A második csapa és az első közös vadászat

A hosszúra nyúlt délelőttöt jóízű ebéd követte a vadászházban. Szilvi, Tomi felesége vezeti a két vadászház háztartását elsőrangú színvonalon. Az ebéd megérdemelt kényelme előtt azonban még elkészítette Tomi az aznapi csapát. Emelte a távolságot, több kanyart épített a a nyomvonalba és 60 percre emelte a csapa pihentetését, csak utána kezdhette el Szeder kidolgozni.

Szintén újítás volt, hogy én sem tudtam merre megy a nyomvonal, így kénytelen voltam sokkal jobban figyelni Szederre, ahogy neki is rám. A későbbi okulás érdekében magammal hoztam a videokamerát is, melyet Tomi kezelt. A felvétel sok mindent elárul, ami felett gyakorlatlan szemem ott és akkor elsiklik.

Szeder szépen indult az imitált rálövés helyéről, nekem talán kicsit gyorsan is. Nem zavarta meg az sem, hogy Tomi két nagy rakás lóürüléken vezette át a csapát. Szeder egy pillanatra sem foglalkozott a lócitrommal, simán átgyalogolt rajtuk, követve a vér szagát. Azért persze mindketten bénáztunk kicsit. Az első 90 fokos kanyarnál én akartam más irányba menni, úgyhogy Szeder megállt, és mozdulatlanul nézett, egyet nem értését így kifejezve.

Pár perccel és pár méterrel ezután viszont a kiskutya kalandozott el: a csapa vonalán egészséges vad haladhatott előttünk, mert fejét felemelve, légszimatra hagyatkozva elcsábította valami érdekesség. Tomi megkért, hogy engedjem el a szárat, nézzük meg mit csinál. Szeder tempósan elindult a hibás irányba, majd megállt, visszajött, ismét elindult a csábító szag irányába. Így libikókáztunk pár percet, amiből azzal húztam ki, hogy leguggoltam hozzá. Ahogy odafutott hozzám lelkesen, magától újra felvette a csapa szagát, és kis segítséggel ismét ráállt az újabb kanyarral erdőbe váltó nyomra. Innentől nem volt letérés, tempósan – nekem továbbra is kicsit túl gyorsan – még két 90 fokos kanyart sikerrel véve ért oda a szarvaslábhoz rögzített tüdődarabhoz. 

A 220 m-es 60 perces csapát kb. 10 perc alatt dolgoztuk ki. Számomra nagyon jó élmény volt. Jó volt látni, ahogy egymást segítjük, javítjuk munka közben. Persze nem lehet elkiabálni, de azt hiszem kezdem érteni jelzéseit. Annyira nagy a különbség a kutyus viselkedése közt, mikor nyomon van, és amikor légszimattal félre megy, hogy biztonsággal még én is meg tudom különböztetni.

A csapa kidolgozása egy kis kapkodós játékkal fejeződött be: a spárgára kötött szarvaslábat húzogattuk előtte, úgy, ahogy otthon a felmosópemzlit, Szeder pedig nagy örömmel, gyerekkutyahangon csaholva rohant, kapkodott, ugrált utána. Ha a husit elkapta, oly erősen tartotta, hogy a kis vacak felemelhető volt.

A hosszúra nyúlt péntek még egy újdonságot hozott Szeder életében. Tomi javaslatára az alkonyatban elindultunk együtt vadászni. Végigjártunk két-három szórót, majd felültünk egy ígéretesnek mutatkozó lesre. Basa a les alatt horkolt Tomi hátizsákja mellett, Szeder pedig felült mellénk a fa építményre. Eleinte nehezen találta a helyét, frusztrálta, hogy kilátott a pallók között lefelé, de aztán összetekeredett a hátizsákomon és mély álomba merült.

Kíváncsi voltam, hogy mit reagál a lövésre. Légfegyvert már csattogtattam mellette, de nem igazán érte el az ingerküszöbét, magyarul tett rá, nem félt tőle.

Az este szép, nyugodt volt, suttogva elemezgettük az aznapi eseményeket, miközben lassan sötétedni kezdett. Basa ütemesen horkolt, Szeder pedig kényelmesen szuszogott. A lővilág utolsó perceiben jelent meg tekintélyes méretű borz a les előtt úgy 70 méterre. Tomi 7x64-ese élesen csattant. Szeder felemelte a fejét, rám nézett, én megdögönyöztem kicsit, hogy pozitív élménye maradjon az ügyből, aztán visszatette a fejét a hátizsákra és megint szunyálni kezdett.

(történt: 2012. október 5.)