Véreb = harci kutya?

Nehéz napokat tud maga mögött minden magát tisztességes vadásznak tartó kutyabarát ember. Az elmúlt hetek, hónapok kutyalövései miatt a vadásztársadalom egészére hull az elítélő szó válogatás nélkül. Nem tudok és nem is akarok igazságot tenni a kérdésben, hogy a kutya lelövőjének vagy gazdájának van igaza. Elkötelezett kutya és állatbarátként én sem tudom érzelemmentesen kezelni a kialakult helyzetet. Hogy is tudnám, mikor életem jelentős részét hű társam, családunk négylábú tagja mellett töltöm?

Igazság tétel helyett inkább engedjék meg, hogy a közösségi médiában terjedő egyik tévhitre reagáljak. A vadgazdálkodás fontos szereplői a képzett vadászkutyák. Ez így volt mindig és így is lesz, amíg ember vadat ejt el akár hivatásból, akár más okból. A vadászkutyák feladatai számosak, s a fajta vérmérsékletének, előnyös képességeinek megfelelően specializálódtak.

A sebzett vad utánkeresésében az egyik legjobban teljesítő fajta a véreb. A fajta elnevezése azonban nem a kutya vérmérsékletét, harciasságát jellemzi, hanem feladatát. A kutya ugyanis nem azért „véreb”, mert vérszomjas, hanem mert feladata a sebzett vad nyomainak – adott esetben a vérnyomnak – kitartó, állhatatos keresése, követése. A véreb elnevezést a köznyelv van amikor hibásan az agresszív, támadásra kitenyésztett fajták jelzőjeként használja. A valósághoz ennek azonban nincs köze. Olyannyira nincs köze, hogy a véreb valós tulajdonságai éppen az ellenkező jeleket mutatják: végletekig nyugodt, komótos – Uram bocsá' lusta - mentalitású kutyák a vérebek. Harci vagy őrző-védő feladatokra egyáltalán nem, vagy csak kis mértékben alkalmasak.

Képzett vérebeink feladata a sebzett vad megtalálása és szenvedésének megrövidítése, semmi más. Egyáltalán nem az ölés, ahogy azt néhány kutyabarát hibásan véli. Mi ezt tudjuk természetesen, de tudatnunk kell a munkánkat nem ismerő laikus érdeklődőkkel is.

A disznó ami meglett, de mégsem

Különösen nagy kihívás, ha egy közeli barátunk számára nyújthatunk segítséget sebzett vadja megkeresésében. Ilyen élményben volt részünk Szederrel.

A sebzés egy 7x64-es puskával történt. A vadász kissé lefelé egy sűrűs határán mozgó süldőre lőtt rá nem éppen kényelmes szögből. Az első süldőt azonnal helyben marasztalta, de a második süldőre leadott lövésre már nem volt ilyen jó: a vad megrázta a fejét, mintha az orrát érte volna a találat, majd nagy tempóban megindult a sűrű felé. A következő lövés nagyjából 50 méterről csattant el a futó vadra, s bár jól nem lehetett látni találatjelzést, valószínűsíthetően a a disznó hátulját találhatta el.

Másnap reggel napkelte után kezdtük el a munkát. A rálövés helyétől úgy 6-700 méterig jól követhető volt szemmel is a vérnyom. A vad váltóját szegélyező ágakon, gallyakon elé magasan voltak kenések. Szeder szépen követte az ösvényt, s ahol kellett, megállt és visszakeresett a bonyolultabb, erősebben vadjárta részeken. Nagyjából egy kilométer után találtunk egy kisebb sebágyat. Innentől a vér jóval kevesebb lett, s egy dagonya után szinte el is tűnt. Innentől Szeder vezetékmunkája egy csapásra megváltozott. Az addig kiegyensúlyozott, megfontolt munkából buldózerbe váltott, gyakorlatilag lobogtam a vezeték végén. Vért sehol nem találtunk, pedig jó 500 métert mentünk így.

Tomi jött mögöttünk, s már idejekorán jelezte, hogy szerinte nem a sebzett nyomán vagyunk, de úgy gondoltam, hogy meg kell ezt próbálni, pedig ez a Szeder tényleg egészen más Szeder volt, mint amikor sebzett vad nyomán megyünk. A fél kilométer vér nélküli haladás után beláttam hibánkat. Visszamentünk az utolsó jelölt vérnyomhoz, hogy újra felvegyük a csapát. Itt jó 10 percet pihentünk. Megitattam Szedert, mielőtt folytatnánk. Az egészséges nyom után néhányszor meg kellett vele értessem újra, hogy melyik nyomot kell követni, de utána nagy biztonsággal vette fel újra a munkát, pedig a vérnyomok szemmel már alig voltak követhetőek. A csapa egy köves motorutat keresztezett. Szeder megállás nélkül vágott át rajta, én meg mindenhol nagyítóval kerestem a vért, okulva az előző hibázásunkból. De vér sehol. Szeder viszont ment úgy, ahogy megszoktam tőle a sebzett vad csapáján. Jó 100-150 méter után végre ismét találtunk egy csepp vért. Nagy megkönnyebbüléssel dicsértem meg a szép munkáért.

A követett disznó elért egy sűrűshöz, ahol többször is elfeküdt. Az elfekvésekben minimális vért találtunk, inkább csak a bebújó vagy kibújó részeken találtunk egy-egy csepp kenést. A negyedik fekvés után Tomi halkan odasúgta: „Én elengedném a kutyát...” Én viszont bizonytalan voltam, pedig Szeder emelte már orrát. Ebben a pillanatban felkelt tőlünk 15 méterre a disznó és iszonyatos tempóban rohanni kezdett lefelé az árok felé. Próbáltam Szedert leoldani, de a vezeték kicsúszott a kezemből, így Szeder azzal együtt indult hajszára...

Mondanom sem kell, hogy úgy vágtattam utánuk, mintha az életemért küzdöttem volna, nem törődtem sűrűvel, ágakkal, csak látni akartam hol tartanak. Egy árkon rohant át a disznó, Szeder pedig mögötte vagy 20 méterre maga után húzva a vezetéket. Aztán az árok utáni domb gerincén szem elől vesztettem őket. GPS elő, és néztem az eseményeket. Jó 500 méter után Szeder megállt pár percre, majd visszaindult. Nem érte utol. Lehet, hogy leakadt, de az is biztos, hogy a disznó iszonyatosan gyorsan haladt. Az eseményeket utólag felidézve az biztos, hogy a vad orra, vagy állkapcsa nem volt sérült, ahogy a hátulja sem. Srégen hátulról néztem vágtájukat, és a disznóról emlékeim szerint egy dolog hiányzott, a bal oldali füle... Konzíliumot tartottunk és a keresés feladása mellett döntöttünk.

A disznó nem lett meg. 3,5 km vezetékmunka és 500 méter hajsza után nem tudtuk megfogni. Visszatekintve a munkára, több hibát is elkövettünk:

1. Letértünk egészséges vad csapájára. Ezt sikeresen javítottuk, és abból a szempontból jó volt, hogy így már könnyebben teszek különbséget a sebzett és egészséges vad csapáján haladó Szeder munkája között.
2. Nem hallgattam azonnal Tomira, hogy mikor csatoljak, hanem bizonytalankodtam.
3. Nem csatoltam le a vezetéket, mert nyakló helyett nyakörv volt a kutyán. Pedig eddig mindig nyaklóval kerestünk...

A disznó sérülése semmiképpen nem volt komoly, valószínűleg akkor sem lett volna meg, ha nem hibázunk. De azért kell még tanulnunk, tapasztalnunk.

Az első szarvas, az első hajsza

Furcsa időszak volt az elmúlt pár hét. A munka miatt csapázni sem igazán volt idő, éles munka pedig egyáltalán nem akadt. Nem csoda, hogy Szeder sem nagyon fért már a bőrébe, és én is nagyon vártam valami mozgalmas eseményt. Továbbá az is feszélyezett, hogy bár több sikeres dermedtre vezetést abszolváltunk, a hajsza mégis kimaradt eddig az életünkből. Sokat játszottunk, gyakoroltunk, tudom, hogy kapós kis kutya, de nem láttam még soha mit művel sebzett vadnál. Mindez persze némi feszültséggel is bírt. Mi van ha fél majd a vadtól? Mi van, ha nem teszi a dolgát?

A hétvégén Cserhátsurányban tartott terelővadászatot a helyi társaság, amelyen a mi kis csapatunk adta az utánkereső szolgálatot. Mi vasárnapra vállaltuk a készenlétet, úgyhogy már szombat este összeraktam minden cuccot, feltöltöttem a GPS akkumulátorait. Megbeszéltük, hogy Dani hív este, és értesít a fejleményekről, s ennek fényében döntjük el, hogy hajnalban indulunk, vagy elég délelőtt. A szombati nap sebzéseiből nem maradt vasárnapra ez már estére kiderült, úgyhogy nem maradt más, mint várni a telefont, hogy mikor induljak, ha egyáltalán még kell.

Délig semmi. Már kezdtem úgy gondolni, hogy itt ma nem lesz ránk szükség, amikor végre megcsörrent a telefon. Dani ecsetelt, hogy kis csúszásban van, mert Somának és neki volt egy kis akciófilmbe illő esete egy kannal. Soma szerzett kis sebet, de épp bőrrel megúszták mindketten a kalandot. A parancs megjött: sebzés van, indulhatunk.

Kettőre értünk a területre. Egy vadász 40-45 méterről lőtt meg egy gímtehenet, amely elfeküdt, majd jó egy óra múlva lábra kapott, és tova ügetett be a sűrűbe. A rálövés helyén vettük fel a csapát. Mindkét kutya izgatottan, erősen húzva indult el egymást váltva az élen. A vér eleinte jó volt. A rálövés helyén sötétpiros tócsa, később kenések magasan az aljnövényzeten. A szarvas egy szedresen vágott át, majd több erdészeti utat keresztezve beváltott a szálerdőbe. Az úton a kutyák kicsit elidőztek, mert a fel alá járkáló vadszállító autók széthordták a szaganyagot mindkét irányba. Kis helyszínelés után azonban mindketten ugyanott indultak meg befelé az erdőbe. Vér innentől már nem volt, de a kutyák olyan erősen húztak az irányba, hogy nem lehetett nem bízni bennük. Hamarosan egy fél tenyérnyi vérfolt igazolta állításukat. A szarvas itt megállhatott kis időre.

A csapa a völgy felé fordult, s hamarosan mindkét kutya emelni kezdte orrát, jelezve, hogy közeledünk. Hamarosan megpillantottuk a sebágyba feküdt szarvast. Még élt, emelte fejét. Dani hajszára engedte Somát, és szólt hogy induljon Szeder is. A szarvas közben lábra kapott és vagy 50 métert futott miközben a kutyák hevesen ugatták. 50 méter után aztán megállt. Soma hátulról, szokás szerint, Szeder pedig körülötte szaladgálva csaholta körbe.

Az első szarvas, az első hajsza - már csak a jobb oldalára kellett volna fektetni a vadat a fénykép előtt

Először láttam Szedert elő sebzett vaddal. Olyannyira megigézett a látvány, hogy az eseményt résztelesen fel sem tudtam idézni később. Furcsa kettősséget éreztem: mindenek előtt sajnáltam a sebzett szarvast. Nem jó így szenvedni látni a nemes vadat... Másrészt örömmel töltött el a siker, hiszen Szeder éppen azt csinálta és éppen úgy, ahogy egy jó vérebnek dolgoznia kell. Megkönnyebbülést adott az is, hogy megrövidíthetjük szenvedését. Utánuk futottunk. A kegyelemlövést Dani adta le az ismét elfeküdt szarvasra, ami komoly figyelmet igényelt, hiszen a két kutya figyelme, csaholása nem lankadt egy percre sem, folyamatosan köröztek a fekvő vad körül.

A munka nem volt éppen hosszú vagy embert próbáló. A vezetékmunka csak 600 méter volt, s a hajsza is mindössze 100 m. De mégiscsak az első igazi, szép, vérebes hajszánk volt. A sebző lövés egyébként a májcsúcsot érte, s a seb főleg befelé vérzett. Jó pár liter vér volt a mellüregben.

Aznap még egy kontroll munkánk volt: 70-80 méterre tett lövést egy vadász egy szarvasra, s úgy látta hátsó lábai megroggyantak. Már szürkült, amikor el tudtuk kezdeni a rálövés helyének keresését, s a teljes sötétségbe nyúlt keresgélésünk, de vérnyomot nem talált sem Soma, sem Szeder.

Disznókeresés videón

1400 méteres dermedtre vezetés, a vendégvadász előző este sebezte, 14 órás volt a csapa. Szedernek ekkor még kezeltük a törött farkincáját, lehet látni ahogy lóg folyamatosan a vége. Annak ellenére, hogy komoly fájdalmai lehettek, tök jól dolgozott, pedig voltak benne jó kis törések, nehéz részek. 

Emlékeztek még, hogy egy 2012. októberi postban azt írtam, hogy Szeder lábemeléssel jelzi a vért? 
http://hannoverinegykezlabas.blogspot.hu/2012/10/gesztusok.html
 
Tavaly amikor kezdtük a bevezetést észrevettem, hogy vérnél van amikor a jobb első lábát emeli, úgy jelez. Most a videón többször is látszik ez a gesztusocska (végén tisztán látszik a vadnál). Nem mondom, hogy én tanítottam neki, de dicsértem gazdagon, amikor csinálta, úgyhogy úgy tűnik rögzül. Minden vért nem jelez így még, de remélem eljön majd annak az ideje is.

Gímbikák nyomán

Sem Szeder sem én nem vagyunk elég tapasztaltak ahhoz, hogy egyedül vállaljunk akkora felelősséget, mint egy gímbika keresése. Gyakorolni ellenben kell, méghozzá úgy, hogy a vad terítékre hozatala ne kerülhessen veszélybe tapasztalatlanság miatt.

Erre jó lehetőséget kínál egyesületünk alapvető kutyaképzési elve, a kétkutyás keresés. A tapasztalt vérebes társ támogatása felbecsülhetetlen érték nekünk. Erről már írtam egy korábbi postomban, és hiszem, hogy ez a legjobb módja, hogy a kutyust a kellő műcsapás tapasztalat megszerzése után az éles munkákba is bevezessük, méghozzá úgy, hogy igazán nehéz feladatokkal is szembe kerülünk.

Ebben a szezonban eddig két gímbika keresésben sikerült így részt vennünk. Egy sikertelen és egy sikeres keresést abszolváltunk. Íme történetük.

Sikertelenül

Az első másodkutyás keresésre Bényei Tomi barátom hívott. Már a hívásnál jelezte a helyi hivatásos - aki szintén vérebes - hogy ez szerinte nem lesz meg. Egy német vendégvadász előző nap este sebezte. 180 méterre lőtt jó fénynél a bőgő bikára, kissé lefelé a dombról, lesről. A lövésre a bika hátrafelé kirúgott, majd begaloppozott egy kukoricásba, mielőtt a vadász a második lövést is ellőhette volna. Nagy segítség volt, hogy a vendégvadász egy ismerőse videófelvételt készített a lövésről, vagyis mi is megnézhettük a vad találatjelzését. Valóban alacsonyan hátra rúgott egyet, majd mintha semmi sem történt volna továbbügetett. A kukoricás szélén még meg is állt körülnézni, hogy ez pontosan mi volt, mielőtt belépett volna.

A kukoricánál tettük rá a kutyákat a nyomra. Elöl Tomi és Rocky, mögöttük 10-12 méterre mi Szederrel. A kukoricában néhány csepp vért találtunk, mást nem. Sem kenés, sem háj, sem csontdarab, semmi más. De mentünk tovább. A vad beváltott az erdőbe, majd egy árok partján haladt végig. Jó 6-800 méter után találtunk még pár csepp vért. A cseppek előrefelé fröccsentek, jelezve, hogy a vad futott ezen a részen. Utána hegynek fel, de semmi vér. Már azon filóztunk, hogy letértünk a nyomról, amikor újabb 1,5 km után ismét egyetlen csepp vért találtunk egy levélen. Tehát mentünk tovább, egyenesen egy elfekvésig. Az elfekvésben nem volt egy csepp vér sem. Ekkor tartottunk 4,5 km-nél a GPS szerint.

A hivatásos itt jelezte, hogy ne menjünk tovább, nincs értelme. Megerősítettük a feltételezését, hogy alacsony horzslövés volt has tájékon.

Sikeresen

Rákövetkező héten Tomit ismét egy sebzett bika keresésére hívták, én pedig épp úgy, mint előző héten elkísértem őt. A sebzés egy hegyoldalban történt, alig 70-80 méterről. A német vendégvadász 30-06-os puskát használt, a lövés pedig előre-lefelé elcsúszott, aminek következtében a forgó környékén ellőtte a jobb első lábát a bikának. A kísérő vadász jelezte, hogy a rálövés után a szarvas beváltott a sűrűbe, majd nyoma veszett. A vérnyom könnyen követhető, bőséges de nem akartak utána menni, nehogy fel legyen zavarva a sebágyból. Reggel 9-kor értünk ki a rálövés helyére. A kutyák könnyen felvették a nyomot, és mintaszerűen haladtunk hegynek fel. A sebző vadász kificamította a lábát, így egy barátja kísért minket el az illetékes hivatásos társaságában.

Az első vér

Az első sebágy a rálövéstől 5-600 méterre volt, egy további pedig egy jó kilométerrel feljebb a hegyoldalban egy igazi börzsönyí sűrűsben. Rocky haladt elöl Tomival, utánuk mi 10-20 méterre, mögöttünk pedig a hivatásos vadász és a német vadász. Daráltuk a kilométereket.. először fel sem tűnt, hogy mekkora a táv, csak amikor lepihentünk egy árok alján, hogy megitassuk a kutyákat, akkor néztem rá a GPS-re, ami 4,5 km-t mutatott. A vezetékmunka mintaszerű volt, egyik kutya sem tévedett egy métert sem. Ilyenkor az igazsághoz hozzátartozik, hogy a másodkutya nem végez teljes értékű munkát. Ha kellő távolságot tudunk tartani, akkor a nyomon megy, de ha túl közel kerülünk a főkutyához, akkor néha őt követi. Persze kontrollnak ilyenkor is nagyon jó hogy vagyunk.

Bele a felkelő napba

Sebágy

További 2,5 km-t mentünk, miközben a vér egyre frissebbé kezdett válni. Egyre gyakrabban találtunk olyan kenéseket, mintha a vad dülöngélt volna. Rövid tanakodás után Tomi lecsatolta és hajszára indította Rocky-t – éppen 7 km nél -, itt már annyira friss volt a vér, hogy szinte csepegett le a levélről. Megbeszéltük, hogy Szeder marad, mivel a vadat nem láttuk, úgyhogy vele megyünk tovább a nyomon. Aztán kb. 800 méteren Rocky állította a szarvast. Rámentünk, előtte 250m-rel Szedert is elengedtük, de nem látta még a vadat, és nem is értette igazán a helyzetet. Pont a csatoláskor a szarvas felkelt és megint 600 méterre futott Rockyval. Közben mi is rohantunk persze rövidebb úton. Szeder közben visszajött a saját nyomán, és elindult oda, ahol csatoltam őt, úgyhogy én itt kiszálltam és visszamentem érte. Leült szépen ott ahol utoljára találkoztunk.

Közben Tomiék tovább mentek a hajszán. Nagy vitalitása volt a szarvasnak, annak ellenére, hogy három lábon menekült. Még további négy alkalommal állította Rocky, amire Tomi meg tudta adni a kegyelemlövést.

Én közben visszamentem az autóhoz, hogy begyűjtsem a boldog német vadászt. Szeder közben kinyúlt, mint egy rongyszőnyeg. Kicsit persze szomorú voltam, mert nagyszerű alkalom lett volna, hogy lássam hajsza közben végre a kis hannoverit, de még nem volt itt az ideje úgy látszik. Azért a nap cseppet sem volt felesleges, sőt. Jó tapasztalat volt látni, hogy Szeder hosszan is tud megbízhatóan dolgozni, valamint azt is jó volt látni, hogy elszakadás esetén visszatért a csatolási ponthoz, nem ment világgá. Ez volt egyébként az első alkalom, hogy eltávolodtunk egymástól munka közben több száz métere, úgyhogy hazudnék ha azt mondanám, hogy a zabszem nem volt a hátsómban.

Megvan!

A nap további tanulsága, hogy nem csak vizet, de valami energiadús táplálékot is érdemes vinni a munkára, hogy utána egyből feltölthessük a lemerült elemeket. Tapasztaltabb vérebesek a töpörtyűre esküsznek. Következőre lesz nálam némi vaddisznóból készített csemege az biztos.

Vadászatra alkalmas véreb - VAV vizsgán

Szinte napra pontosan egy éve kezdtem el írni ezt a blogot, és éppen egy éve kezdtem el Szeder bevezetését. Visszatekintve erre az egy évre kellemes érzés: sok unkát tettünk egymásba, és mindketten sokat tanultunk. Az első hivatalos megmérettetés 2013. október 5-én érkezett el.

Egy véreb életében négy vizsgát tehet le. Az első a Vadászati Alkalmassági Vizsga. A jogszabályok szerint olyan kutya vehet részt vadászatban Magyarországon, mely ezzel a vizsgával rendelkezik. A jogszabály nem említi a véreb elővizsgát és fővizsgát, de sok véreb dolgozik az országban elő- vagy fővizsgával, tehát a gyakorlat azt mutatja, hogy azt is elfogadják.

Az vadászkamarák által szervezett utánkereső vadászati alkalmassági vizsga és a Véreb Egylet által szervezett elővizsga egyébként szóról szóra ugyan az. Nem csak a feladtatok ugyan azok, hanem az értékelés, pontozás is ugyanúgy történik. No nézzük, hogy pontosan mit is kell egy kutyusnak teljesíteni, ahhoz, hogy hivatalosan is utánkereső vadászkutya legyen.

A vizsga két nagy részre oszlik. Az első rész a fegyvelmi gyakorlatokkal, második a munkaképességgel – csapázással – foglalkozik. A fegyelmi gyakorlatokon azt ellenőrzik, hogy a van e olyan szófogadó, hogy ne zavarja a vadászatok menetét. A gyakorlatokat, és a saját tapasztalatainkat is leírom itt, hátha tudok vele segíteni utánkereső vizsga előtt álló vérebvezetőknek:

1. Behívás, vezetékre vétel: a lecsatolt kutyussal el kellett sétálnunk 100-120 métert, miközben a kutyust kétszer háromszor be kellett hívni és vezetékre kellett venni. Ez volt az első feladat, és bármennyire is tudom, hogy Szeder mindig visszajön, azért a zabszem ott volt. :) Szemem előtt lebegett a kép, ahogy a kutya talál valami érdekes szagot én meg negyedóráig szólongatom, hívogatom, ő meg rám sem hederít. De Szeder nem ilyen. Szépen bejött mind a három alkalommal, és ülve várta, hogy felcsatoljam a vezetéket.
2. Elfektetés: nos ez a legnehezebb feladat. Alapvetően kétféleképpen lehet abszolválni: lekötött kutyussal és szabadon elfektetett kutyussal – kevesebb pontért természetesen. Vigyázzunk mit választunk, mert ha a kutyus 10 méternél jobban elhagyja helyét, azonnal kizárják a vizsgából. Bár kétségtelenül jól haladtunk a szabadon fektetéssel, mégsem voltunk olyan szinten, hogy 9 kutya között is garantálni tudjam a sikert, ezért én inkább lekötöttem Szedert, ahogy több tapasztaltabb vérebes társam is. Ki tudja, hogy a falkaszellem mire képes. Lehet, hogy elég egy kutyának megindulni, hogy a többi utána rohanjon. A kutyus fekhet, ülhet, miközben a vezetők kimennek a látótávolságból. Ekkor a vizsgabiztos lövést ad le. A kutyák nem mozdulhatnak (felállhat, az nem gond), nem tépkedhetik a vezetéket, nem próbálhatnak elszabadulni. Nyugisan, helyben kell maradni. Szeder szépen vette az akadályt. Leültetem és marad paranccsal lenyugtattam. Ahogy távolodtunk felállt, de aztán vissza is ült kis fészkelődés után és úgy „várta” a lövést. A vezeték végig laza volt, még csak meg sem feszült. A lövésre Szeder nem mozdult. Megfordult a fejemben, hogy lehetett volna lekötés nélkül is abszolválni a feladatot, de ahogy az utánkeresében, úgy a vizsgán is tisztában kell lenni saját képességeinkkel, felkészültségi szintünkkel, és annak megfelelően kell elhelyezni a lécet. Ezért nem megyek tapasztalatlan vérebesként tapasztalatlan kutyával bikát keresni... Mondom ezt azért, mert néhány szabadon elfektetett kutya bizony útra kelt...
   
   

   

   Csak maradj így a gyakorlat alatt is...

   
   
   
   
3. Vezetés láb mellett: A kutyust rövid vezetékre véve bal láb mellett kell vezetni. Nem húzhat extrém módon, nem térhet ki az irányból, végig szorosan követnie kell a vezető lábát. Közben még 2-3 lövéssel tesztelték a lövésállóságot. Nem volt ezzel a feladattal gondunk.
4. Viselkedés a vadnál: ennél a feladatnál kb. 10-15 méter távolságból kellett a kutyáknak megtalálni lecsatolva egy vaddisznóbőrt. Mindannyiunk pechére erős hátszél fújt, amikor a gyakorlatot végeztük, így mindegyik kutya tekergett egy időt, amíg meglelte a disznóbőrt. Mindegyik lement a szél alatti oldalra, és onnan jött vissza a műdisznóhoz. Itt két dolgot nem csinálhat: nem kezdheti ki a „vadat” és nem félhet tőle. Az nem baj, ha kellő óvatossággal közelíti meg a vadat, ahogy az sem, ha kicsit ráharap, vagy nyalogatja. Ha a kutyus fél, vagy erősen belekap, akkor viszont vége a vizsgának.

A fegyelmi gyakorlatoktól tartottam a legjobban. Bár tudtam, hogy jól felkészültünk, Szeder mégis csak egy játékos kölyökkutya, ez pedig magában rejtheti a meglepetést. Összességében azt tudom tanácsolni mindenkinek, hogy vegye nagyon komolyan a fegyelmi feladatokat, mert itt nagyon könnyű elvérezni. Itt nincs mérlegelés: ha a kutya nem jön be, vagy az elfektetés helyét 10 m-nél távolabbra elhagyja, vagy megijed a lövéstől vége a vizsgának! Ezek a feladatok egyszerűnek tűnnek, éppen ezért könnyen letegezhetőek, hogy „áh ezt úgy is tudja a kutya, ne gyakoroljuk már..”. De. Kell gyakorolni!

Utánkereső gyakorlatok:

1. Előkeresés: gyakorlatilag a kutyusnak meg kell találnia egy 20x20 méteres területén az imitált rálövés helyét és fel kell vennie a csapát. Parancsra a blökinek szépen keresnie kell érdeklődő módon. A csapákat 5-6 órája fektették, így nem volt nehéz feladat. Elvben. Gyakorlatban még sok sikeres munkával bíró tapasztalt véreb is sokat keresgélt, amíg felvette a nyomot. A mi rálövésünk kb. 10-12 méterre lehetett a kiindulási ponttól, és Szeder talán a leggyorsabb volt az összes kutyus közül a csapa felvételében. Érdekes egyébként azt látni, hogy a vizsgahelyzet nem csak a vezetőnek vizsgahelyzet. A rálövés helyét jelezni kell a bíróknak, csak akkor lehet továbbindulni a vezetékmunkára.
2. Vezetékmunka: 7-800 méter csapa vérebek esetében, 2 dl vér, 4-8 óra – esetünkben kb. 6 óra csapaidő, egy derékszögű és egy tompaszögű törés. Egyáltalán nem tűnik nehéz feladatnak. Nem is az, ha a vérebvezető odafigyel. Vége a vizsgának ha: a kutya kettőnél többször elhagyja a csapát 50 méterre, vagy a szarvaslábat nem találja meg. Jó pont ha a vezető jelzi folyamatosan a kutya által mutatott vérnyomokat. Szép vezetékmunkával kiegyensúlyozott tempóban halad. Azt hiszem, ezt az akadályt szépen vettük, bár őszintén szólva lassabban csináltuk, mint amennyi időt egyébként akár gyakorláskor, akár éles munkán egy ilyen csapára szántunk volna. És persze nem a kutya miatt. Szeder szépen felvette a nyomot a napsütötte füves tarlón, majd megtalálta a bozótosba a beváltást. A bozótos sáv közepén egy árok futott, no ebben tekergett egy kicsit, de a nyomot nem hagyta el. Amikor kiélvezte a környező kellemes szagokat, tovább ment. A csapa kiváltott egy újabb napsütötte rétre, itt is kicsit oda-vissza ment a nyomon, de nem hagyta el a csapát. Különösen figyelni kell, amikor a csapa erdőből nyílt térre ér! Ezek a legkönnyebb hibázási pontok. Inkább legyen lassabb a kutya, inkább ellenőrizze magát többször, de ne hibázza el. Szeder ment ide-oda a nyomon 5-10 métereket, majd nekiindult, hogy egy újabb bozótoson áthaladva, újabb mezőre kiérve befejezzük a munkát és megtaláljuk a szarvaslábat. Bármennyire is tudtam, hogy a csapázás nem lesz nehéz feladat – pedig ilyen vizsgahelyzetben igen is az – szarvascsülöknek ennyire még nem örültem... Tehát meglett, és innen már tudtam, hogy a VAV vizsga is sikerült.
   
   

Nyerésre állva

Persze a hiúság azt diktálta, hogy tűkön ülve várjuk az eredményt. A kilenc kutyusból öt teljesítette a vizsgát. Szeder 192 pontot kapott a 240-ből, ami az adott napon a harmadik legnagyobb pont volt. Előttünk két tapasztalt kutyus volt. Pontot veszítettünk három feladatnál: egyrészt az elfektetésnél, ahol én a lekötést választottam. Másrészt a vadnál való viselkedésnél: itt a vizsgabiztos úgy ítélte meg, hogy hamarabb kellett volna a vadhoz mennie. Harmadrészt egy pontot veszítettünk a vezetékmunkán, mert a kutyus sokat időzött az önellenőrzéssel. Ezt én nem éreztem hibának, hiszen inkább a kutyus jó tulajdonsága, ha bizonytalanság esetén ellenőrzi magát. Több időt sem töltöttünk a csapával mint a többiek, de az is biztos, hogy az utánkeresés nem időre űzött tevékenység, hanem csak az eredmény számít: meg lett-e a vad, vagy nem. A többi sokszor mese.

Néhány jó tanácsom hasonló helyzetben lévő vadásztársaknak:

1. Fektesd bele a munkát a kutyusba magad. Ne válaszd a könnyebb utat, hogy más képezze ki neked.
2. Ne változtass semmin vizsga előtt, használd ugyan azt a felszerelést mint mindig. Volt olyan kutyus, melyre gazdája most először adott hámot nyakló helyett. A kutyus a vizsgán a hámmal nem keresett, vizsga után nyaklóval próbálva vígan ment a csapán.
3. Vizsga előtt mozgasd le a kutyust, had szívj magába a környék érdekes szagait, had szokja meg az adott területet. Nyugodt kutyával sokkal egyszerűbb vizsgázni...
4. Vigyél sok vizet a kutyusnak. Kiszáradt orr nyálkahártyával töredékére esik vissza szaglóképessége.
5. Maradj nyugodt. Ne rakd rá a kutyusra a feszültséget. Neki ez pont olyan nap, mint a többi, és ez így jó.

És, hogy a 192 pont soknak tekinthető-e? Nos ez relatív. Nagyon relatív. Persze jól hangzik nekem, meg simogatja a májamat, de a vizsgán teljesített szint és a valóság között igen nagy eltérések lehetnek. Élő példaként aznap vizsgázott egy olyan véreb, amelyik 200 körüli sikeres munkánál tart, és kevesebb pontot kapott Szedernél. És akkor most az én tapasztalatlan Szeder kutyám jobb véreb, mint a 200 sikeres munkával bíró kutya? Egy frászt. A vizsga és valóság két külön ügy. A cél az, hogy a valóságban is sikeresek legyünk. Azon leszünk.

A kalapomra pedig feltűztem a vérebes kitűzőt. Köszönet érte Snoopy barátomnak! És hogy most merre tovább? Még kell gyakorolni, biztosabbá válni, mert még nem profi a közös munkánk. Mehet tovább a tanulás.

Feltűztem.

Farok nélkül

Sajnos nem sikerült Szeder farkát megmenteni. Már úgy látszott, hogy visszatér az élet a törött részbe, amikor egyszerűen elkezdte lerágni az akkor már – hitünk ellenére – elhalt részét. Este alig öt perc alatt 5 cm hosszú 2,5 cm széles sebet rágott magára úgy, hogy kilátszott a csont. Azonnal telefonáltunk az állatorvosnak, és vittük műtétre.

Így kezdődött - csontig rágta az elhalt véget

Mindannyian elszomorodtunk, kislányom ott térdelt Szeder előtt, ölelte és csak sírt, hogy nem akarja, hogy levágják a kutyus farkát. Úgy búcsúzott el az óvodai terem ajtajában, hogy „Nagyon vigyázzatok Szederre!”.

Nem volt mit tenni. A farok végi kisebesedés már éppen rendbe jött volna, amikor a törés történt. A sérült erek nem tudtak megfelelő vérellátást biztosítani a faroknak, Szeder természetes reakciója pedig az volt, hogy amputálja az elhaló részt, hogy ne fertőződjön el, ne üszkösödjön.

Itt még megvolt... az utolsó pillanatok

A műtét maga alig volt több, mint 30 perc. Utána 3-4 órával kezdett ébredezni, és szinte azonnal látni lehetett rajta a változást. Biztosan a fájdalomcsillapítók is közrejátszottak benne, de jó kedvvel ébredt, látszott rajta, hogy a fájó farok eltávolítása megváltás volt neki.

Szerdán vehetjük le a kötést és a gallért. Azóta éppen olyan rosszcsont, mint amilyennek ismertük mindig, csak 30 cm-rel rövidebb lett a vérebecske. Szokni kell a vizsla-szerű fart, de hát az optikánál fontosabb a kutyus egészsége. A farok hiánya pedig nem befolyásolja munkát.

Röviden. Ennyi.

Közben már tudjuk a VAV vizsga időpontját. Pár hét múlva Szeder hivatalosan is vadászkutya lesz. Addig még kissé rendbe tesszük az elmúlt hetek farokproblémái miatt elhanyagolt fegyelmi gyakorlatokat és csapázunk kicsit, hogy megfelelő kondiban legyünk.

Elhatároztam, hogy veszek a vadászkalapomra egy vérebes kitűzőt. Ha a vizsgát megcsináltuk, feltűzöm rá.