Hosszú hétvége

Nos ez a mostani hétvége valóban hosszúra sikerült. Ritka az olyan eset, amikor a családi programot be lehet illeszteni tökéletesen vadászatba – vagy inkább mostanában nevezzük ezt a tevékenységet vérebezésnek – és mindenki jól érzi magát.

A hétvége pénteken kezdődött. Tomival már hét elején lebeszéltük, hogy péntek délután jövünk csapázni. Ahogy az szokott lenni, most sem tudtam, hogy milyen hosszú lesz a csapa és merre vezet, de persze Tomi más meglepetést is tartogatott nekünk. 14:30-ra értem fel a vadászházhoz, így volt még egy kellemes háromnegyed óra lemozgatni Szedert. A kis izgágát ki kell fárasztani, hogy koncentrálni tudjon, úgyhogy jól jött a lopott szabadidő. Mostanában minden napot, minden sétát úgy kezdünk, hogy jutalomfalatokkal végigmegyünk párszor eddigi tudományunkon: „Gyere ide!” parancs láb felé csettintéssel és mutatással, „Ül!” parancs felfelé mutató mutató ujjal, „Fekszik!” parancs földre tett tenyérrel. Az első kettő már szinte 100%-os sikerrel megy, a harmadik vagy igen vagy nem, de ez is könnyen meg lesz hamarosan. Ha a fekszik megvan, elkezdem betanítani a „Maradj!” parancsot. Mondjuk ez a kutyus jelenlegi szertelenségi együtthatóját figyelembe véve még science fiction-nek tűnik. Majd ha mind megvan, akkor a parancsszavak helyett csak a kézmozdulatokat fogom megtartani.

Hováth Dani, az Utánkeresők Baráti Körének egyik szervezője

Sok segítséget kapok a friss vérebes barátoktól. Tényleg nagyon hálás vagyok a sok tanácsért és a lehetőségért, hogy tanulhatok tőlük, mert bizony van mit. Az Utánkeresők Baráti Köréhez tartozó vadásztársak pedig valóban rengeteget tudnak erről a szakmáról. Horváth Dani barátom tanácsára kezdtem el használni a „klikker” módszert Szeder nevelésében. A klikker egy kis kattogó valami, aminek hangját kitartó munkával kellemes megerősítésekhez kötjük. 

Klikker - új játékszer

Dicséret, etetés, jutalomfalat nyújtása esetén kattintunk egyet a szerkentyűvel, így a pozitív hatásokkal összeforr a kutyus agyában a kattogás. Hogy ez mire jó? Csak a hang segítségével tudjuk majd jutalmazni a blökit azonnali jelleggel. Korábbi postban említettem, hogy Szeder felemeli egyik lábát néha, amikor vértnyomot talál. Ezt a gesztust lehet majd például erősíteni úgy, hogy nem zavarom meg munkáját. (Csapázás közben ugye nehéz lenne neki jutalomfalatot adni úgy, hogy ne tereljem el a figyelmét...)

Node térjünk vissza a péntek délutánhoz. A csapa kezdete egy szóró mellett volt, ami már sejtette velem azt a tényt, hogy ismét keresgéljük Szeder jelenlegi képességeinek határát. A jelesfai szóró talán sok börzsönyi vadásznak mond valamit. Az biztos, hogy több vad-sztráda kereszteződése a hely, gyakorlatilag mindenhol vadnyomok vannak. Bekapcsoltam a GPS-t és elindultunk a nyomon. Szeder nyugodt volt, én nem annyira a hét közbeni kudarc után. Belefúrta magát az imitált rálövés helyébe, majd megindult 2-2 méteres nyolcasokkal kitérve az egészséges vad nyomokon, de mindig visszatérve a munkához. Az első 20-30 m után – ahogy a szórótól eltávolodtunk - azonban abbahagyta a kitöréseket, és egyenesen a nyomon haladt lenyomott orral. A csapában sok törés volt. Olyannyira sok, hogy néha kérdően néztem Tomira, aki viszont nem volt hajlandó segíteni, csak akkor bólintott némán, ha látta hogy a kutya jó irányon van, én viszont nem akarok hinni neki valamiért. A tompaszögű töréseket Szeder hibátlanul vette, a 90 fok körüliek esetében ha túlfutott megállt, felemelte a fejét és körkörösen visszakeresett, amíg rá nem lelt újra a nyomvonalra. Ezt szinte minden 90 fokos törésnél megtette, és mindig segítség nélkül folytatta a munkát. A csapát az is nehezítette, hogy több erdészeti utat is kereszteztünk. Ilyenkor Szeder elkóvályogott az út mentén, de aztán segítség nélkül visszatért a csapa folytatásához. Egyszer kellett kissé nógatni, amikor meghallotta az úton haladó teherautó zaját.

Az avaros erdei talaj hamarosan bokros, sűrűs részre váltott. Szedert ez nem zavarta, engem annál jobban, mivel innentől a legritkább esetben láttam meg a vérnyomot, hagyatkoznom kellett Szeder szaglására. A csapa csúcspontja egy kb. 60 fokos visszatörés volt. Szeder túlment a törésen, de pár méter után felkapta fejét, és azonnal visszakeresett segítség nélkül. Még vagy 100 m-t haladtunk a bokrok közt, amikor elkezdte emelgetni fejét. Azt hiszem először vontam le helyesen a következtetést, hogy a csapa végéhez közeledünk. A főnyeremény egy szarvas fej és a tüdő vonszalék volt, ami először meglepte a kis kutyust, de aztán örömmel vette birtokba. Morogni, ugatni nem akaródzott neki, de nagyon jól eljátszott vele. Alig akart megválni tőle.

Amikor befejeztük ránéztem a GPS-re: 440 métert mutatott és 19 percet. Tomi vigyorgott rám, majd megkérdezte: „Szerinted mennyi idős volt a csapa?” Fogalmam nem volt, de megizzadtunk rajta az biztos. Nevetve mondta, hogy délelőtt 10-kor fektette... vagyis 5-6 órás. Huhh. Ez a kutya tényleg jó lesz.

Hétfőn a diósjenői erdészet vadásznapjára voltunk hivatalosak. Bepakoltuk a két gyereket, két kutyát és irány a Börzsöny megint. A program ideálisnak ígérkezett: a kölkök ellesznek a családi programon, én meg végre találkozhatok a vérebesekkel. Nagyszerű nap volt, bár a két kutya + két gyerek megmozdulások iszonyatosan fárasztóak. Nehéz folyamatosan menedzselni a teljes családot. Az Utánkeresők Baráti Köre pedig igencsak jó emberekből áll. Tényleg megtisztelő, hogy egy amatőrt ilyen szívesen fogadnak, segítenek. 

Emma és Szeder parkolópályán

A keddi nap ismét családi program volt – persze egy kis becsempészett csapázással. Sógorék – szintén vadásztárs, de főleg barát - gyerkőcének egyéves születésnapjára érkeztünk Gárdonyba, úgyhogy a családi muri teljesítése után az egész pereputty felpakolt, és az összes blökivel egyetemben elindultunk a közeli erdőbe kirándulni. A séta elején kialakítottam a 300 m-es csapát, amihez hígított vért használtam, mivel kezdek kifogyni a szaganyagból. Egy dl vérhez adtam még egy dl vizet, ezt csepegtettem végig az imitált rálövéstől, miközben szarvaslábat húztam magam után. A csapa egy 90 fokos, egy 60 fokos, és három 110-120 fokos törést tartalmazott. 2 óra séta után tértünk vissza a nyomvonal kezdetéhez. A pénteki monstre feladat után ez már játszi könnyedséggel ment a kiskutyusnak. Alig több, mint 3 percre volt szüksége ahhoz, hogy szinte hibátlanul kidolgozza csapát. A töréseken most nem volt keresgélés, szinte azonnal váltotta az irányt, ahogy a nyomvonal megkövetelte. A 60 fokos törés csúcsát kb. 3 méterrel levágta, és lassítás nélkül ment tovább a csapán. A szarvaslábat nagy örömmel vette birtokba. Az eseményről készült videó itt tekinthető meg:

Érdemes összehasonlítani az első csapákkal... Pedig azóta mindössze 3 hét telt el. Az biztos, hogy ennél már nehezebb melót igényel, mivel a csapa elejéhez történő visszatérés után a kis vacak már kezdte volna elölről a játékot: magasba vágódó farokkal jelezte, hogy ismét megvan a rálövés helye, indulhatunk megint.

Közben érkezett az üzenet, hogy János Zoltán, friss ismerősöm elkészítette a vérebvezetőt. Zoli nemcsak a bőrrel foglalkozik, hanem ő maga is kezdő vérebes, mint én, szintén egy kis hannoverivel. Érdekes lesz vele is megvitatni a fejleményeket, hiszen ugyan abban a cipőben járunk mindketten.