növeltük a hús-házikoszt hozzátáplálás mértékét. Ez sem hatott. Kinyomattuk a bűzmirigyét, ami pár napra javított a helyzeten, így meg volt a probléma forrása. Az augusztusi kevesebb testmozgás miatt sokkal gyorsabban telítődött a bűzmirigy, ami bőrallergiát válthat ki. Persze gond lehetett a táplálékkal is, mivel a bűzmirigy ürítéséért elsősorban a széklet felel. A mirigyek ürülését izom összehúzódás okozza, amely ingerét a rostos táplálék váltja ki. Az állatorvos tanácsára a bőrpírt és kiütéseket szteroidos kúrával vittük le, a táplálékához pedig rostanyagot – korpát – keverünk. A bűzmirigy működése több hónap alatt áll vissza normálisra, addig a kutyus nem kaphat csontot. Egyébként már most sokkal jobb a helyzet.

2. Törött farok

A másik gond sajnos maradandó lesz úgy tűnik. Szertelen Szederke extra hosszú farkincája olyan mint egy ostor. Iszonyatos erővel tudja odacsapni mindennek, aminek következtében egyrészt a farokvége kisebesedett, a faroktőtől számított egyharmad távolságnál pedig sajnos pár napja megroppant egy csigolya ahogy a házfalnak ütötte a farkát. A farokvég sebét folyamatosan fertőtlenítjük, és hámosítóval kezeljük, de nem kecsegtetett túl sok jóval az állatorvos. Örömkitörései magukban hordozzák a veszélyt, hogy újra elő fog jönni. A roppanás is komolyabb gond, ugyanis, ha a hátsó farokrész elhal, mindenképpen amputálni kell azt. Jelenleg úgy látjuk, hogy a roppanás utáni részt mozgatja, ami jó jel. Sőt érzi is, mert a seb kezelésekor reagál minden érintésre. A következő két hétben dől majd el mi lesz a farkinca sorsa. Remélem, hogy megmenthető, s ha nagyon kell, akkor csak a végét kell visszavágni a sebesedés miatt.

A kis kutyus keménységét jelzi, hogy annak ellenére, hogy iszonyatos fájdalmai lehettek a farkában, kitűnően kereste végig a fent említett malacot.

Elfektetés és egyhelyben maradás

A vérebnek feladataiból adódóan képesnek kell lennie szinte bárhol, bármikor elfeküdni a vérebvezető parancsára, s ott is maradni amíg gazdája magához nem hívja. Erre szükség van a lőjelek vizsgálatánál, vágy más olyan helyzetben, amikor a kutya zavarhatja a vérebvezető vadász tevékenységét.

Ilyen is van már. Nyugton elfekszik. Az Utánkeresők Baráti Köre gyakran vesz részt vadásznapokon, ilyenkor a kutyások kísérik be a terítéket.

Az elfektetés betanítása nem túl nehéz: ha megvan az "ül!", ebből könnyen kifejleszthető a többi. A jutalomfalatot rejtsük földre helyezett tenyerünk alá, és csak akkor adjuk oda, ha a kutyus lefekszik hozzá. Egyszerű, mint az egyszeregy. A módszer videón:

A fegyelmezési feladatok közül talán a "Marad!" paranccsal küzdöttünk a legtöbbet, pedig "rövidtávú" (értsd: testközeli) változata már működött rég. Egészen egy hónappal ezelőttig Szeder maximum arra volt képes, hogy 5-10 másodpercig ülve maradjon, ha eltávolodom tőle. Ha lekötöttem, nyugton maradt a vadásztáskám mellett, de ahogy elindultam visszafelé hozzá, 5-6 méteres távolságból már eszét veszítette, és vadul ugrálni kezdett felém.

Az elfektetés és ottmaradás tanítása két vonalon zajlott: a királyházi csapázások előtt mindig beiktattunk egy kis gyakorlatot: Szedert lekötöttem egy kellemesen árnyékos, hűs helyre, vadásztáska mellé, majd otthagytuk 20-30 percre. Ahogy távolodtam tőle, természetesen jönni próbált volna, de a vezeték megfogta. Szerencsére a vezetéket nem kezdte rágni, de ha rágta volna, arra is lett volna megoldás: erős paprikával kentem volna be. Szerencsére erre nem volt szükség. Közben persze beiktattunk egy-két vaktöltényes lövést is. Szedert nem zaklatta fel a dolog, a lövéshangra általában felül, és a hang irányában figyel. A visszatérés viszont mindig nehézkes, mivel az ugrándozást bőven megvolt ilyenkor mindig, bármilyen „ül!” vagy „fekszik!” parancs ellenére is. Ennek a gyakorlatnak a célja, hogy a kutya tanulja meg, hogy a gazdi visszajön hozzá, bízzon meg társában. 

A "Marad!" parancs betanításaának első fáisa lekötött Szederrel:

Fontos, hogy  ha vmi nem megy ne büntessük a kutyát, ha valamit viszont jól csinál, mindig jutalmazzuk meg. Kölyök blökitől pedig ne várjuk, hogy kiirtsa magából a tűzt. Ne várjunk görcsösen mindig 100%-os fegyelmet.

A következő lépcső, amikor a vezetéket már nem kötöm le, hanem csak ráteszem a hátizsákot, s ennek is elegendő visszatartó erővel kell bírnia. S ha már minden ok, akkor a zsák és vezeték is elmaradhat.

Persze mindez nem működik, ha a kutyus nem érti mit várunk el tőle. Erre szolgál a gyakorlatok másik vonulata, melyben jutalmazzuk a nekünk tetsző viselkedési formát, és figyelmen kívül hagyjuk, amit nem szeretnénk látni. A gyakorlatban ez úgy néz ki, hogy megvárjuk, amíg a kutya magától elfekszik, s ha ez megvan megjutalmazzuk, ismételve a „fekszik!” parancsszót. A jutalomfalat hatására a kutyus örömmel fog elfeküdni, igaz, hogy fel is pattan majd, ahogy a kaját megkapta. :) Ha teljesen megbízhatóan megy a „fekszik!” parancs, jöhet a következő lépcső, a „marad!”. Én ezt úgy tanítottam meg Szedernek, hogy a fekvő kutyusnak jutalomfalatot adtam, egészen addig, amíg fekve maradt. A kutyus hamar ráérzett, hogy az egy helyben maradva fekvés szoros összefüggésben áll a beérkező kaja mennyiségével. Két három lépésekkel növelve a távolságot fejleszthetjük a rendszert amíg a kutyus már megnyugtatóan érti mit várunk el. Ekkor jöhet a következő lépés: ki kell kerülni a látóteréből. A vérebnek ilyenkor is fekve kell maradnia, úgyhogy a pozitív megerősítést ismételve ne álljunk meg a teljes sikerig.

A következő feladat, hogy egy helyben maradjon majd akkor is, ha engem nem lát. De meg leszünk ezzel is, most már érzem!

Persze mindez megoldható lenne veréssel, szigorral is... Biztos gyorsabban bele lehet verni az ebbe, hogy mi a parancs. Persze nem hiszem, hogy valaha jó vadásztárs lesz egy olyan kutyus, amelyikbe a sz..r is beléfagy, amikor a gazdit meglátja... A „vérebet nem verünk” elvhez eddig is néhány fenékre veréstől eltekintve tartottuk magunkat, s eztán sem fogom megruházni a kutyust ha vmi nem úgy megy, mint a nagykönyvben. Ellenben mindig örömmel, félelem nélkül jön hozzám, ami kárpótol a befektetett extra munkamennyiségért.

Én ezt a módszert használtam. Nem biztos, hogy a legjobb, de nekünk működött úgy, hogy egyetlen fülest sem kellett kiosztanom Szedernek közben. tehát már megérte.

Dermedtre csaholás

A dermedtre csaholás igazából nem szerepelt sohasem azok a képesség között, melyekre túl nagy energiát kívántam szánni. A dermedt vadat a vérebvezető azonos időpontban találja meg a kutyával, így felesleges azt külön jeleznie a vérebnek. Őszintén szólva, hallgatva a tapasztalt vérebesekre nem is nagyon foglalkoztam a kérdéssel.

Szeder azonban magától csaholni kezdte még a szarvaslábat is. Nem igazán tudtam mire vélni a lelkesedést, de aztán azt hiszem megtaláltam a képesség kialakulásának forrását. Kertünkön egy sünsztráda vág át. Valamiért minden szuicid sün úgy gondolja, hogy érdemes éjszakánként belátogatni Szeder birtokára, aminek az eredménye mindig az egész szomszédságot felverő csaholás. Persze ilyenkor gyerkőcök is azonnal bejelzik, hogy mentsük meg a sünit.

A sün maga valamiért minden kutyának egy rendkívül idegesítő jelenség. Nem beszélve azon tulajdonságáról, hogy mozdulatlanra gömbölyödik, és nem csinál semmit, akármennyire is ugatja a blöki. Én azt tippelem, hogy ezek az éjszakai „mozdulatlan sünös” szeánszok alapozzák meg a dermedtre csaholás mókáját. Persze lehet, hogy tévedek, de sztorinak mindenképpen jó. :)

És hogy milyen, amikor rákattan a mozdulatlan szarvaslábra? Nos ilyen: 

Persze azért ez még nem a tökéletes dermedtre csaholás, hiszen a blöki játszani akar, nem jelezni, de azért ezt tekintem kiindulópontnak.

Hőség

Jó ideje nem írtam már a blogra, pedig téma lett volna bőven. Ennek szerencsére nem az az oka, hogy Szederrel nem foglalkoztam, inkább az, hogy a grafomán oldalamat az elöltöltő fegyveres vadászat ügye kötötte le, így Szeder fejlesztése mellett egyéb írogató energiáim nem nagyon maradtak. Közeledik Augusztus, az elővizsga ideje, s két hónapja még sok megoldatlan feladat előtt álltunk. A heti két csapás képzést az utolsó post óta is tartottuk.

A nyár számos új tapasztalatot adott. A képzés tavaly októberben kezdtük, így gyakorlatilag mindig „véreb kompatibilis” időben tudtunk Szederrel csapázni, vagyis a szaganyagok egyik legnagyobb ellenségével, a hőséggel még nem volt alkalmunk megküzdeni. A meleg nem csak az szaganyagok bomlását gyorsítja fel, hanem a kutya idegrendszerét is kikezdi, aminek élő példáját is sikerült megtapasztalni három hete. Szeder szokásos börzsönyi 10 órás, csapacipős, vér nélküli csapáját dolgoztuk ki, mikor 4-500 m után a kutyus egyszerűen kedvét veszítette. Az addig jól húzó, agilisen kereső kutyus munkája lelassult, kényszeredetté vált, pedig a keresés előtt megitattam, pofáját kis vízzel leöntöttem (a szaglószervek működéséhez kell a nedves közeg, így ezt keresés előtt soha ne felejtsük ki!). Először nem tudtam mire vélni, de azért hamar rá kellett jönnöm, hogy a délután háromkor árnyékban mért 35 fok nem ideális utánkereső idő. A kutya pedig nem gép, hogy a környezettől függetlenül is mindig ugyanúgy működjön. A csapa végi szarvasláb persze meglett, de messze nem olyan szép munka volt, mint amit Szedertől megszoktam.

Azért meglett a szarvasláb

A következő alkalommal a csapát már emberibb hőmérsékletben, 6 óra után dolgoztuk ki, és itt már semmi gond nem volt, pedig szép nagy gyermekkorona követett minket, akik éppen a vadászházban táboroztak.

A meleg, ahogy említettem nem csak a kutyára hat, hanem a szaganyagokra is. Újhelyi Tamás előadásának egy fontos részét képezte, hogy a környezeti viszonyok hogyan hatnak a szaganyagok lebomlására. Rávilágított, hogy a csapa idejének megadása önmagában nem elég. Egy nedves erdőtalajon húzott egy napos csapa biztosan nem nehezebb, mint egy kopár, nyári nap sütötte tisztásra húzott négy-öt órás nyom. A meleg és a napsütés ugyanis felgyorsítja a szaganyagok bomlását, míg a nedves erdei közeg szépen megtartja azt nekünk. Ennek igazságát múlt hét csütörtökön magam is megtapasztalhattam. Bényei Tomi barátom 24 órás csapát készített elő Szedernek, melyet egy vaddisznóbőr darab vér nélküli kihúzásával hozott létre.

A kb. egy kilométeres csapa erdős területről indult, majd egy mezőn lett áthúzva, majd megint erdő, megint mező, megint erdő. Szenzációs volt nézni Szedert munka közben. Az erdei részeken húzott, mint a mozdony, mintha a nyom nem lenne több 4-5 órásnál, a mezőkön azonban eltűnt a szag. Szeder azonban nem adta fel, körkörös kereséssel addig forgolódott, amíg meg nem találta, hogy a „vad hol váltott be” a másik oldalon. Persze ez most nagyon tudatosnak hangzik, de őszintén szólva ha Tomi nincs ott és nem mondja folyamatosan, hogy „Bízz benne, hagyd dolgozni!”, én már úgy értékeltem volna, hogy elveszítette a nyomot. Tominak volt azonban igaza: Szeder minden esetben felvette a nyomot magától a másik oldalon, igaz, hogy volt olyan mező, amin 10 percet csalinkáztunk.

Ismét egy példa arra, hogy a csapázás nem „szaglást tanító óra”, hanem kommunikációs tréning a vérebvezető és kutyája között.

Történt: 2013. 06.17-én