Az első megtalált vad

Van egy csomó minden, amit meg kellene írnom, de hát ilyen, amikor az ember fia nem az elmélettel, hanem a gyakorlattal van elfoglalva: inkább csinálja, mint beszél róla. Most azonban kénytelen vagyok tollat – vagyis billentyűzetet – ragadni, ugyanis több olyan esemény is történt a közelmúltban, mely szór érdemel. Először is részt vettünk életünk első Kaszó kupáján – persze egyelőre nem versenyzőként, hanem dekorációként – mely több tekintetben is meghatározó élmény volt. Beléptem (beléptünk) a Magyar Véreb Egyletbe is, de mindez egy külön postot igényel majd, úgyhogy a jeles eseményről majd később.

Most azonban engedjétek meg, hogy beszámoljak Szeder első sikeres éles munkájáról, ami éppen a mai hajnalon esett meg. Bényei Tomi barátom este telefonált, hogy sebzés történt náluk, és amolyan Szedernek való feladat lenne: egy süldőcske kapott hátul egy lövést. A lőjelek is egyértelműek voltak: többször a fenekére ült a sebzett vad mielőtt beugrott volna a sűrűbe.

Reggel hétkor értünk ki a tett színhelyére. Az olvadó hóban nem sok mindent lehetett látni, mindössze egyetlen olvadástól szétterült vércsepp jelezte az előző nap történteket. Ekkor volt éppen 12 órás a nyom, így minden tekintetben ideálisnak mondható a kis kutyusnak.

Merre ment?

Lekötöttem Szedert a hátizsákom és a puska mellé, és megvizsgáltam a lőjeleket. Nincs csontdarab, csak az elugrás, és csetlés botlás nyoma a hóban, és az egyetlen már említett vércsepp a váltó bejáratánál. Szeder körbejárkál, hagyom, hogy kicsit kielégítse kíváncsiságát, aztán elindul szépen be a sűrűbe a nyomon. Az első 50 méteren csak 5-6 méterenként látható egy-egy csepp vér, s van ahol még annyi sem. A disznók által kijárt váltók olyanok, mint a labirintusjáték a Füles magazinban. A közeli szóró idevonzza a környék összes vadját. Az egymásból kiváltó, egymást keresztező, összefutó csapák közül csak Szeder orra „látja” a nekünk kedves, beteg vad csapát. Aztán egyszer csak változik a nyom: fenékre ült a vad, és húzza a lábait szemmel is látható ösvényt hagyva. Innentől a vér is sokkal bővebb.

Szaglabirintusban

 A sebzett vad egy erdészeti utat keresztez. Itt Szeder először nem a nyomon indul tovább, hanem bevált a sűrűbe. Ekkor még nem sejtem, hogy közel vagyunk már, és Szeder már a légszimat után megy. Visszahívom, visszateszem a nyomra, melyet ismét felvesz. Még egy 50 m, és már meg is van a disznó, melyet az este folyamán kikezdtek a rókák.

Itt van gazdi!

Az első megtalált vadunk!

Rövid vezetékmunka volt, alig 200 m-es dermedtre keresés, de mégiscsak az első. Utána persze játék, nagy dicséret, tisztesség a vadnak és az első töret Szedernek és nekem. A vádászházban előveszem frissen vásárolt eredménynaplómat és felírom a borítójára: Vétyempusztai Aida, alias „Szeder”, kezdve: 2013. március 1.