Sebzett disznó nyomán

És eljött a nap. Az Utánkeresők Baráti Köre hajtáson adott szolgálatot Bényei Tomi és Rocky személyében, ami nagyszerű alkalomnak ígérkezett, hogy egy „asztalról leeső” könnyebb munkát Szeder is megkaphasson, persze úgy, hogy Rocky biztosítja pár méterrel hátrébb.

A nap elég eseménytelenül zajlott, a puskások vagy nagyon jól lőttek, vagy nagyon rosszul, mert sebzés nem volt a második hajtás végéig. Aztán egyszer csak megcsörrent Tomi telefonja. Vodnák Laci diktálta be a sebzés adatait: elöl lőtt disznó, a sebző szerint nagy, a hajtók szerint inkább nagyobbacska süldő. A sebzett vad fejét a hóban tolva menekül, valószínűleg első láblövés.

A sors kidobta a könnyűnek látszó munkát, úgyhogy már indultunk is a két kutyával a sebzés helyére, ahol a vadösszeszedők már javában dolgoztak összejárva a rálövés helyét, nagy lármát csapva. Vér volt gazdagon. A sebzés egy sűrűs feletti ritkás részen történt, a disznó pedig egyenesen visszamenekült a biztonságot nyújtó sűrűbe.

Ha az első láb el van lőve, az valóban jó, hiszen a disznó nem tud gyorsan menekülni egyrészt, másrészt rontja az esélyeit a kutyával szemben a sérülés a hajsza során. Tehát ez eddig ideálisnak tűnő helyzet volt.

Izgalommal – és bevallom kis félelemmel – csatoltam fel a GPS nyakörvet Szederre. Ez az első alkalom, hogy munkán viseli, ezért már előző nap nyakába adtam pár órára, hogy szokja a szokatlan koloncot. A pántjára felírtam adatainkat persze, és már előző nap akkurátusan bepakoltam a felszerelést. Minden megvolt látszólag. Látszólag.

A rálövés összetaposása semmi gondot nem okozhatott, hiszen a jól látható túrások, vércseppek, kenések szagautósztrádaként vezettek a sűrű határáig. Kis egyeztetés még a hajtókkal, aztán fejes a dzsungelbe.

A dzsungel tényleg dzsungel: tüskés, vendégmarasztaló indákkal átszőtt bokros terület, minden lépés nehéz. Néha két lábon, de sokkal inkább csak guggolva vagy négykézláb penetrálható.

Szeder jól indul, de zavarja a vadgyűjtők lármázása. Kicsit indiszponáltan néz vissza-vissza a traktor felé. Nem csak ő indiszponált, hanem én is: azonnal észreveszem, hogy mi nincs meg: jobb kézre való kesztyűm Isten tudja hol van, a jelölőszalagot meg úgy ahogy van otthon hagytam. Ennyit arról, hogy pont a héten írtam postot a szükséges felszerelésekről, és azok tárolásáról... Szóval a jelölés innentől Tomi dolga.

Ilyen, amikor az egyik kéz kesztyű nélkül marad - azért ezt nehéz lenne elmagyarázni egy pszichológusnak. :)

Szóval elindulunk a zajban, a vércsapa már pár méter után egy 90 fokos töréssel kezdődik, de Szeder egy egészséges nyomon megy el vagy 5 m-t. Még jobban izgulni kezdek. Szerencsére ő is rájön a turpisságra és visszajön. Kicsit várunk, leguggolok mellé, hogy nyugtassam – ő meg engem. Kicsit így maradunk, aztán: „Keresd Szedi, mutasd merre ment a disznó!”. És Szeder nekiáll, precízen leköveti a töréseket, hurkokat, megy, ahogy a műcsapán szokott. Én meg harcolok az életemért utána kúszva, mászva a vezeték végén csüngve. A nyom másfél-két órás lehet maximum, úgyhogy a feladat könnyű neki is és nekem is: a hóban jól látszanak a cseppek, túrások.

Baseball sapkámat vagy tízszer tépi le a tüske, hátizsákom pedig sokszor alig fér el a bokrok ágai közt, cafrangjai pedig beleakadnak a tüskékbe – hallgatni kellett volna Horváth Danira. Elöl megy Szeder, majd Vodnák Laci, mint a helyi erő, utánunk Bényei Tomi és Rocky.

A vér mennyisége gyorsan csökkenni kezd és a túrások is egyre ritkábbak: négy lábon megy tovább a disznó. Sajnos mégsem lesz annyira könnyű ez a munka...

Szeder megbízhatóan mutatja mindig az irányt, hiába mennénk mi el másik nyomon mert nem látszik vér, nem hagyja. Sőt, találunk egy miénkkel közösen futó másik vércsepp vonalat is, mely egy idő után elválik a mi disznónktól, de Szedert ez sem tréfálja meg, hiába ejt engem gondolkodóba. Többször is elhangzik elismerően: „Szedernek igaza van, arra ment a disznó.” A disznó egyre több kanyart, hurkot tesz a sűrűben. Laci suttogja nekem: hogy egyre bizonytalanabb a vad, keresi a helyet, ahol elfeküdhet.

Közben a dzsungel néhol áthatolhatatlannak tűnik. Próbálok ahol csak lehet könnyebb utat választani, mint ahol Szeder átbújt. Az egyik ilyen esetnél elengedem a szárat, azzal a tervvel, hogy egy pár méterrel előrébb át tudom majd fogni. Azonban közben megfog egy tüskés inda, aminek következtében lemaradok az előttem elcsusszanó vezetékvégről. „Csak lenne egy-két méterrel hosszabb...” fohászkodom, miközben tankként próbálom utolérni az előttem menekülő vezetéket – sikertelenül. Megállítom Szedert, aki a harmadik hívásra lestoppol a csapán és értetlenül néz hátra. Nem érti miért kellene neki abbahagynia a munkát és visszajönni hozzám. De legalább megállt, bevárt. Nem volt rossz feszültségoldó ismét kézbe kapni a vezetéket. Közben konstatálom magamban, hogy Szeder folyamatosan úgy megy, hogy szúrja a tüske. Ezt nagyon nem szerette a műcsapák közben, most pedig nem is reagál rá.

Beletemetkezünk a nyomba, Szeder is én is. Egyszer csak Laci szólal meg: „Jobbra most kelt fel a disznó!” Sem Szeder sem én nem vettük észre, de Rocky már indul is a hajszára, hátránnyal, mivel ő nem látta a disznót közvetlenül. A GPS-en nézzük az eseményeket: iszonyatos tempóban távolodik Rocky... Hát ennek a disznónak nincs sok baja... Távoli lövést hallunk. Rocky 900 m után leül, majd elindul visszafelé. Tovább megyünk a csapán, ki a sűrűből, át az erdészeti úton, be a másik oldalon. Rocky visszaér hozzánk. Nem értjük a helyzetet. A kenés, túrás teljesen megszűnik, vér pedig 50-100 m-enként egy két gombostűnyire csökken. A disznó nyoma normálisnak tűnik, megy ez mint a meszes, de a kutyáknak nem okoz gondot: biztosan mennek a friss nyomon.

A sűrűből tölgyerdőbe váltunk, a disznó nyoma mellett végig látszik Rocky hajszájának nyoma. Megyünk, megyünk, de a disznó iránya nem jó. Azt a sűrűt vette célba, amit másnap hajtani fognak. Nem folytathatjuk a munkát. Megállj, kutyaszeretgetés, dicséret és persze jutalomfalat mert jól dolgoztak.

A munka szép volt eddig is, de a várt siker, az első vad birtokbavétele elmaradt. De azért élveztük, jó volt. Miután visszaérünk, érkezik a hír is, hogy abból az irányból, amerre a mi disznónk is ment behoztak egy több lövéstől sérült disznót. Megnézzük: van egy találat az orránál, és egy a blattján. Nem dermedt még, a vér is frissnek tűnik. Hogy a mi disznónk volt-e? Nem fog kiderülni soha.

1.4 km, a csapa fele dzsungel-szerű sűrűben

A keresés margójára

Az első sebágyban talán meglőhető lett volna a disznó, bár amilyen sebességgel felugrott, még a puska sem vehető le a vállról. A növényzet annyira sűrű volt, hogy még így 10-15 m-es távolságból is csak a lábát és hasa alját látta Laci. Azért jobb lett volna figyelmesebbnek lenni Szedernek és nekem.

Ez volt az eddigi leghosszabb munkánk. 1.4 km a teljes csapa hossz, aminek kb. fele a létező legsűrűbb dzsungelben történt. Megcsináltuk, hiba nélkül, pedig a vad nem olyan logikus, mint ahogy a műcsapát fekteti az ember. Ez nagyon jó érzés. Megérte a befektetett munka még akkor is, ha most nem sikerült terítékre hozni a vadat.