Vérebbel vadászni

Kivételesen nem az utánkeresésről lesz szó, hanem arról, hogy hogyan működünk együtt Szederrel hagyományos cserkelő vadászataink során. Sokat változott a helyzet az elmúlt hónapokban, így a komolyodó kis kutyussal igen jó párost kezdünk alkotni.

A véreb a hagyományos vadászatban is sok mindben együtt tud működni a vadásszal, segítségére lehet. Szeder nem az a véreb, aki csak akkor jöhet ki a kennelből, ha utánkereső munka van. Ő jön velem mindig a vadászterületre, s egy ilyen kis kutyusnak számos haszna lehet.

Egyrészt a rálövés után azonnal bizonyítani, vagy cáfolni tudja a találatot vagy hibát, ha a vadász számára nem egyértelműek a lőjelek. Azonnal megmutatja a vért, és azt is, hogy merre indult a vad. Persze az utánkeresést ilyenkor még nem ildomos elkezdeni. Inkább kutya nélkül követni kell a vért – ha van -, de ha a vad nincs meg 50-80 m-en belül, tegyük félre az ügyet másnapig, ne zavarjuk ki a sebágyból a sebzett vadat. Ez a szerep nem áll távol a kutyus alap rendeltetésétől.

Így teljes...

Használható azonban cserkelés közben is. Egyrészt Szeder szépen mutatja az egészséges csapákat, anélkül, hogy erre bátorítanám, vagy engedném, hogy menjen rajta. Megáll ilyenkor a váltónál, orra a földön és belefeszül a vezetékbe. Ha nem engedem tovább, magától lejön a szagnyomról 5-10 mp után.

Mutatja ezen kívül a közelben lévő egészséges vadat is. Ha a jó szél vadszagot hoz, belefeszül a vezetékbe, magasra emeli orrát, és hevesen szagol abba az irányba, ahonnan a vadat érzi. Persze a vérebet elvben nem nevelhetjük arra, hogy az egészséges vadat hajszázza, de ha jeleit helyesen olvassuk, nagy segítség lesz úgy is a vadászatban, ha egyébként nem engedjük egészséges nyomon menni sem talajszimattal, sem légszimattal. Egyébként arról, hogy a vad kövesse-e az egészséges vad nyomát megoszlanak a vélemények. A német iskola kifejezetten támogatja, a magyar szakirodalom általában nem. Újhelyi Tamás szerint a kutyának mindegy, hogy a szagnyom egészséges vagy sebzett vadé, ha a vérebet megfelelően neveltük, úgy a vezető bármilyen szagra rá tudja tenni.

A kölyökkutyát kiképzés során tulajdonképpen egyébként sem „szagolni tanítjuk”... Nem azért húzunk sok kilométer műcsapát, hogy fejlődjön az orrá. Nagy beképzeltség lenne azt gondolni, hogy egy ember bármit is taníthat a kutyának a szaglásról. Sokkal inkább azért csapázunk, hogy szorosabbra fűzzük a kutya és magunk kapcsolatát, erősítsük a kommunikációt: a vadász képes legyen a kutyával megértetni, hogy melyik nyomot kövesse, s képes legyen a kutya jeleit megfelelően olvasni munka közben. A kutya viszont képes legyen tartani a nyomot. Legyen eléggé motivált, hogy csak azt az egy, csak arra az egy vadra jellemző szagmixet kövesse, melyre gazdája ráteszi. Ebben a mátrixban pedig a szagnyom jellege mindegy, a kutya és gazdája kapcsolata a döntő.

Szeder a fent említett módon már két–háromszáz méterről jelzi, hogy vad van a közelünkben. A cserekelés közben egyébként összetekert vezetéken van a bal oldalamon, úgy hogy vállamon átvetem a feltekert vezeték hurokját. Így mindkét kezem szabad marad: jobb oldalon kezem ügyében a puska, bal oldalon a távcső. A cserkelés közben folyamatos „S” kanyarokat írva közlekedik előttem. Orra közben általában a talajon van, így könnyen olvasható viselkedésváltozása. Távcsövezés, lövés közben le kell ültetni (vagy inkább elfektetni) a kutyust, hogy ne ránthasson bele a folyamatba véletlenül.

Szeder még nem fegyelmezett eléggé ahhoz, hogy ilyenkor nyugton maradjon ezért inkább lekötöm a vad lőtávba cserkelése előtt. A kutyus ilyenkor pár másodpercig jönne utánam, de megérezve a vezeték fogását, gyorsan leheveredik a hátizsákom mellé, amit mindig mellé teszek, s így figyeli, hogy a gazdi mit csinál. Szerencsére nem ugat, nem akarja kiszabadítani magát, tehát nyugton van. Mindez addig tart, amíg a lövés leadása után vissza nem megyek érte. Ilyenkor az utolsó két-három méternél ugrálva örül, amit majd még rendbe kell tenni a későbbiekben, mert ez nem megengedhető.

Közben egy meglepő jelenséget is tapasztalok magamon: javul a szaglásom. Nekem alapvetően annyira fa orrom van, hogy egy pöcegödör mellett is reggelizhetnék, ha bekötik a szemem nem zavar. Vadászat közben viszont elkezdtem megérezni a jellegzetes vadszagokat: vaddisznót, szarvast egyelőre. Ha Szeder jelez, úgy látszik az én agyamban is elkezd működni a szagló központ. Micsoda terápia.

Elfektetés - kezdődik

A képzett véreb egyik fontos képessége, hogy szinte korlátlan ideig, nyugodtan, csendben elfeküdjön ott, ahol az a gazdi parancsolja. Ennek megtanítása nem is olyan egyszerű, bár hazudnék ha azt mondanám, hogy a vérebben genetikailag nincs meg erre a hajlam.

Az elfektetési gyakorlat a véreb elővizsga részét is képezi: a vérebvezető elfekteti a kutyát (lekötés nélkül vagy lekötéssel), a kutyának pedig nyugodtan maradni kell akkor is ha a gazdi eltávolodik tőle, akkor is ha kikerül látóköréből, és akkor is ha lövéshangot hall.

Ritka pillanat: Szeder magától, nyugodtan fekszik

A fekvés közben a kutya felülhet, tehet kört, de nem követheti gazdáját, nem próbálhatja magát kitépni, nem rághatja pórázát.

Ez a gyakorlat értelmezésem szerint egyfajta bizalomjáték: visszajön-e a gazdi, el tudok-e válni tőle biztonsággal? Szeder akkor fog nyugodtam helyben maradni parancsra, ha egyrészt megértette a feladatot, másrészt pedig kialakult az a kellő bizalom, hogy visszajövök érte mindig.

A marad parancs - mint egyébként minden vérebnek tanítandó parancs - étellel/jutalom falattal tanítható legkönnyebben: etetés előtt elfektetem mindig Szedert, és a "Marad!" parancs ismételgetése közben kiöntöm a táljába a kutyakaját, melyet csak "Mehetsz!" parancsra vehet birtokba. Ezt a parancsot tulajdonképpen feleségem tanította neki, akit idegesített a kutyus szertelenkedése kajaosztás közben. Szépen is működik: ha nem oldom fel a parancsot, ott ül perceken át, legyen bármennyire is éhes. Ilyenkor bemehetek a házba, nem gond ha szem elől téveszt, maradni fog.

A feladat tehát megvan, érti, már csak ezt kell majd átültetni egy másik élethelyzetbe. a lőjelek vizsgálatának perceire. Milyen könnyűnek tűnik, pedig egyelőre nem az. Jelenleg ha Szedert a lőjelek vizsgálata előtt leültetem (fekvés ilyenkor nem megy olyan izgatott), max 4-5 m-t tudok eltávolodni tőle, egyébkén azonnal követni kezd.

Bényei Tomival persze elkezdtük az elfektetési gyakorlatokat is: lekötötten, elfektettem Szedert, letettem mellé a hátizsákomat. Tomi tőle pár méterre elfektette Basát. Aztán elmentünk beszélgetni úgy, hogy a kutyák ne lássanak minket. Jó 15 percig feküdt egy helyben, nem rángatta, nem rágta a vezetéket, nyugi volt. Basa sem izgatta fel túlzottan - persze a kiadós játékon már túl voltak -, így jöhettek a vaklövések. A lövéshangra felfigyelt, felállt de nem próbált szabadulni, meg sem feszítette a vezetéket.  A lövéstől nem fél, hallott már eleget vadászat közben. Még 5-10 percet vártunk,aztán elindultunk vissza a kutyákért. Elvben ilyenkor nyugton fekve kellene maradni addig amíg oda nem érek. Nos úgy 5-8 méteres távolságnál már kicsattanó örömmel jött volna felém.. ha nem tartotta volna a vezeték. Szóval van még mit gyakorolni... A cél, hogy az elővizsgán lekötés nélkül, fegyelmezetten maradjon majd helyén parancstól parancsig.

Vérebes találkozók

A vadászkutyások közösséget alkotnak, különösen igaz ez a vérebesekre. Az ilyen – sors - közösségek pedig nagyszerű fórumokat biztosítanak a tapasztalat cserére, fejlődésre, és persze néha a jó kedélyű zsörtölődésre is.

Nekem nagyon sokat segített, segít és segíteni fog, hogy az Utánkeresők Baráti Körének tagja lehetek. Bízvást állíthatom, hogy Szeder nagyszerű fejlődése elképzelhetetlen lett volna az önzetlen segítség nélkül, amelyet a baráti kör, de legfőképpen Bényei Tomi barátom nyújtott.

A kései tél és tavasz számunkra a csendes munka, tanulás és a vérebes találkozók jegyében zajlott. A csapázás terén a heti egy, maximum két csapa kidolgozásával haladunk előre, melyek hossza mindig 1-2 km közötti, ideje pedig sohasem kevesebb, mint 12 óra, de sokkal inkább egy napos nyomokon gyakorlunk.

Kaszó Kupa

Február közepének legfontosabb eseménye Kaszó Kupa volt, melyen egyelőre nézőként vettünk részt. A nagy múltú Magyar Véreb Egylet által szervezett seregszemle izgalmas dolog: egyben éves közgyűlés, egyben elő- és fővizsga, egyben pedig országos vérebverseny. 

A Kaszó Kupa

Vérebes seregszemle

Galamb Gábor, a Kaszó HM Zrt. vezetője

Buzgó József, a Magyar Véreb Egylet elnöke

Bényei Tomi és Rocky felveszi a munkát

Siker: töret átadása Rocky-nak

Túlzások nélkül állítható, hogy a hazai vérebesek színe java megjelenik itt. Idén Szeder kisasszony és egyben jómagam is MVE tagok lettünk, amit én igen fontosnak tartok. De persze nem ez volt a hétvége legérdekesebb része. Baráti körünk egyik tagja, aki történetesen mentorom, Bényei Tomi is indult Rocky nevű hannoverijével. Rocky fiatal, de nagyon jó képességű kutya. Nincs még túl sok sikeres munkája, de aminek neki megy, meg is csinálja: kevés utánkeresett vad tréfálta meg. Gyorsan, jól keres, az elővizsgát is maximális pontszámmal abszolválta.

A versenyre virradó nap gyönyörű volt: az éjszaka során vagy 15 cm friss hó esett le, ami betemetett minden nyomot. A feladat egy előző nap hátsó lábon sebzett dám volt. Rocky felvette a szagot, de 100 m vezetékmunka után vadul emelte fejét, és jobbra tért le szüntelen a nyomról. Akkor még azt hittük, hogy őzt, vagy valami más vadat érez, s bár Tomi is ment volna, még is vissza kellett tenni a nyomra az izgatott kutyust. Rocky persze csak letért ismét, ment volna toronyiránt, s ezért ki is esett már az elején. A vérebegylet bírái, akik segítőkészsége minden tiszteletet megérdemel, nem dönthettek másképp, hisz a véreb elhagyta a nyomot.

A munka persze itt nem ért véget, hiszen a becsület és tisztesség azt diktálja, hogy a sebzett vadat versenyen kívül is megkeresse a vérebes. Tomiék nem is vártak: indultak tovább versenyen kívül. S ekkor jött a meglepetés: a dám ott feküdt el, amerre Rocky azonnal menni akart, alig 2-300 m-re a rálövéstől... a kutyának igaza volt. A kutya ugyanis nem a versenyen vett részt, hanem feladatát teljesítette: a sebzett vad lehető leggyorsabb terítékre hozását.

Innentől számított 7 km-es munka következett több hajszával, viszontagságokkal, melynek végén Tomi és Rocky behozták a vadat, amire aznap csak igen kevesen voltak képesek. A csatát elveszítették, de a háborút megnyerték. S az első ami a legfontosabb, hogy a vad meglegyen. A verseny csak ezután jöhet.

Az első tüzelés

Március végén életében először tüzelni kezdett Szeder. A kiskutyus a szokásosnál is szeleburdibb lett, bár már többször meg kellett állapítanom, hogy legújabb családtagunk amolyan reklámkutya: rendkívül jól neveltnek tűnik társaságban, otthon pedig egy kis ördög.

A csapázást nem hagytuk abba a tüzelés alatt sem. Én igazából nem láttam különbséget munkájában, pont ugyanúgy ment a csapán, mint nyugisabb periódusaiban.

Utánkeresők hétvégéje Királyházán

Igazi hazatérés volt, külön öröm, hogy a baráti kör összes kutyása, s majd minden kutyusa ott volt. Lénárt Zsolti kutyusa – Bonny – és Vodnák Laci Borkája sajnos sérülés miatt nem vehetett részt, de a többiek ott voltak. A baráti kör tagjain kívül vagy 20 kutyás – nem csak vérebes – érkezett a murira, mely bemutatókkal, műcsapákkal, előadásokkal fűszerezett programja igen csak izgalmasnak ígérkezett.

A nap fénypontja számomra Újhelyi Tamás előadása volt. Az alsóházban tartott 3 órás előadás/beszélgetés nettó színarany tudás volt. Olyan oldalról megközelítve a szaglás-nyomkövetés témakörét, mely a hazai szakirodalomból sajnos egyelőre teljesen hiányzik.

Én amolyan kutató ember vagyok. Akik ismernek tudják, hogy ezt számtalan publikáció, tanulmány, egy tudományos díj és egy könyv bizonyítják, így a szakirodalmazás értékrendem fontos részét képezi. A vérebezést is úgy kezdtem, hogy elolvastam minden hazai és néhány német nyelvű szakirodalmat is. E könyvek, cikksorozatok nagyszerű módszertani bázist adnak a kutyus képzéséhez, ablakokat nyitnak ki, eszközöket ajánlanak. A vérebezés hatalmas hagyományokkal rendelkezik, amit én nagyon szeretek. De azt is el kell ismerni, hogy a szaglással kapcsolatos magyar nyelven megjelent ismeretanyag elkeserítően hiányos... Ezen változtat Újhelyi Tamás. Három órás előadásának minden szavát kötelezővé tenném utánkeresőknek.

A kutya szaglószerveinek működésének vázlatos ismertetésével kezdte az előadást, és onnantól nem volt megállás... meglepetésből meglepetésbe zuhanva hallgattuk a nyom intenzitásának és eltelt időnek kapcsolatát, a nyom jellegével, összetételével kapcsolatos fejtegetését. Különös kegynek érzem, hogy ezt az információ halmazt a mi kis közösségünk megkaphatta Tamástól, amit ezúton is köszönök még egyszer.

Remélem hamarosan könyv formában is megjelenteti kutatási eredményeit! Az egészen biztos, hogy Szeder munkáját más szemmel nézem azóta: jobban értem viselkedését, jelzéseit, értem miért tér le a nyomról néha, vagy emeli a fejét, vagy prüszköl. Tudom mi csökkentheti Szeder szagló képességeit, tudom mire kell figyeljek ha esik, ha fúj, ha száraz az idő, ha meleg vagy hideg van.

Érdekes, hogy Bényei Tomi kutyaképzési elvei igen sok rokon jelleget mutatnak Újhelyi Tamás kutatási eredményeivel. Tomi jó intuícióval hozza a gyakorlatban azt, amit Tamás elméletei mondanak. Szerencsés vagyok, hogy segít Szeder képzésében.

És engedjétek meg, hogy egy olyan mondattal zárjam ezt a postot, melyet egymástól függetlenül mindkét Tamás az utánkeresés kulcsának tart: „Bízz a kutyában!” És valóban ez a legfontosabb. Nem hiszem, hogy van rossz véreb, van rossz kutya. A hibák forrása a kutya motiválásának hiánya, a vezető és a kutya közti kommunikáció elégtelensége lehet. Ez pedig a vérebvezető kitartásán, felkészültségén múlik. A kutya orra biztosan jó.

Utóirat, hogy naprakész legyen ismét a blog:

A hektikus téli időszak után újraindult a rendszeres munka Királyházán Szederrel. Készülünk a nyári elővizsgára. Közben megtapasztaltam a heti csapázás során Újhelyi Tamás egy fontos gondolatának fontosságát: mindig adj a kutyádnak inni keresés előtt! Az orr nyálkahártya kiszáradása ugyanis drámaina csökkenti a szaglás képességét.  Írom ezt annak apropóján, hogy Szeder igen nehézkesen ment egy alig 7 órás nyomon. Nem értettem miért, aztán megtapintottam az orrát: csont száraz volt. Lám nem a kutya volt a hibás, hanem a figyelmetlen gazdi...

Persze az is igaz, hogy a városi csapák környezete nagyon is eltér a vad járta erdei csapázásoktól.  Oly sok az inger, az érdekes szag az erdőben a városhoz képest, hogy nem csoda ha a kutyus az erdei csapázások elején szertelen kissé.

Ha szeretnéd, hogy Bényei Tomi foglalkozzon vérebeddel, keresd őt ezen a telefonszámon: 06704201449. (ha nem csöng ki, küldj SMS-t!)

Az első megtalált vad

Van egy csomó minden, amit meg kellene írnom, de hát ilyen, amikor az ember fia nem az elmélettel, hanem a gyakorlattal van elfoglalva: inkább csinálja, mint beszél róla. Most azonban kénytelen vagyok tollat – vagyis billentyűzetet – ragadni, ugyanis több olyan esemény is történt a közelmúltban, mely szór érdemel. Először is részt vettünk életünk első Kaszó kupáján – persze egyelőre nem versenyzőként, hanem dekorációként – mely több tekintetben is meghatározó élmény volt. Beléptem (beléptünk) a Magyar Véreb Egyletbe is, de mindez egy külön postot igényel majd, úgyhogy a jeles eseményről majd később.

Most azonban engedjétek meg, hogy beszámoljak Szeder első sikeres éles munkájáról, ami éppen a mai hajnalon esett meg. Bényei Tomi barátom este telefonált, hogy sebzés történt náluk, és amolyan Szedernek való feladat lenne: egy süldőcske kapott hátul egy lövést. A lőjelek is egyértelműek voltak: többször a fenekére ült a sebzett vad mielőtt beugrott volna a sűrűbe.

Reggel hétkor értünk ki a tett színhelyére. Az olvadó hóban nem sok mindent lehetett látni, mindössze egyetlen olvadástól szétterült vércsepp jelezte az előző nap történteket. Ekkor volt éppen 12 órás a nyom, így minden tekintetben ideálisnak mondható a kis kutyusnak.

Merre ment?

Lekötöttem Szedert a hátizsákom és a puska mellé, és megvizsgáltam a lőjeleket. Nincs csontdarab, csak az elugrás, és csetlés botlás nyoma a hóban, és az egyetlen már említett vércsepp a váltó bejáratánál. Szeder körbejárkál, hagyom, hogy kicsit kielégítse kíváncsiságát, aztán elindul szépen be a sűrűbe a nyomon. Az első 50 méteren csak 5-6 méterenként látható egy-egy csepp vér, s van ahol még annyi sem. A disznók által kijárt váltók olyanok, mint a labirintusjáték a Füles magazinban. A közeli szóró idevonzza a környék összes vadját. Az egymásból kiváltó, egymást keresztező, összefutó csapák közül csak Szeder orra „látja” a nekünk kedves, beteg vad csapát. Aztán egyszer csak változik a nyom: fenékre ült a vad, és húzza a lábait szemmel is látható ösvényt hagyva. Innentől a vér is sokkal bővebb.

Szaglabirintusban

 A sebzett vad egy erdészeti utat keresztez. Itt Szeder először nem a nyomon indul tovább, hanem bevált a sűrűbe. Ekkor még nem sejtem, hogy közel vagyunk már, és Szeder már a légszimat után megy. Visszahívom, visszateszem a nyomra, melyet ismét felvesz. Még egy 50 m, és már meg is van a disznó, melyet az este folyamán kikezdtek a rókák.

Itt van gazdi!

Az első megtalált vadunk!

Rövid vezetékmunka volt, alig 200 m-es dermedtre keresés, de mégiscsak az első. Utána persze játék, nagy dicséret, tisztesség a vadnak és az első töret Szedernek és nekem. A vádászházban előveszem frissen vásárolt eredménynaplómat és felírom a borítójára: Vétyempusztai Aida, alias „Szeder”, kezdve: 2013. március 1.

A hajsza

Olyan ez, mint egy akciófilm címe, már csak a stáblista, és a főszereplő megtépázott arca hiányzik a nyitóképből. És valóban, az utánkeresés legizgalmasabb része az a szakasz, mikor a vadat már pár tíz méterre megközelítettük, a kutyát szabadjára engedjük. Ilyenkor a kutya teljesen egyedül dolgozik, s sokszor több kilométerre is eltávolodik a gazdájától. Célja, hogy beérje, megállítsa a sebzett vadat, és addig ott is tartsa, míg a vezető meg nem érkezik. A sikeres hajtáshoz a kutyának jó kondícióval, kitartással, jó reflexekkel, tapasztalattal kell rendelkezni, és képesnek kell lennie elszakadni a gazditól, s egyedül dolgozni.

Nyomkövetésre könnyen, sikeres hajszára sokkal nehezebb nevelni a kutyát, hiszen az éles munka csak nagyon nehezen szimulálható. Szeder nevelésében eddig a hajsza kis szerepet kapott csak: a csapák végén fogócskáztunk mindig kicsit a szarvaslábbal, vagy játszottunk a szarvasfejjel, malaccal. A játékot élvezte Szeder – és én is – de hazudnék, ha azt mondanám, hogy sok időt töltöttünk vele.

A hajsza gyakorlása nehéz ügy. Inkább rávezető gyakorlatoknak nevezném, amit teszünk, hogy a kutyusban feléledjen a sebzett vad csaholására, állítására szolgáló ösztön. Merthogy a kiskutyában bizony ez is benne van, csak nem biztos, hogy tudunk olyan szituációt teremteni, mellyel elő is tudjuk hívni, hogy utána kellő mennyiségű pozitív megerősítéssel támogathassuk meg.

Szederrel e téren nehezebb utat járunk be, mint eddig. A kutyus nyomkövetésben kiváló – és ezt nem csak én, az elfogult gazdi mondom, hanem tényleg jó orra, kitartása van a kis csíkosnak. Hajsza viszont nehezebben indult. 

A hajsza két részre tagolódik: az első a futás, vagyis, hogy a kutya beérje a vadat. A második pedig, hogy folyamatosan ugatva állítsa is az utolért sebzettet. No ezzel a másodikkal megszenvedtünk, s a tanulási folyamat még tart sokáig attól félek. Összefoglalom, hogy sorrendben milyen hajszát érintő gyakorlatokat végeztünk:

Csapák végén „fogd meg” játék

Alapvető szabály, hogy minden csapa játékkal érjen véget, vagyis miután a kiskutya megtalálta a csapa fődíját jelentő szarvaslábat, mehet az elkapós játék. Érdemes ehhez egy kötélre kötni a szarvaslábat, és addig húzni a kutyust, amíg az ugatni nem kezd. Ha ugat, akkor gazdagon jutalmazzuk. Néha fárasztó ez a feladat, mivel ahogy egyre többet találkozik a szarvaslábbal, egyre kevésbé látja majd benne az élő vadat.

Terítéken lévő vad csaholása

Már egészen kis korától vezessük oda a terítéken lévő vadhoz. Amikor Szedernek új volt az élmény, csaholással kezdte mindig, aminek én nagyon örültem, bár amikor már látta, hogy a vad nem él, magától nem ugatott többet. Ilyenkor jöhetett a vad mozgatásával járó játék, mely igen könnyen ugrat be ugatásba minden kutyát. Érdemes megkérni erre egy ismerőst, vagy kötéllel mozgatni a vadat, mert a kutyus sokszor leveszi a helyzet komolytalanságát, ha a gazdi maga mozgatja a lőtt vadat.

Gyakorlat műdisznóval

Érdekes módszerrel találkoztam az Utánkeresők Baráti Körének egyik közös gyakorlásán Mátrafüreden. Kovács Endre és hannoveri vérebe, Ari számára készült egy izgalmas, érdekes feladat. A műcsapa végén egy disznóbőrbe bújt társunk – Horváth Dani – bújt meg. Ari a rövid csapa kidolgozása után mintegy 100 m-ről indult hajszára, és a disznószagú, mozgó, támadó valami hamar felkeltette ösztöneit: állította, csaholta Danit úgy, ahogy azt kell. Ezért is jó, ha van segítségünk a kiképzésben. Ez is egy többemberes feladat.

Fogócska

Ez egy olyan feladat, amihez nem kell sem komoly mennyiségű idő, sem extra felkészültség. Napi 10 perc fogócska játék a kutyussal csodákat tehet. Addig húzzuk a kis blökit, amíg ugatva rohan utánunk. Imitáljunk támadást is ne csak meneküljünk. Nagyon jó játék ez a megfelelő reflexek kifejlesztésére, ami életet vagy halált jelenthet a sebzett vad utánkeresésében.

Testedzés

A hajszára induló kutyának sokszor több kilométert is futnia kell a sebzett vad után. A hajszát a kutya nem adhatja fel, ezért figyelmet kell szentelni a testedzésnek is. A legjobb értelemszerűen a futás. Többen - természetesen ahol az biztonságos - autó mögött futtatják a kutyust. Én a biciklit választottam, és mivel rám is fér némi erőnlét fejlesztés, ahogy a hó elmegy futni kezdünk együtt.

Disznós kertben

Ez az a pont, amelynél visszatérek a leírással a jelenlegi eseményekre. Csapatunk nagyszerű kis gyakorlási lehetőséget ígért kutyáinknak. A mátrafüredi erdészeti iskola kertjében jó néhány vaddisznó is él amolyan vadasparki környezetben. Köztük egy szelíd méretes koca, aki nagyszerű gyakorlási lehetőséget biztosított kutyusainknak. 

Izgatottan vártam a napot. Eddigi tapasztalataim alapján biztos voltam benne, hogy Szederrel nem lesz gond. A népes csapat kívülről figyelte, ahogy a tapasztalt kutyusok megkezdik a játékot az evvel nem teljesen egyetértő kocával. Soma a drótszőrű tacsi volt az első. Soma teljes vehemenciával, bátorsággal állítja, csaholja egyből a kocát, aki inkább csak kérdően néz ki a csámcsogásból eleinte. Aztán egyenként indulnak a vérebek is. Egyszerre csak két kutya és gazdáik maradnak bent a kb. 50x50 m-es kifutóban. A tapasztaltabb kutyusok szépen teszik a dolgukat. Elérkezik Szeder ideje is: belépünk a kifutóba. Soma lassan 20 perce fáradhatatlan. Szeder figyel, észreveszi a disznót, és aztán semmi. Nem érdekli. Nem fut utána, nem ugat, nem fél tőle. Néha Soma után megy, hogy ugasson kicsit, de egyértelműen nem a disznót, hanem Somát. Nem érti a játék lényegét, nem érti a szituációt. Közepesen megsemmisülve viszem ki tíz perc próbálkozás után. Utána követnek minket a többiek, köztük a többi fiatal kutyus: Alex, Borka, Dagi. Mind ügyesek, csinálják, amit kell, amit a nagyoktól láttak. Csak Szeder nem csinál semmit második próbálkozásra sem.

Csalódottan, de az új kihívás elfogadásának megnyugtató érzésével indultunk haza. Ez ellen tenni kell. Még többet kell foglalkozni a hajszával, mert hiába lesz Szeder a legjobb orrú véreb, ha a munkát nem tudja befejezni.

Ugattatás

Még aznap este végignéztük a családdal a felvételeket. Persze a gyakorlat közben némasági fogadalmat tett kutyus most ott ült a tv előtt, és addig ugatott, amíg a képernyőn disznót, kutyát látott és ugatást hallott. Bár így működne ez a valóságban is...

Vadászat közben

A gyakorlás a kudarc ellenére sem állt meg. Folytattuk a fogócskát, műcsapázást, egyre nagyobb hangsúlyt fektetve a gyakorlást lezáró játékra. Éles munka hiányában – aminek azért még az ideje nem is nagyon érkezett el, ha nem dermedtre keresésről van szó – az eddigi rutin maradt: csapázás, csapázás és csapázás. A gyönyörű télben persze a vadászember – minő meglepő – vadászni is jár. Január végén Anti barátommal felugrottunk Királyházára egy kis cserkelő vadászatra. 40 cm hó, kitűnő idő, fantasztikus börzsönyi hangulat. Persze Szedert nem hagytam a vadászházban, jött velem a cserkelésre, ami sokszor kérdőjelezi meg a vadászat sikerességét, de hát ez van. Én választottam a vadásztkutyás életmódot, nem szabad panaszkodni.

Szeder hihetetlenül jól követi az egészséges vad csapáját, folyamatosan le kell szedegetni róla. A hóban vadászni jó, mert nagyszerűen kontrollálható, hogy éppen mit csinál. Elképesztő, hogy a rudliból kiválasztott szarvast követi, nem megy át más vad szarvas nyomára. Lenyűgöző orra van. A friss porhó elrejtette ugyan a lépteink zaját, az alatt megbúvó jeges hóréteg azonban be-be szakadt a lábam alatt, ami nem tette könnyűvé a cserkelést. Mégis sikerült közelre belopnom egy magányos sutát. A 45-70-es puskámat vittem magammal, amivel nem szeretek 70-80 m fölé lőni. Szedert lekötöttem egy vékony fához, széttúrtam kicsit neki a havat és leraktam a hátizsákomat. Eleinte próbált szabadulni a póráz fogságából, és mereven figyelte, ahogy ellopózom a vad irányában. Nem ugatott, nem nyüszített, egy pár perc után leült a táska mellé és várakozott.

A suta már csak 70 m-re volt, épp lőni készültem, amikor távoli lövés zaja riasztotta meg. No majd legközelebb. Tovább cserkelve az utunk mentén két őz friss nyoma ment. Szedert persze alig lehetett távol tartani a nyomtól. Mágnesként vonzotta az orrát. Olyannyira friss volt, hogy fel is zavartuk őket. Alig 20 méterre ugrottak át az erdészeti úton előttünk. Persze kutyával a kézben lövésről szó sem lehetett. Kezdett szürkülni, így elhatároztam, hogy lecserkelünk egy közeli leshez, és ott várjuk be a lővilág végét.

A les előtt 30-40 méterrel szóró. Lassan, takarásban léptünk ki a leshez. Szeder orra folyamatosan a szélben volt, így tényleg tyúklépésben lopakodva mentünk. Lassan kinéztem a szóróra: sehol semmi. Felakasztottam Szeder vezetékét a karomra, majd elkezdtem felrakosgatni a felszerelést a lesre. Épp a puskánál tartottam, mikor Szeder iszonyatos tempóban megpróbálta magát kitépni a kezemből, s zajosan ugatni kezdett. Ledobtam a zsákomat és a szóró felé néztem. Három éppen hogy süldő méretű disznó lépett ki. Szeder tépte, húzta a vezetéket: rohant volna a disznókra. Nem is tudtam mit csinálja: egyrészt sejtettem, hogy a vadászat ennyi már, másrészt viszont nagyon örültem, hogy a kutyus így reagált. Ez szöges ellentétben állt azzal, amit a kertben láttam tőle. Hogy a gyakorlás, vagy a helyzet mássága indukálta a helyes cselekvést? Nem tudom, de örülök neki. A disznók legalább 30-40 másodpercig néztek minket, Szeder pedig éppen azt csinálta, mit egy vérebnek kell.

Eltűntek, felültünk a lesre, Szeder álomba merült. Hamarosan felemelte orrát, és nagy elánnal szagolt a szélbe. Felvettem a puskát, és hamarosan meg is jelent ismét a három malac. Vagy 30 másodpercig néztem őket. Nem volt nagy a távolság, alig 50-60 m. Kivált a legkisebb, célzok, és már csattant is a lövés. A disznók elrebbentek, mintha ott sem lettek volna... Mögöttük jól látható becsapódás nyom a hóban. Fölé lőttem...

Azért kivártuk a 10 percet, és levittem Szedert, hogy ellenőrizzük nem sebeztem-e. A kutyus nem mutat vért sehol, megnyugodtam. Indulunk vissza a lesre, gondolván, hogy most már tényleg véget ért a vadászat mára, amikor Szeder egyszer csak visszatör, hogy majd kitép kezemből a vezetéket és ugat. Visszanézek: a disznók alig 10 méterre tőlünk visszajöttek. Puska a lesen persze, de nem is lett volna idő lőni, mert az ugatásra azonnal visszafordultak a sűrűbe. Aznap már nem jöttek vissza... Hát igen, a vadászat nem egyszerű hobbi. Aznap a vad volt jobb. A lővilág véget ért, mi pedig visszasétáltunk a ház felé. 

A nap vadászként sikertelen volt, Szeder szempontjából viszont sikerként elkönyvelhető: éles helyzetben úgy csaholta a vadat, ahogy kell. És ha a kutyus miatt sikertelen a vadászat? Volt már nagyobb gond. Az utóbbi fél év kialakította bennem azt az érzést, hogy nagyobb hiányérzet kutya nélkül vadászni, mint puska nélkül az erdőbe menni. Hiszem azt, hogy Szeder magasabb szintre emelte a vadászattal kapcsolatos értékrendemet.

Szavannák nagy királya

Szeder tehát csaholja a vadat, ahogy kell, de nem csak hazánk nagyvadjait. Egy verőcei étterem parkjában kialakított mini vadaskertben szokatlan vaddal is volt lehetősége találkozni Szedernek. A szombat délutáni családi séta legviccesebb részeként Szeder egy struccot próbált állítani meglehetős sikerrel. Bár kettejüket kerítés választotta el, az interakció mégis sikeres volt. Hát ha egyszer Afrikában támadna kedvem vadászni, talán még ott is megállná a helyét a magyar kiképzésű véreb. :)

Laci és Borka első idei munkái

Kamerás utánkereséseink egyik első filmje következik: Vodnák Laci 10 hónapos hannoverije két óra alatt két munkát abszolvált kamerám előtt. A film kis bepillantást enged az Utánkeresők Baráti Körének munkájába.

Sebzett disznó nyomán

És eljött a nap. Az Utánkeresők Baráti Köre hajtáson adott szolgálatot Bényei Tomi és Rocky személyében, ami nagyszerű alkalomnak ígérkezett, hogy egy „asztalról leeső” könnyebb munkát Szeder is megkaphasson, persze úgy, hogy Rocky biztosítja pár méterrel hátrébb.

A nap elég eseménytelenül zajlott, a puskások vagy nagyon jól lőttek, vagy nagyon rosszul, mert sebzés nem volt a második hajtás végéig. Aztán egyszer csak megcsörrent Tomi telefonja. Vodnák Laci diktálta be a sebzés adatait: elöl lőtt disznó, a sebző szerint nagy, a hajtók szerint inkább nagyobbacska süldő. A sebzett vad fejét a hóban tolva menekül, valószínűleg első láblövés.

A sors kidobta a könnyűnek látszó munkát, úgyhogy már indultunk is a két kutyával a sebzés helyére, ahol a vadösszeszedők már javában dolgoztak összejárva a rálövés helyét, nagy lármát csapva. Vér volt gazdagon. A sebzés egy sűrűs feletti ritkás részen történt, a disznó pedig egyenesen visszamenekült a biztonságot nyújtó sűrűbe.

Ha az első láb el van lőve, az valóban jó, hiszen a disznó nem tud gyorsan menekülni egyrészt, másrészt rontja az esélyeit a kutyával szemben a sérülés a hajsza során. Tehát ez eddig ideálisnak tűnő helyzet volt.

Izgalommal – és bevallom kis félelemmel – csatoltam fel a GPS nyakörvet Szederre. Ez az első alkalom, hogy munkán viseli, ezért már előző nap nyakába adtam pár órára, hogy szokja a szokatlan koloncot. A pántjára felírtam adatainkat persze, és már előző nap akkurátusan bepakoltam a felszerelést. Minden megvolt látszólag. Látszólag.

A rálövés összetaposása semmi gondot nem okozhatott, hiszen a jól látható túrások, vércseppek, kenések szagautósztrádaként vezettek a sűrű határáig. Kis egyeztetés még a hajtókkal, aztán fejes a dzsungelbe.

A dzsungel tényleg dzsungel: tüskés, vendégmarasztaló indákkal átszőtt bokros terület, minden lépés nehéz. Néha két lábon, de sokkal inkább csak guggolva vagy négykézláb penetrálható.

Szeder jól indul, de zavarja a vadgyűjtők lármázása. Kicsit indiszponáltan néz vissza-vissza a traktor felé. Nem csak ő indiszponált, hanem én is: azonnal észreveszem, hogy mi nincs meg: jobb kézre való kesztyűm Isten tudja hol van, a jelölőszalagot meg úgy ahogy van otthon hagytam. Ennyit arról, hogy pont a héten írtam postot a szükséges felszerelésekről, és azok tárolásáról... Szóval a jelölés innentől Tomi dolga.

Ilyen, amikor az egyik kéz kesztyű nélkül marad - azért ezt nehéz lenne elmagyarázni egy pszichológusnak. :)

Szóval elindulunk a zajban, a vércsapa már pár méter után egy 90 fokos töréssel kezdődik, de Szeder egy egészséges nyomon megy el vagy 5 m-t. Még jobban izgulni kezdek. Szerencsére ő is rájön a turpisságra és visszajön. Kicsit várunk, leguggolok mellé, hogy nyugtassam – ő meg engem. Kicsit így maradunk, aztán: „Keresd Szedi, mutasd merre ment a disznó!”. És Szeder nekiáll, precízen leköveti a töréseket, hurkokat, megy, ahogy a műcsapán szokott. Én meg harcolok az életemért utána kúszva, mászva a vezeték végén csüngve. A nyom másfél-két órás lehet maximum, úgyhogy a feladat könnyű neki is és nekem is: a hóban jól látszanak a cseppek, túrások.

Baseball sapkámat vagy tízszer tépi le a tüske, hátizsákom pedig sokszor alig fér el a bokrok ágai közt, cafrangjai pedig beleakadnak a tüskékbe – hallgatni kellett volna Horváth Danira. Elöl megy Szeder, majd Vodnák Laci, mint a helyi erő, utánunk Bényei Tomi és Rocky.

A vér mennyisége gyorsan csökkenni kezd és a túrások is egyre ritkábbak: négy lábon megy tovább a disznó. Sajnos mégsem lesz annyira könnyű ez a munka...

Szeder megbízhatóan mutatja mindig az irányt, hiába mennénk mi el másik nyomon mert nem látszik vér, nem hagyja. Sőt, találunk egy miénkkel közösen futó másik vércsepp vonalat is, mely egy idő után elválik a mi disznónktól, de Szedert ez sem tréfálja meg, hiába ejt engem gondolkodóba. Többször is elhangzik elismerően: „Szedernek igaza van, arra ment a disznó.” A disznó egyre több kanyart, hurkot tesz a sűrűben. Laci suttogja nekem: hogy egyre bizonytalanabb a vad, keresi a helyet, ahol elfeküdhet.

Közben a dzsungel néhol áthatolhatatlannak tűnik. Próbálok ahol csak lehet könnyebb utat választani, mint ahol Szeder átbújt. Az egyik ilyen esetnél elengedem a szárat, azzal a tervvel, hogy egy pár méterrel előrébb át tudom majd fogni. Azonban közben megfog egy tüskés inda, aminek következtében lemaradok az előttem elcsusszanó vezetékvégről. „Csak lenne egy-két méterrel hosszabb...” fohászkodom, miközben tankként próbálom utolérni az előttem menekülő vezetéket – sikertelenül. Megállítom Szedert, aki a harmadik hívásra lestoppol a csapán és értetlenül néz hátra. Nem érti miért kellene neki abbahagynia a munkát és visszajönni hozzám. De legalább megállt, bevárt. Nem volt rossz feszültségoldó ismét kézbe kapni a vezetéket. Közben konstatálom magamban, hogy Szeder folyamatosan úgy megy, hogy szúrja a tüske. Ezt nagyon nem szerette a műcsapák közben, most pedig nem is reagál rá.

Beletemetkezünk a nyomba, Szeder is én is. Egyszer csak Laci szólal meg: „Jobbra most kelt fel a disznó!” Sem Szeder sem én nem vettük észre, de Rocky már indul is a hajszára, hátránnyal, mivel ő nem látta a disznót közvetlenül. A GPS-en nézzük az eseményeket: iszonyatos tempóban távolodik Rocky... Hát ennek a disznónak nincs sok baja... Távoli lövést hallunk. Rocky 900 m után leül, majd elindul visszafelé. Tovább megyünk a csapán, ki a sűrűből, át az erdészeti úton, be a másik oldalon. Rocky visszaér hozzánk. Nem értjük a helyzetet. A kenés, túrás teljesen megszűnik, vér pedig 50-100 m-enként egy két gombostűnyire csökken. A disznó nyoma normálisnak tűnik, megy ez mint a meszes, de a kutyáknak nem okoz gondot: biztosan mennek a friss nyomon.

A sűrűből tölgyerdőbe váltunk, a disznó nyoma mellett végig látszik Rocky hajszájának nyoma. Megyünk, megyünk, de a disznó iránya nem jó. Azt a sűrűt vette célba, amit másnap hajtani fognak. Nem folytathatjuk a munkát. Megállj, kutyaszeretgetés, dicséret és persze jutalomfalat mert jól dolgoztak.

A munka szép volt eddig is, de a várt siker, az első vad birtokbavétele elmaradt. De azért élveztük, jó volt. Miután visszaérünk, érkezik a hír is, hogy abból az irányból, amerre a mi disznónk is ment behoztak egy több lövéstől sérült disznót. Megnézzük: van egy találat az orránál, és egy a blattján. Nem dermedt még, a vér is frissnek tűnik. Hogy a mi disznónk volt-e? Nem fog kiderülni soha.

1.4 km, a csapa fele dzsungel-szerű sűrűben

A keresés margójára

Az első sebágyban talán meglőhető lett volna a disznó, bár amilyen sebességgel felugrott, még a puska sem vehető le a vállról. A növényzet annyira sűrű volt, hogy még így 10-15 m-es távolságból is csak a lábát és hasa alját látta Laci. Azért jobb lett volna figyelmesebbnek lenni Szedernek és nekem.

Ez volt az eddigi leghosszabb munkánk. 1.4 km a teljes csapa hossz, aminek kb. fele a létező legsűrűbb dzsungelben történt. Megcsináltuk, hiba nélkül, pedig a vad nem olyan logikus, mint ahogy a műcsapát fekteti az ember. Ez nagyon jó érzés. Megérte a befektetett munka még akkor is, ha most nem sikerült terítékre hozni a vadat.