A hannoveri négykézlábas

Engedjétek meg, hogy kicsit visszakanyarodjak a blog címére. A sors úgy alakította, hogy Szeder második kiképzési napját kénytelenek voltuk kissé átírni. Péntek reggel érkeztem ismét Királyházára, hogy Tomi szakértői segítségével az első félórás, komoly kanyarok nélküli csapát nehezítsük a kis hannoverinek. Éppen felmarkoltuk a vonszalékot (egyelőre szarvaslábhoz rögzített tüdő darab) és a vért a csapakészítéshez, amikor érkezett a telefon: kapitális disznót sebeztek a szomszédos falu határánál.

Szeder még kísérőként sem alkalmas egy ilyen muriban való részvételre, úgyhogy maradt a vadászháznál Gino, a kis mopsz őszinte örömére. Tomi felpakolta Basát, az utánkereső puskát, és már indultunk is.

A „blöki tanul” nap igen gyorsan átváltozott „gazdi tanul” nappá. Az igazság az, hogy vérebes utánkeresésben már többször részt vettem, de disznó csapáját még nem követtem soha. A szarvas inkább húzódik aljnövénytől ritkásabb lábas erdőrészekbe, ahonnan kilátása nyílik a környező terepre, míg a disznó sebzés esetén azonnal az áthatolhatatlan sűrű felé veszi az irányt. Ez bizony nem kis különbség, nekem pedig szarvasról volt eddig csak tapasztalatom.

Nem készültem ilyen jellegű munkára, úgyhogy normál vadászruhámban jelentem meg a közös kiképzésre. A faluban a vadászháznál megkaptuk az információkat: valószínűleg haslövést kapott a hatalmas kan, mely akkora volt, hogy a „vadász is megijedt tőle”. A kan később még megállt látótávolságban, így még két lövést adtak le rá, de ezek eredményéről nem tudtak semmi biztatót mondani. A vadászok a vérnyomon elmentek vagy 3 km-t, utána hívták a szakembert: jöjjön a véreb.

Tomi felcsatolta Basára a GPS nyakörvet, én fejembe nyomtam vadászkalapom, hátamra vettem a hátizsákot, felkötött a kamáslit bakancsomra és már indulhattunk is.

A nyomot egy szántóföldön vette fel Tomi és Basa, nagyjából ott, ahol a keresés abbamaradt. A lövés után 3-4 órával kezdte meg a munkát kutya és vezetője. Nagyjából 10-12 méterenként lehetett találni egy-két csepp vérnyomot, így nem volt nehéz feladat Basának követni a jeleket. Orrát földre illesztve biztosan, hibátlanul haladt át friss szántáson, műúton, málna ültetéseken, repcén. A kan, úgy ahogy az várható volt hamar beváltott az erdőbe. No innen kezdődött az a bizonyos „hannoveri négykézlábas”. Mert aki még nem keresett disznót – mint amilyen vadász péntekig én is voltam – annak csekély fogalma sem lehet arról milyen az amikor a bokrok alatt kúszva, négykézlábon mászva, áthatolhatatlan tüskés bokron áthatolva megy a vezető a kutya után. Mert a kutya megy. Őt nem tántorítja el holmi terepakadály, ahogy a disznót sem.

Úttalan utakon haladtunk az egyre ritkuló nyomon. Kúszva, lépésben, de sokkal inkább négykézláb. Az első egy óra gyorsan elment. Az irányváltásoknál fehér papírral jelöltük a nyomot, hogy visszakereshető legyen. A disznó nem állt meg, sebágyba nem feküdt, egyenletes tempóban haladt folyamatosan, visszaállva a kondába, mivel kisebb nyomokat is találtunk a csapán.

Én persze folyamatosan küzdöttem: vadászkalapom minden 50 m-en egyszer legalább leesett fejemről, vagy fennakadt valami bokron, kezeim pedig kezdtek úgy kinézni, mint egy szürrealista festmény. Lehet, hogy érdemes lett volna idejekorán hallgatni a szakirodalomra és nem kalapban jönni?

Basa és Tomi kitartóan haladt előre. A véreb nem veszítette el egyszer sem a nyomot. A disznó több meredek falú vízmosáson is átvágtatott lassítás nélkül, s csak ott volt bőségesebb vér, ahol láthatóan leért szügye a felfelé kaptatás közben. Egyébként a tempó alapján nem tűnt túl betegnek...

A sebzett kan egy bővizű patak felé tartott, melyen azonnal át is haladt, ahogy követtük mi is. A combig érő mocsaras vízen átgázolva követtük Basát, akit természetesen nem tréfált meg az átkelés. Én persze derékig vizes lettem... Tanulság kettő: a gumicsizma sokkal jobb megoldás, mint a bakancs + kamásli kombó. Legalább iszappal nem ment volna tele a cipőm... 2:0 a szakirodalomnak.

Közelítettünk egy sásos, sűrűs részhez. Ideális hely lenne, hogy elfeküdjön így 8-9 km után... hát nem tette. Kiment a szomszédos szántóföldre, majd beváltott egy kívülről áthatolhatatlannak tűnő nádasba. No itt aztán tényleg embert próbáló feladat volt haladni. A látótávolság gyakorlatilag fél-egy méterre csökkent. Tomi sokat sejtetően maga elé vette a puskát, jelezve, hogy itt aztán bármi lehet. Közben mosolyogva hátrasuttogott, hogy ha disznót látok, akkor nagyon gyorsan fussak... Bennem persze előkerült az összes sebzett kanos eset a történelemből Zrinyitől Wesselényi Miklósig. Azt hiszem ez volt az életemben az első eset, hogy a disznóra valóban veszélyes vadként tudtam gondolni, miközben azon gondolkodtam, hogy legalább a vadászkésemet elhozhattam volna... 3:0 a szakirodalomnak.

Basa viselkedése közben hirtelen megváltozott. Én simán úgy gondoltam, hogy a disznó mindjárt előttünk ugrik, de Tomi a kutya reakcióit jobban olvasta: a hannoveri egy őzet érzett meg a nádasban, aki zavartan menekülőre is fogta közeledtünkre. Lepihentünk kissé, hogy Basa is lenyugodjon. A nádasban kis önkorrekciókkal, de szépen haladt a kutyus, ismét át a patakon, majd ismét vissza az iménti oldalra. Közben már a 3. óra végénél tartottunk, a vérnyomok pedig egyre ritkábbak, egyre kisebbek lettek. Sebágy sehol, lassítás nyoma sehol. A vér olyannyira kevés volt, hogy még a sűrűsöknél sem láttunk felkenődést, pedig az aljnövényzetnek biztosan érnie kellett a disznó hasát. A cseppek tovább ritkultak, míg el is tűntek. Már csak Basa tudta, hogy hová megyünk, őt nem tréfálta meg a vér hiánya. 10 km keresés után a disznó ismét úszott egyet. Vérnyom már sehol, csak a jellegzetesen nagy nyomok a parton. Basa menne még, kitartóan néz a túlpart felé, s enyhém megfeszíti a szárat. Tomi azonban megálljt parancsolt. A disznó sebe nem lehetett súlyos, ha ezen a 3+10 km távolságon így ment végig. Nem volt értelme tovább keresni. Bocsánatot kér Basától, és elindulunk visszafelé fáradtan, mocskosan, tele karcolással. Telefon a sebző vadásznak, miközben lekerült Basáról a GPS nyakörv.

Nos ilyen az a hannoveri négykézlábas.

(történt: 2012. október 5.)