Számadás az első másfél hónapról

A legutolsó hosszú hétvége is mozgalmasan telt mind családi, mint kutyázási szempontból. Már csütörtökön nekiindultunk a kifelé a városból. Itt jegyzem meg, hogy 2 gyerekkel, 2 kutyával bárhová menni hihetetlen kihívás az idegrendszernek, bárhová több napra menni pedig közelít a katasztrófához. Már ami az elindulást illeti. Ott lenni az erdőben már csoda.

A hétvégi program igen egyszerű volt: napközben kirándulás, apa hajnalban vadászik, reggelire visszaér. Közben persze kutyázás. A hétvége csodálatos volt minden szempontból, és nagyon tanulságos vérebezés terén is. A négy nap alatt három csapát dolgoztunk ki Szederrel.

Együtt az erdőn

Az első egy „hagyományos” 4 órás 500 m-es erdei csapa volt, melynek különlegessége volt, hogy volt benne egy patakon átkelés is. A fektetési mód még vonszalék volt: a szarvaslábat kb. 3 dl hígított vért csepegtetve húztuk végig a sok töréssel ellátott nyomvonalon. A kidolgozás sikeres volt, bár azért kaptam utána némi építő kritikát. Szokás szerint nem tudtam merre megy a nyomvonal, így Tomi nem csak a kutya viselkedését, hanem az én fejlődésemet is figyelte. A lábat rendben megtaláltuk, Szeder dolgozott, ahogy kell. A kritika lényegi része arra vonatkozott, hogy túlzottan a kutyát figyelem, és folyamatosan biztatom,még akkor is, amikor éles törésnél letér, és még nem találja meg a folytatást. A kritika teljesen jogos volt, a videót visszanézve tényleg be nem állt a szám. Pedig a kutya jól láthatóan jelez, amikor megerősítést kér: visszanéz rám kérdően. Csak ilyenkor kell megerősíteni: „Jól van, csak így tovább!”. A „Keresd!” parancsot sem kell elkoptatni. Elég akkor mondani csak, miközben előkeres a kutya, vagy éppen elkezdjük a közös munkát. Fontos valóban, hogy bízzak annyira a kutyában, hogy jó amit csinál, és én is koncentráljak a keresésre: nézzem a vérnyomot, patanyomot, más hagyott jeleket, így tudom segíteni a kutyust, így tudunk csapatként dolgozni.

Csapacipő helyett a jelenlegi fapados megoldás

A második csapa izgalmas kísérlet volt: előző nap Tomi autó után kötött tüdő vonszalékot húzott végig egy erdei úton egy kilométer hosszan. A kidolgozást 19 óra után kezdtük el. Annyiban egyszerű volt a feladat, hogy nem voltak törések a nyomvonalon, tehát csak egyenesen kellett haladnunk keréknyom mentén. Minden keresést már úgy kezdünk mostanában, hogy Szedert leültetem pár méterre az imitált rálövéstől. Magától még nem marad ott, bár az „Ül!” parancs már nem csak testközelből működik: ha izgágáskodik a lekötött kutyus, elég pár határozott vezényszó, és leteszi a fenekét. Pár másodpercre... Közben én vizsgálgatom a nyomokat, majd mutatom neki is, hogy felkeltsem az érdeklődését. Pár perc elmélyülés, aztán vissza megyek hozzá kissé megnyugtatni, majd együtt indulunk a rálövés helyéhez. No így kezdtük ezt a csapát is.

Szeder szépen felvette a nyomot és lassú lépés tempóban megindult rajta. Repesett a szívem az örömtől. Lassan, sokszor letérve, de haladt rajta, mindig visszatalálva a nyomra. Az egy kilométer alatt talán ha két-háromszor ült le velem szemben jelezve, hogy nehéz a feladat. Ilyenkor visszavittem az utolsó nyomhoz, ahol minden esetben ismét fel tudta venni a szagot. A játék végén egy szarvastehén fej volt, amit jókedvvel kapkodott játék közben, majd ugatott harsányan. A kísérlet értelemszerűen nem jelenti azt, hogy ilyen nyomon már elboldogulna, de arra jó volt, hogy a kitartását teszteljük. Biztos vagyok benne, hogy eltért volna a helyes irányról, ha törés lett volna a vonalban, ez még nem az ő nehézségi szintje.

Délután vadásztársam sikerének köszönhetően megörökítettük, hogy milyen a kölökkutya hangja, amikor mozgó vadat lát:

Érdekes, hogy előző este egy süldőt ejtett el másik vadásztársam, amit addig ugatott, amíg meg nem bizonyosodott arról, hogy a süldő már nem mozog. Ez után már nem lehetett rávenni ugatásra. Pedig erre szükség lesz még az biztos. Ha a vad mozog, akkor viszont nincs gond úgy tűnik.

Este kiültünk egy lesre puskával. Nagyszerű érzés vele együtt vadászni. Kutya nélkül tényleg eb a vadász. Nem vagyok lesen üldögélős igazság szerint. Gyönyörű novemberi, szokatlanul langyos naplemente volt. Szeder gyorsan elaludt a lábamnál a vadásztáskámon. Aznap már nem akartam lőni, inkább arra voltam kíváncsi, hogy jelzi-e, ha vadat érez. Az üres puskát letámasztottam magam elé, és megmondom őszintén az ütemes szuszogást hallgatva magam is kissé megszunnyadtam. A szél jó volt – már amíg ébren voltam – de hamarosan fordult 180 fokot. Az eredményre ébredtem fel: a forduló szélben Szeder megérezte a közeli sűrűben túró vaddisznót, amit heves ugatással jelzett nekem. No ezen még dolgozni kell, minden esetre tényleg jelezte a vadat. :)

A harmadik csapa is különleges volt: kevés vérrel (kb. 1 dl hígított vér) fektettünk bakancs alá kötött szarvaslábbal egy 400 m-es csapát. Ez volt az első eset, amikor nem folyamatos szagnyomot kellett követnie. A csapa utolsó 60-70 m-ét az is nehezítette, hogy már nem volt vér. A kutyus sebessége sokkal kedvezőbb volt nekem a csapán, mert a nem folytonos szagnyom még pont annyira lassítja le, hogy én is megtalálom a vérnyomokat.

És hogy hol tartunk most? Végigvettünk kamerával ma egy a jelenlegi képességeknél talán kicsit nehezebb csapát, ami megmutatja jól láthatóan, hogy milyen amikor visszakeres. Ezt a kb. 350 m-es csapát 6 órával a kidolgozás előtt fektettem 2 dl 1:1 arányban vízzel hígított vérrel, bakancs alá kötött szarvaslábbal. Az utolsó kb. 100 m-en csak minimális mennyiségű vért használtam (egy-egy csepp 25-30 m-enként). A csapában van 3 db 90 fokos törés, és egy 60 fokos visszatörés. A 90-esek közül egyet gyorsan megold, kettőnél túlmegy, de szépen visszakeres, ahogy kell. A 60 fokos már nehezebb dió, de itt is magától észlelve a hibát egy perc alatt megtalálta az éles szögben visszamenő nyomot. A töréseknél hagytam a kutyát dolgozni, nem tettem vissza a nyomra, hogy lássátok most hol tart a kicsike.

Visszatekintve az elmúlt másfél hónapra, a tervezett heti 3 csapát mindig teljesítettük, a következő lesz a 20. a kezdeti rövideket is beleszámolva. Várom azt is, hogy leessen az első hó. Szeretném megnézni hogyan tudja követni az egészséges vad nyomát. A hóban pedig még én is követni tudom a nyomot, így lesz kontroll.

Az otthoni helyzet is változik: Emma még parancsnoki szerepben van, Szeder viszont egyre szemtelenebb vele, sokszor feszegeti a határokat Emmánál, de azért bírják egymást. Emma ha nagyon unja elvonul nagyasszonyosan, mi meg ilyenkor hagyjuk nyugodtan pihenni, nem engedjük hozza a kis csíkost.

A kis kutyus a világ összes kutyakajáját megenné valószínűleg. Mindig enne, nincs kivétel. Ha estére a konyhaasztalon marad bármi ehető – tényleg bármi, az almacsutkától a kenyérhéjig – biztos ellopja a kis rosszcsont. Fő vadászterülete azonban a másfél éves kisfiam, aki gyakran sétál a kezében vmi finomsággal. Sebi sebességének köszönhetően könnyű préda egyelőre, ki is használja a lehetőséget mindig Szeder, amit Sebi heves óbégatással honorál.